– Ars poeticádból is kiérződik a sötét hangulat, képeidből idilli környezetbe helyezett szörnyek néznek ki. Szürreális, drámai hatások és feszültség vagy akár organikus tobzódás jellemző a műveidre. Szándékosan adod nehezen magad és dolgoztatod meg a nézőt/befogadót is?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy szándékosan nem tartom a legfontosabbnak a könnyű olvashatóságot. Túlságosan sokat venne el a dinamikámból, ha a nézőnek akarnék megfelelni, vagy ha meg szeretném könnyíteni a dolgát. Úgy gondolom, hogy elsősorban érzékenység szükséges egy kép befogadásához, s majd csak azután az értelem.
– Tehát a befogadót sem befolyásolod, ráhagyod az alkotás másik felét. Nem szoktál csalódni ebben a befejezésben, nem nehéz kiengedni/elengedni az irányítást? Milyennek látod a mi, „átlagnézők” vizuális felkészültségét, kultúráját?
– Természetesen velejárója ennek az ösztönszerű alkotásnak, hogy olykor nem úgy sül el, hogy a kép kellemes látvány vagy ideális dekoráció legyen a térben. Elfogadom ezt, és nem érzek csalódottságot. Mindegyik munkám valahol egy kis láncszem abban a gépezetben, ami működtet és előrevisz. Úgy gondolom, a vizuális felkészültség, de főleg az ingerküszöbök igen magas szinten vannak. A ma emberének szerintem elég tág a szépérzéke, például a groteszk ma már rutin, a szürrealizmust is megszoktuk, a baj inkább a minőség igénylésének a hiánya, de ez szerintem érvényes a kultúra többi területére is, nem csak a képzőművészetre.
A problémát inkább a türelem és az érzékenység hiányában látom. Trendi, gyorsan és könnyen emészthető vizuális ingerekhez van hozzászokva az ember, amire sajnos sok alkotó alapozza a munkásságát, ezáltal táplálva ezt a „fast food” attitűdöt, a kereslet-kínálat ördögi körét.
Goya szörnyei és Csernobil
– „A címekkel nagyon mellélőttem”, vallottad még évekkel ezelőtt egy kiállításod kapcsán. Azóta jobb lett-e a „címadási készséged”, vagy mi is lenne a címadás kívánt hatása?
– Nem tudom, hogy jobb lett-e, vagy csak nem próbálom megfejteni és tálcán kínálni a megoldást.
– Mikor vagy elégedett egy festménnyel?
– Akkor, ha úgy érzem, meghaladott engem, vagy hogy ezt nem is én készítettem, több, mint amire számítok. Szóval azzal vagyok igazán elégedett, ami meglep, és úgy érzem, hogy közelebb kerültem valamihez általa, valami nagyobbhoz, az élethez, az igazsághoz, ami nem akar megfelelni, még nekem sem.
– Miért éppen a szörnyek foglalkoztatnak, avagy hogyan került képbe pont Goya? Melyik volt előbb? Madrid után sikerült végül eljutnod Csernobilba is?
– Azért szörnyek, mert szabadságot és teret adott nekem ez a téma. Először éreztem, hogy semmi nem szab határt a képzelőerőmnek, csak a saját gátlásaim, bátorságom és tudásom. És ezt Goya festészetében láttam először. Azt az abszolút igazságot, mérhetetlen fájdalmat és ugyanakkor gyönyört lehetetlen nem érezni, és lehetetlen nem átszellemülni benne. Csernobilba azóta sem jutottam el, inkább Csernobil jutott el hozzám, hozzánk.
– Mikor ébredt fel benned az érdeklődés a festészet iránt? Szülői, tanári irányítás, gyerekkori döntés volt? Egyenesen vezetett-e az út erre a pályára?
– Gyerekkori álomként kezdődött, később tanári irányítással társulva folytatódott. Sokat köszönhetek Nyiri Zoltánnak, festészettanáromnak a gimnáziumból, illetve később Kudor Duka Istvánnak, a kolozsvári képzőművészeti egyetem tanárának. Alakulásomban az egyik legfontosabb mérföldkő mindenképp a spanyolországi Erasmus-programban való részvétel volt, majd a Backyard, azaz Hátsó udvar című sorozatom, később pedig a Sora című sorozatom, melyek mind egy-egy fontos viszonyítási pontnak tűnnek így visszatekintve. Ezekre alapozva tudok tovább építkezni. Ugyanakkor Budapesten is lehetőségem volt nagyon sokat dolgozni és elmélkedni.
Mindig van hely még egy kis festéknek
– Milyen műhelytitkok takarásában dolgozol?
– Munkafolyamatom a koncentráción alapszik, a figyelmem összpontosításán. Vázlatokat nem használok, csak képzeletből festek, ezért fontos, hogy teljesen átszellemüljek, amihez különösebb műhelytitok nem társul. Ez már a részemmé vált. Kívülről tekintve teljesen átlagos a fizikai értelemben vett alkotás folyamata. Ami talán említésre méltó lehet, vagy másoktól kapott visszajelzés alapján annak tűnik, az a rendetlenség vagy káosz a palettámon. Számomra nagyon is helyén vannak a színek, ecsetek. Mindig van hely még egy kis festéknek.
– Nemrégiben Budapestre költöztél. Készülsz-e haza, láthatjuk-e a közeljövőben itthon munkáidat?
– Szeretnék kiállítani otthon is és itt, Budapesten is. Keresem a lehetőségeket. Az ideális az lenne, ha azt az anyagot, amit itt készítek, otthon is kiállítanám egy nagyobb térben. Most Szlovákiában fogok részt venni egy csoportos kiállításon Komáromban, erdélyi és felvidéki művészekkel közösen.
– Milyen alkotásokon dolgozol jelenleg, mik a terveid?
– Kísérletezek figuratívabb témájú kompozíciókkal, de saját absztrakt elemeimet felhasználva. Figyelmem középpontjához, úgy érzem, lassan közeledik az Ember. Most már nemcsak nyomokban, hanem fizikailag is meg fog jelenni kompozícióimban. Az még alakulni fog, hogy milyen kontextusban, de érzem, hogy erre tartok most. Közeli terveim jelenleg csak az alkotásra összpontosulnak, hogy minél mélyebbre ássam bele magam a képeim által való felismerésekbe, ezt követően, a közeljövőben pedig azon leszek, hogy megmutassam őket a világnak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.
Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.