Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait. Az alapiskolában fotószakkört vezetett, főleg dokumentarista jellegű fényképeket készítettek az iskola és a község krónikájába.
„A fotózás magasabb szintjére csak később jutottam el, mikor főleg cseh fotóművészek előadásain és workshopjain vettem részt. Ide sorolhatnám Robert Vanot, aki New Yorkban a Vogue és a Cosmopolitan fotósa volt, Jan Saudekot, aki sok ötlettel bővítette a művészi gondolataimat, és nem utolsósorban Stanislav Petera reklám- és divatfotóst is” – mondja.
Hozzáteszi, a fényképészetet nem foglalkozásszerűen végzi, csak hobbiból, amihez viszont nagy lökést kapott a Rovás Társulástól, a képzőművészek társaságában még több kedvet kapott az alkotáshoz. Főleg portrékat, aktokat, emberi tevékenységeket, különböző kifejezéseket, állapotokat szeret fotózni, amihez leginkább ismert fotóművészek kiadványait, könyveit böngészve merít ihletet. Jelenleg egy nagyobb képsorozat tervein dolgozik, az elkészült fotókból pedig egy önálló kiállítást szeretne szervezni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.
Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.