A képre kattintva galéria érhető el
– Noha rajzkészségére figyeltek fel, végül – egy kis kitérőt leszámítva az iparművészet világában – szobrászművész lett. Melyek voltak ennek az útnak a jelentősebb stációi?
– Óvodáskoromban már jelezték a szüleimnek a pedagógusok, hogy ez a gyerek szépen rajzol, majd egy tehetségkutató program alkalmával a helyi képzőművész-tanárok javaslatára rajzkörbe kerültem. Harmadik osztályos voltam, amikor a képzőművészeti iskola a mai nevét felvette (Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum), mindvégig ott jártam iskolába, itt már célirányos képzést kaptunk kisgyerekként, szerettem is mindvégig az iskolát. A líceum kapujában egyértelmű volt, hogy a művészetiben maradok. Később, tizedik osztályos koromban szobrászatra szakosodtam, mivel jobban ki tudtam fejezni magam térben, háromdimenziós formák által, a színek távolabb álltak tőlem. Nagyon jó osztályközösségünk volt, kellemesen emlékszem vissza arra az időszakra, az osztálytársaim kreatívak és inspirálók voltak, tanáraim közül Sánta Csaba, Szabó János, Bocskay Vince szobrászművészektől rengeteget tanultam a hivatásról. Kolozsvár és az egyetem is egyenesen következett az addigiakból, bár váltottam az iparművészet irányába, pontosabban a monumentális kerámiára, és csak később, az egyetemi éveket követően tértem vissza a szobrászat műfajához, mert hiányzott az érzelmi töltet.
– Az is végig egyértelmű volt, hogy tanulmányait követően a nagyváros lehetőségeiről lemondva visszatér Székelyudvarhelyre?
– Nem volt az, mindenképp elvágyódtam külföldre, és jártam-keltem is, volt néhány meghívásom már egyetemi évek alatt főként európai országokba, viszont gyorsan leszűrtem magamban, hogy itthon kell dolgoznom. A visszatérő hazagondolás egyértelművé tette számomra, hogy itt van a bázis, hamar letudtam magamban, hogy itthon és itthonról tudok a legjobban kiteljesedni. Ráadásul rögtön az egyetem után el is kezdtem a szülővárosomban tanítani.
A Pulzus
– Ekkortájt, 2012-re datálható a Pulzus alkotótábor megalapítása is, melynek a kezdetektől mindmáig főszervezője…
– Érdekelt a művészeti életnek ez az oldala, mivel egy ilyen rendezvényen a közvetlen emberi kapcsolatoktól a szakmai kihívásokig számtalan élmény éri az alkotót, ráadásul foglalkoztatott az a gondolat, hogy Székelyudvarhely is kerüljön be egy intenzívebb szakmai vérkeringésbe. Vágytam egy olyan fórumra, amely alkalmat teremt az aktuális művészeti tendenciák megismerésére, véleményem szerint erre a művésztelepek mechanizmusa nagyon alkalmas, különböző alkotókkal és életművekkel találkozhat az ember. Ez volt a belső indíttatás: közelebb kerülni, jobban megismerni ezt az életformát. Akkoriban is sok kérdés kavargott a fejemben, és kerestem a válaszokat, de talán a jó értelemben vett hezitálás kell legyen egy alkotó alap állása. A művésztelep indulását számos szakmai beszélgetés előzte meg, amelyet főként az udvarhelyi kollégákkal folytattam, kerekasztalokat szerveztem, ahol kibeszéltük a helyi hiányosságokat és teendőket, szóval a gondolat kiérleléséhez sok jó kolléga őszinte véleményére volt szükség. Talán az igény benne volt már a levegőben, nem beszélve a szárhegyi nagytestvér példájáról. Szerencsés időszakra esett a művésztelep indulása, mert dr. Miklós Zoltán igazgató és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum részéről, valamint Kovács Árpád művészettörténész (akkoriban) a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközponttól is hathatósan kivették részüket a szervezésben. Ennek a kis csapatnak az ambíciójából jött létre minden, közösen döntöttünk az irányról.
– És még nincs is vége az idei kiadásnak…
– Így van, még tart a kiállítás a képtárban, és lesz egy záróesemény szeptember végén, helyi kötődésű írók és költők a művésztelepen készült alkotásokból inspirálódva rövidprózát vagy lírát írnak, ezek alapján pedig székelyudvarhelyi színészek egy előadóművészeti produktumot hoznak létre, és mutatják majd be a Pulzuson készült művek előtt, amelyet a kiállítás finisszázsaként, utolsó mozzanataként is értelemezhetünk. Ezt izgalmas kezdeményezésnek tartom, amely elsősorban Albert Orsolya színművész érdeme. Az alapgondolat az, hogy aki csak az egyik művészeti ágra fókuszált eddig, az találkozzon más műfajban dolgozó művészek világával is. Emellett a kortárs művészet sokszor nem egyértelmű üzenetének a részbeni megértésére is alkalmat teremthet, hogy a kultúrafogyasztók körében ezt a három művészeti vonalat eklektikus, izgalmas egésszé formáljuk.
– Milyen impulzusokat enged be a műveibe? Milyen hatások érik, alakítják?
– Az az alkotó vagyok, aki nem az anyag által inspirálódik, hanem a gondolataim alakítják az anyagot. Egy analitikus, elemző periódusban vagyok, főleg annak köszönhetően, hogy tavaly óta a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán doktori tanulmányaim végzem, és ott elvárás is egyfajta tudományos elemző attitűd.
Felismertem valamit magamnak
– Művészetével kapcsolatban általában kiemelik a népi formai hagyaték, a tradicionális architektúrák, valamint az ácstechnikák szeretetét. Munkásságának alapvető eleme a tér és a tömeg közötti viszonyulás megragadása, nyelvezete minimalista és lényegre törő. Mi vitte ebbe az irányba?
– A szobrászat alapvető elemei a tömeg és a tér, az anyag és az anyagot körülölelő éteri közeg. Korai ambícióm volt, hogy azonosítsam, melyek azok a lokális formajegyek, amelyek a környezetemre jellemzők. Melyek az elvontabb, nem annyira narratív, alaki szintézisek. Ha a szobrászati plasztika ünnepélyességének archaikus és helyi mivoltára gondolunk, akkor a kopja- és fejfák juthatnak eszünkbe, melyek szigorú, leegyszerűsített formarendszerből állnak. Szimpatikus volt számomra, hogy ez a népi kultúrában fellelhető elvonatkoztatás nem tartalmaz semmi naturalista elemet, részleteiben akár modern plasztikaként is felfogható elemekből építkezik. Azt is mondhatnánk, nem csapodár: ezt nagyon fontosnak véltem a személyes ízlésem tekintetében, ezekhez a szigorúbb, sommásabb formákhoz vonzódom. Gyönyörűek a logikán alapuló famegmunkálási technikák, a funkció után belépő esztétikai igény megjelenése, az elemi-primér gesztusok puritán egyszerűsége. Felismertem valamit magamnak, amit nagyon szeretek és szeretgetek, hogy ne csak a tér vegyen körbe egy tömeget, hanem a tömeg is zárja közre a teret. Ebből a gondolatból származnak a héjplasztikáim, amelyek építészetre vonatkoztatható jegyeket is hordoznak magukban. A líceumban műépítész-növendékeket is volt alkalmam tanítani, ez mindig is közel állt hozzám.
– A múzeumi munkája és a napi teendői hogyan egyeztethetők össze az alkotással? Hogyan jut mindenre ideje és energiája?
– A múzeumi munka azért áldásos, mert az ember rengeteg értékes műtárggyal találkozik, és ez a közeg rendkívül alkalmas arra, hogy végigkövessük egy mű életét, a kánonok kialakulását. Emellett számos tapasztalatot szerzünk az autentikusságról és a kontextusba helyezésről, sok impulzus ér, amely a kultúrtörténet nagy egészének összefüggéseit segít megérteni. Egy alkotóművésznek rendkívül jó, racionális pálya, kiegészítheti saját, autonóm művészetét, ráadásul kiváló a munkaközösség is.
– Hogyan tölti egy átlagos napját a műteremben?
– Gyorsan kell dolgoznom, mivel ha sikerül a műteremben lennem, akkor általában a megrendeléseknek próbálok eleget tenni. Az utóbbi években ténylegesen szabadon alkotni leginkább a különböző művésztelepeken van lehetőségem. Mindemellett egy fontos része lett az életemnek, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata is elindult tavaly óta, ahol szobrászatot tanítok. Kiemelten fontos ennek a tanszéknek az elindulása, a leendő kampusz felépítése is vízválasztó lesz.
– Egyéb tervre, a közeljövőre rá sem merek kérdezni…
– Mindezek az időm nagy részét le is fedik, itt emelném ki a családom felém irányuló szeretetét és türelmét, nagyon hálás vagyok nekik. A fennmaradó kis szabad időmet egy nemrég vásárolt parasztház és a körülötte lévő telek felújításával töltöm.
BERZE IMRE 1985-ben született Székelyudvarhelyen, szülővárosában, a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum szobrászat szakán érettségizett, majd a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem monumentális kerámia szakán szerzett oklevelet 2007-ben. Egyéni és csoportos kiállítások során, valamint köztéri alkotások által művei folyamatosan a közönség szemei előtt vannak. Tagja a Barabás Miklós Céhnek és a Művészek Atyhai Társaságának. Jelenleg Székelyudvarhelyen él és alkot. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán tanít szobrászatot, illetve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban dolgozik képzőművész muzeológusként.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
