– Mesélne a kezdetekről, gyermekkori emlékeiről, arról, hogy miként ragadta meg az álló- és mozgóképek világa? Mikor vett először fényképezőgépet/kamerát a kezébe?
– Kézdivásárhelyiként a Nagy Mózes Elméleti Líceum rajzosztályába jártam – itt a Kosztándi és Vetró házaspár „fogta ceruzámat” –, ám a középiskolát már Sepsiszentgyörgyön, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban fejeztem be, grafika szakon. Ott Ütő Gusztáv és Hervay Katalin volt rám nagy hatással, akik a látásmódomat formálták. De sokat köszönhetek a ma már dramaturgként dolgozó Bodó Ottónak is, aki azokban az években fotólabort – régi, klasszikus sötétkamrás, vegyszerekkel pamacsolót – próbált kialakítani. Innen léptem tovább, s lettem a Tanulók Házában Gerőffy Dalma tanítványa, aki igencsak igényesen vezette a fotókört. Tőle képalkotást, fotográfusi látást, exponálást és a labormunkát tanultam meg. De nemcsak szakmát tanultunk a körön, hanem Dalma társaságként is összekovácsolt bennünket. Ezekből a fotósokból jött létre a KépVidék alkotócsoport is, amely még napjainkban is időnként táborozik, alkot.
– A fotókörtől egyenes út vezetett a filmezésig?
– Az érettségit követően szülővárosomban fényképészként kezdtem el dolgozni, közben pedig a helyi tévének, a Polyp TV-nek készítettem néha kisebb riportokat. Az operatőri szakmába valójában a sepsiszentgyörgyi helyi televíziónál tanultam bele, ahol a hírműsoroktól egészen a magazinműsorok felvételéig mindent kipróbáltam. Érdekesnek találtam, hogy munkám során sok helyre juthatok el és annyi érdekes emberrel találkozom. Később a TVR marosvásárhelyi stúdiójának, a bukaresti magyar adásnak és az Erdély TV-nek is dolgozhattam. Bár a fő kenyérkeresetem a filmezés lett, a fényképezésről sem voltam hajlandó lemondani. Élmény volt a KépVidékkel a kétezres évek elején a megyebeli falvakat járni! A falusi élet apró, de igazán jellegzetes momentumait próbáltuk megragadni; azokat, amelyeket az ottani emberek természetesnek vesznek, s éppen azért átsiklanak felettük.
– Fotó és film hogyan tudnak működni egymás mellett?
– Életemben a fényképezés és a filmkészítés édestestvérként van jelen – de a kettő sosem egy időben! Még akkor sem, ha azt mondják, a jól fényképezett filmet ha kimerevítjük, akkor jól keretezett fotót kapunk. Megtanultam másként gondolkodni filmben és fotografáláskor, azaz ha filmezek, annyira belemerülök a munkába, hogy elmarad a fotografálás, így a legtöbb dokumentumfilmemhez alig tudok előkaparni egy-egy fényképet a sajtóban való illusztráláshoz. Bár ott voltam, végigkövettem az eseményt, lefilmeztem, nincs egy fotóm róla, mert annyira benne vagyok a történetben, hogy elfelejtek egy pillanatra megállni és megnyomni az exponálógombot.
A fotográfusok a pillanatot lesik
– A ma fotográfusa mennyire számít képi krónikásnak?
– Bár Sepsiszentgyörgy önkormányzatának több mint egy évtizede fotózok, ott is határt szabok magamnak a „szép” ábrázolásában. Úgy gondolom, kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk. Igen, a fotóban is lehet félreinformálni, hamis képet mutatni valamiről, nem csak az írott sajtóban és a televízióban. Úgy gondolom, hogy a valóság a hétköznapokban búvik meg, az emberek közelről való megfigyelésében. Robert Capa szavaival élve: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A fotográfusok a pillanatot lesik, én is ezt teszem, ha eseményt vagy hangulatképeket rögzítek vagy akár dokumentációs fotót készítek. Nagyon sokszor különböző munkálatokat kell megörökítenem; akkor is arra törekszem, hogy valósághűen ábrázoljam azokat.
– Miképp maradhat meg a fotózás, a filmezés művészetnek ma, amikor a technika már mindenki számára elérhető? Mit kell tudjon „a művész szeme”, ami géppel nem helyettesíthető?
– Mára szerencsére technikailag mindenki fotográfusnak nevezheti magát, és ez jól is van így: hadd örökítse meg, tegye közzé a nagyvilág számára az élményeit. Ennek a hátulütője az, hogy felhígulni látszik a szakma, és a hatalmas mennyiségből nehezen jut el a tartalommal bíró jó fotó a befogadóhoz. Mondom ezt azért, mert a digitális fényképet szállító csatornák száma megsokszorozódott (főként a közösségi oldalak megjelenése által), és ez megnehezíti a képi dömpingből való szelektálást. A látás számomra a filmben és fotóban nem az esztétikai „szép” kép keresése és megragadása, hanem annak tartalommal való feltöltése, szubtextusba helyezése művészetekkel, irodalommal, szimbólumokkal, társadalmi szemléletmóddal, kritikával. Nyilván nem mindig van így, munkám során elvárják, hogy szép is legyen és jó is legyen. Nem mindig jön össze, nem mindig gondolkodhatunk így. Sokat inspirálódom a festészetből, a grafikákból, sokszor meglátok egy textúrát, magával ragad, lefotózom. Így vagyok a tájképekkel is vagy a makró fényképezéssel. Azért varázsolnak el, visznek át egy másik világba, mert absztraktul látjuk különböző objektíveken keresztül a valóságot. A kérdésre válaszolván – hogy mit kell tudjon a művész szeme, ami géppel nem helyettesíthető –, szelektálni kell tudni, gondolkodni, és csak ezt követően megnyomni a gombot.
– Milyen technikát alkalmaz? Mennyi utómunkát tart megengedhetőnek egy-egy kép esetében?
– Állókép készítésekor tükörreflexes fényképezőgépet használok, habár mirrorless (tükör nélküli) géppel is dolgozhatnék, viszont kényelmesebb számomra a valóságot tükrön keresztül kémlelni, mint egy képernyőn. Utómunka szempontjából többnyire a szükséges tónus-, kontraszt-, színkorrekciókat végzem el, nem szoktam túlbonyolítani. Úgy gondolom, a kép az alkotás pillanatában kell megszülessen. Amennyiben továbbgondolok egy képet, azt már nem fotográfiaként teszem, hanem grafikaként, és vegyes technikaként tüntetem fel.
Kíváncsi vagyok az emberi történetekre
– A dokumentumfilmek iránti érdeklődése honnan datálódik?
– Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója 2010-ben kért meg, hogy a téglavető cigányokat bemutató kiállításához készítsek egy rövidfilmet. Ebből lett A sár mesterei, amit 2013-ban a Meszesek és 2015-ben a Szenesek követett. Nagyon örvendek, hogy ezek a filmek, illetve utóbb a Gál József zabolai kerékkészítő mesterről készült Kerekesek, valamint a remélhetőleg jövő évben bemutatásra kerülő, a kézdiszentkereszti Pap Emil kőfaragót megörökítő filmek elkészültek. Fontosnak tartom megemlíteni: ezeknek a filmeknek az elkészültét felkarolta a Kovászna Megyei Művelődési Központ, ezáltal pedig nyugodt környezetben, jó feltételek mellett dolgozhattam azon, amit leginkább szeretek.
– De nem csak néprajzi tematikájú filmeket készít...
– Így igaz. Az utóbbi öt-hat évben a társadalmi változások miatt egyre kiszolgáltatottabb emberek élete kezdett el érdekelni. A Tehenesek című filmem, amelyik a háromszéki állattartó gazdák gondjairól szól, kicsit személyes indíttatású, mert ifjúkoromban Nyújtódon nyaralva számos élményt szereztem a gazdálkodásról, ezért egy kicsit mindig odafigyeltem ezekre az emberekre. És láttam, ahogy telik az idő, egyre sokasodnak a bajaik, az idősek kihullásával pedig egyre fogy a hagyományos állattartók száma. Háromszéken nem olyan rég még jelentős területen termesztettek cukorrépát, ám miután az országban jóformán mindenhol felszámolták a gyárakat, alig maradt olyan személy, aki a közelmúltban még virágzó iparnak tanúja volt – erről szól a Keserédes. Ezen filmek elkészültében nagy szerepe van annak a T. Bányai Péter vágónak, akit a Tehenesek forgatása alkalmával ismertem meg. Nélküle ezek a filmek nem így néznének ki, más lenne a töltetük és minden bizonnyal a mondanivalójuk is.
– Jelenleg mi foglalkoztatja?
– Niculina Țînțarral közösen készül a Bicsi Gyula sepsiszentgyörgyi képzőművészről szóló film, ami meglehetősen nehéz feladat számomra, mert portrét még sosem készítettem. Nyár óta pedig forog az erdővidéki bányászat múltját Hecser Lászlóval, a Háromszék munkatársával közösen feldolgozó filmünk. A mostani dokumentumfilmjeim témái nem annyira látványosak, inkább kutatói munkák, szinte újságírói aprólékossággal járom körbe őket. Szeretem ezt csinálni, szeretem az embereket meghallgatni, kíváncsi vagyok a történetükre, és örülök, ha lencsevégre kaphatom őket.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.
Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.