A képre kattintva galéria érhető el
– Mesélne a kezdetekről, gyermekkori emlékeiről, arról, hogy miként ragadta meg az álló- és mozgóképek világa? Mikor vett először fényképezőgépet/kamerát a kezébe?
– Kézdivásárhelyiként a Nagy Mózes Elméleti Líceum rajzosztályába jártam – itt a Kosztándi és Vetró házaspár „fogta ceruzámat” –, ám a középiskolát már Sepsiszentgyörgyön, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban fejeztem be, grafika szakon. Ott Ütő Gusztáv és Hervay Katalin volt rám nagy hatással, akik a látásmódomat formálták. De sokat köszönhetek a ma már dramaturgként dolgozó Bodó Ottónak is, aki azokban az években fotólabort – régi, klasszikus sötétkamrás, vegyszerekkel pamacsolót – próbált kialakítani. Innen léptem tovább, s lettem a Tanulók Házában Gerőffy Dalma tanítványa, aki igencsak igényesen vezette a fotókört. Tőle képalkotást, fotográfusi látást, exponálást és a labormunkát tanultam meg. De nemcsak szakmát tanultunk a körön, hanem Dalma társaságként is összekovácsolt bennünket. Ezekből a fotósokból jött létre a KépVidék alkotócsoport is, amely még napjainkban is időnként táborozik, alkot.
– A fotókörtől egyenes út vezetett a filmezésig?
– Az érettségit követően szülővárosomban fényképészként kezdtem el dolgozni, közben pedig a helyi tévének, a Polyp TV-nek készítettem néha kisebb riportokat. Az operatőri szakmába valójában a sepsiszentgyörgyi helyi televíziónál tanultam bele, ahol a hírműsoroktól egészen a magazinműsorok felvételéig mindent kipróbáltam. Érdekesnek találtam, hogy munkám során sok helyre juthatok el és annyi érdekes emberrel találkozom. Később a TVR marosvásárhelyi stúdiójának, a bukaresti magyar adásnak és az Erdély TV-nek is dolgozhattam. Bár a fő kenyérkeresetem a filmezés lett, a fényképezésről sem voltam hajlandó lemondani. Élmény volt a KépVidékkel a kétezres évek elején a megyebeli falvakat járni! A falusi élet apró, de igazán jellegzetes momentumait próbáltuk megragadni; azokat, amelyeket az ottani emberek természetesnek vesznek, s éppen azért átsiklanak felettük.
– Fotó és film hogyan tudnak működni egymás mellett?
– Életemben a fényképezés és a filmkészítés édestestvérként van jelen – de a kettő sosem egy időben! Még akkor sem, ha azt mondják, a jól fényképezett filmet ha kimerevítjük, akkor jól keretezett fotót kapunk. Megtanultam másként gondolkodni filmben és fotografáláskor, azaz ha filmezek, annyira belemerülök a munkába, hogy elmarad a fotografálás, így a legtöbb dokumentumfilmemhez alig tudok előkaparni egy-egy fényképet a sajtóban való illusztráláshoz. Bár ott voltam, végigkövettem az eseményt, lefilmeztem, nincs egy fotóm róla, mert annyira benne vagyok a történetben, hogy elfelejtek egy pillanatra megállni és megnyomni az exponálógombot.
A fotográfusok a pillanatot lesik
– A ma fotográfusa mennyire számít képi krónikásnak?
– Bár Sepsiszentgyörgy önkormányzatának több mint egy évtizede fotózok, ott is határt szabok magamnak a „szép” ábrázolásában. Úgy gondolom, kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk. Igen, a fotóban is lehet félreinformálni, hamis képet mutatni valamiről, nem csak az írott sajtóban és a televízióban. Úgy gondolom, hogy a valóság a hétköznapokban búvik meg, az emberek közelről való megfigyelésében. Robert Capa szavaival élve: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A fotográfusok a pillanatot lesik, én is ezt teszem, ha eseményt vagy hangulatképeket rögzítek vagy akár dokumentációs fotót készítek. Nagyon sokszor különböző munkálatokat kell megörökítenem; akkor is arra törekszem, hogy valósághűen ábrázoljam azokat.
– Miképp maradhat meg a fotózás, a filmezés művészetnek ma, amikor a technika már mindenki számára elérhető? Mit kell tudjon „a művész szeme”, ami géppel nem helyettesíthető?
– Mára szerencsére technikailag mindenki fotográfusnak nevezheti magát, és ez jól is van így: hadd örökítse meg, tegye közzé a nagyvilág számára az élményeit. Ennek a hátulütője az, hogy felhígulni látszik a szakma, és a hatalmas mennyiségből nehezen jut el a tartalommal bíró jó fotó a befogadóhoz. Mondom ezt azért, mert a digitális fényképet szállító csatornák száma megsokszorozódott (főként a közösségi oldalak megjelenése által), és ez megnehezíti a képi dömpingből való szelektálást. A látás számomra a filmben és fotóban nem az esztétikai „szép” kép keresése és megragadása, hanem annak tartalommal való feltöltése, szubtextusba helyezése művészetekkel, irodalommal, szimbólumokkal, társadalmi szemléletmóddal, kritikával. Nyilván nem mindig van így, munkám során elvárják, hogy szép is legyen és jó is legyen. Nem mindig jön össze, nem mindig gondolkodhatunk így. Sokat inspirálódom a festészetből, a grafikákból, sokszor meglátok egy textúrát, magával ragad, lefotózom. Így vagyok a tájképekkel is vagy a makró fényképezéssel. Azért varázsolnak el, visznek át egy másik világba, mert absztraktul látjuk különböző objektíveken keresztül a valóságot. A kérdésre válaszolván – hogy mit kell tudjon a művész szeme, ami géppel nem helyettesíthető –, szelektálni kell tudni, gondolkodni, és csak ezt követően megnyomni a gombot.
– Milyen technikát alkalmaz? Mennyi utómunkát tart megengedhetőnek egy-egy kép esetében?
– Állókép készítésekor tükörreflexes fényképezőgépet használok, habár mirrorless (tükör nélküli) géppel is dolgozhatnék, viszont kényelmesebb számomra a valóságot tükrön keresztül kémlelni, mint egy képernyőn. Utómunka szempontjából többnyire a szükséges tónus-, kontraszt-, színkorrekciókat végzem el, nem szoktam túlbonyolítani. Úgy gondolom, a kép az alkotás pillanatában kell megszülessen. Amennyiben továbbgondolok egy képet, azt már nem fotográfiaként teszem, hanem grafikaként, és vegyes technikaként tüntetem fel.
Kíváncsi vagyok az emberi történetekre
– A dokumentumfilmek iránti érdeklődése honnan datálódik?
– Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója 2010-ben kért meg, hogy a téglavető cigányokat bemutató kiállításához készítsek egy rövidfilmet. Ebből lett A sár mesterei, amit 2013-ban a Meszesek és 2015-ben a Szenesek követett. Nagyon örvendek, hogy ezek a filmek, illetve utóbb a Gál József zabolai kerékkészítő mesterről készült Kerekesek, valamint a remélhetőleg jövő évben bemutatásra kerülő, a kézdiszentkereszti Pap Emil kőfaragót megörökítő filmek elkészültek. Fontosnak tartom megemlíteni: ezeknek a filmeknek az elkészültét felkarolta a Kovászna Megyei Művelődési Központ, ezáltal pedig nyugodt környezetben, jó feltételek mellett dolgozhattam azon, amit leginkább szeretek.
– De nem csak néprajzi tematikájú filmeket készít...
– Így igaz. Az utóbbi öt-hat évben a társadalmi változások miatt egyre kiszolgáltatottabb emberek élete kezdett el érdekelni. A Tehenesek című filmem, amelyik a háromszéki állattartó gazdák gondjairól szól, kicsit személyes indíttatású, mert ifjúkoromban Nyújtódon nyaralva számos élményt szereztem a gazdálkodásról, ezért egy kicsit mindig odafigyeltem ezekre az emberekre. És láttam, ahogy telik az idő, egyre sokasodnak a bajaik, az idősek kihullásával pedig egyre fogy a hagyományos állattartók száma. Háromszéken nem olyan rég még jelentős területen termesztettek cukorrépát, ám miután az országban jóformán mindenhol felszámolták a gyárakat, alig maradt olyan személy, aki a közelmúltban még virágzó iparnak tanúja volt – erről szól a Keserédes. Ezen filmek elkészültében nagy szerepe van annak a T. Bányai Péter vágónak, akit a Tehenesek forgatása alkalmával ismertem meg. Nélküle ezek a filmek nem így néznének ki, más lenne a töltetük és minden bizonnyal a mondanivalójuk is.
– Jelenleg mi foglalkoztatja?
– Niculina Țînțarral közösen készül a Bicsi Gyula sepsiszentgyörgyi képzőművészről szóló film, ami meglehetősen nehéz feladat számomra, mert portrét még sosem készítettem. Nyár óta pedig forog az erdővidéki bányászat múltját Hecser Lászlóval, a Háromszék munkatársával közösen feldolgozó filmünk. A mostani dokumentumfilmjeim témái nem annyira látványosak, inkább kutatói munkák, szinte újságírói aprólékossággal járom körbe őket. Szeretem ezt csinálni, szeretem az embereket meghallgatni, kíváncsi vagyok a történetükre, és örülök, ha lencsevégre kaphatom őket.
Vargyasi Levente fotográfus, rendező-operatőr, sajtófotós, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa Kézdivásárhelyen született 1977-ben. A Plugor Sándor Művészeti Líceum elvégzése után a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen diplomázott. A Kovács László–Zsigmond Vilmos Operatőrverseny kitüntetettje. Fotói mellett sorozattá összeálló dokumentumfilmjeiről ismert, kameráján keresztül betekintést nyerhetünk régmúlt idők szakmáiba, amelyeket már nagyon kevesen művelnek. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön él és alkot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
