Bálint Tamás: Hetedhét határon innen – beszélgetés Kis Endre képzőművésszel

2022. szeptember 19., 09:05

„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.

Kis Endre: Lopott hősök AA, 2016., olaj, vászon, 50x50 cm
A képre kattintva galéria érhető el

– Szabadkán született, majd tanulmányai pécsi befejezése után a Székelyudvarhely melletti Patakfalván telepedett le. Nem mindennapi életút… De talán kezdjük azzal, hogyan került Pécsre.

– Érettségi után Budapestre költöztem, ahol felkészülhettem az egyetemi felvételire. A magyar fővárosban töltött rövid periódus fontos vízválasztó volt az életemben, amit furcsa kettősség jellemzett. Egyrészt elég fiatalon szakadtam el a családomtól, amire érzelmileg talán még nem is voltam teljesen felkészülve, másrészt rendkívül felszabadítólag hatott rám a háborútól terhelt Szerbia elhagyása. Ezek után felvettek a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol később festő szakon le is diplomáztam.

– Hogyan jött be a képbe Székelyföld?

– Itt ismerkedtem meg Annával, a későbbi feleségemmel, aki történetesen székelyudvarhelyi születésű. A családalapítás után még jó pár évig éltünk boldogan Pécsett, de mégis úgy tűnt, a szíve hazahúzza, úgyhogy nem volt mit tenni, hazaköltöztünk, jelenleg is Patakfalván élünk.

– Ennek ellenére a művészettörténészek egyértelműen a pécsi iskola festői közé sorolják. Mennyire könnyű a végekről rákapcsolódni a Kárpát-medencei vagy a világban zajló képzőművészeti folyamatokra?

– Életem Jugoszláviában töltött első húsz éve nagy hatással volt művészi énem formálódására. Azt a narratív, ironikus nyelvezetet, ami a művészetemet jellemzi, úgy érzem, otthonról örököltem, azonban Pécs volt az a kultúrközeg, ahol szakképzett képzőművésszé értem. Negyven év felett egy alkotó művészi énje már kevésbé formálódik, mint kezdő korában, de úgy látom, Székelyföldön komoly képzőművészeti hagyományok élnek, és a helyi, hivatásos képzőművészekkel is jól szót értek. Ezért nem tartom kizártnak, hogy idővel az is felismerhető lesz a munkáimon, hogy itt tevékenykedem. Egyébként manapság a munkám során már nem jelent akadályt sem a kapcsolattartás, sem a szállítmányozás, de hozzá kell tenni, hogy bármennyire is fejlett és széleskörűen elterjedt a telekommunikáció, a személyes találkozások és folyamatos jelenlét továbbra is pótolhatatlan. Ezért bizonyos szempontból nézve a periférián való lét hátrányt jelent. Persze a stressz mentes, egészséges, kiegyensúlyozott életmód ezért busásan kárpótol.

 

Kortárs jelenségek, festészeti hagyományok

– Azt látom, az itthoni pályatársakkal is hamar közös hullámhosszra került, elég csak a nemrég befejeződött székelyudvarhelyi Pulzus alkotótáborra gondolni, ahol ön számos pécsi és helyi alkotó között mindkét csoportot egyszerre képviselhette. Mit lehet erről a rendezvényről tudni?

– Az ÉRTÉKelünk elnevezésű projekt lényege, hogy összekösse a különböző művészeti ágak kortárs képviselőit, ezáltal is kiemelje az udvarhelyi és környékbeli kulturális élet sokszínűségét, mindemellett újszerű, izgalmas formákat keresve közvetítse az értékeket a közönség felé. Az idei Pulzus Művésztelepen létrejött alkotásokból inspirálódva születnek meg az irodalmi művek, melyek a kiállítás terében színházi keretbe helyeződnek, a színészek előadásában életre kelnek, így a határok elmosódásával egy időben születik egy kiállítás, egy előadás, egy irodalmi est. Az ötletgazda Albert Orsolya (illetve az ő Piros. Produkció – Piros Pont Produkció – kulturális rendezvényszervező irodája) szerint, mivel a környéken rengeteg elismert alkotó él, izgalmas dolgok születhetnek, ha a művészek is közösségben összeülnek és együtt gondolkodnak. A projekt másik érdekessége, hogy a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány Odaadó Est nevű adománygyűjtő rendezvényén sikerült erre a projektre támogatást gyűjteni, így valóban egy közösségi ügyről van szó.

– Erőteljesen reflektál jelenünk társadalmi problémáira, a környezetet érő vagy épp civilizációnkra ható negatív jellemzőkre. Szereti a legnagyobb fába is belevágni a fejszédet, ráadásul számos esetben a festmény sem csupán festmény, illetve az, de olyan, mintha… Szereti ötvözni is a különböző technikákat. Milyen témák, technikák a legkedvesebbek számára, mit árulna el munkamódszereiről, hogyan telik egy átlagos napja a műteremben?

– Mindig is szerettem kortárs jelenségekkel foglalkozni, és a festészeti hagyományok ápolását is nagyon fontosnak tartom. Ami a munkamódszeremet illeti, a téma kiválasztása után egy hosszan tartó, montázsolós játék eredményeképpen megszületik a pontos terv, majd csak ezek után veszi kezdetét a festés. Számos esetben szerepelnek a képeimen a digitális világból kiemelt feliratok, ikonok, glitchcsek, de a végeredmény mindig olaj, vászon technikával készül el. A pécsi évek alatt mindvégig másokkal osztoztam a műtermen, ezért megtapasztalhattam, milyen érzés közösségben dolgozni, és nagyon sok szép emlékem van ebből a korszakból. Ám az elvonultságban való alkotás sem jelent kisebb élvezetet.

– Mi tölti fel, mivel kapcsolódik ki? Hogyan jut egy képzőművésznek ideje a családja mellett még a kertre és a kecskékre is?

– Nagy kiváltságnak érzem, hogy egész évben aktívan tudok alkotni. Emellett az egyéb kötelezettségek mennyisége és milyensége évszaktól függően változik. Egy olyan apró családi gazdaságot alakítottunk ki, ahol tavasszal az ellések miatt a kecskéken van nagyobb hangsúly, illetve ez a veteményezés, metszés ideje. Nyáron az öntözést, gyomlálást, ősszel pedig a betakarítást és a nagy befőzéseket végezzük el. A téli időszak ilyen szempontból véve viszonylag nyugodt, ilyenkor többet festek. Ez a természettel való együtt lüktetés, úgy érzem, sokkal kiegyensúlyozottabbá tesz, mint ha kizárólag napszakokra bontva végezném a kötelezettségeimet. És nem utolsósorban a gyerekek is rengeteget tapasztalhatnak egy ilyen helyen.

– Milyen alkotásokon, terveken dolgozik, készül-e még idén közönség elé állni újabb művekkel?

– Nemrég fejeztem be egy háborús képet, amin elég sokat dolgoztam, és – úgy tűnik – maradok is a témánál még egy ideig. Az év végére pedig egy Londonban megrendezendő egyéni tárlat következik, amire nagy erőkkel készülök.

KIS ENDRE 1980-ban született a vajdasági Szabadkán. 2006-ban a Pécsi Tudományegyetemen diplomázott festészet szakon. Európa, Amerika és a Kárpát-medence számos pontján találkozhatott már a közönség a műveivel. Festészetében, plasztikai törekvéseiben folyamatosan jelen vannak az elmúlás, a változás, a negatív civilizációs hatások, környezetvédelem, bibliai történetek, társadalmi problémák, illetve ezekre próbálja felhívni a figyelmet, újraalkotni az egyensúlyából súlyosan kibillentett világunkat. A Derkovits-ösztöndíj, Kogart-díj, Magyar Állami Ösztöndíj, Hargitai Szalon, Aradi Biennálé díjak kitüntetettje, jelenleg a Székelyudvarhely melletti Patakfalván él és alkot.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)