Bálint Tamás: A képeknek és könyveknek saját életük és sorsuk van – beszélgetés Kopacz Mária grafikussal, festőművésszel, íróva

– Amennyire tudom, már egészen kicsi gyerekként elhatározta, hogy festő lesz. Mikor nyilvánult meg a tehetsége, hogyan jutott végül Kolozsvárra, a grafika szakig?

– A családban szinten minden felmenőm rendelkezett valamilyen művészi érzékkel, úgymond belenőttem. Gyerekkorom telis-tele volt mindenféle élménnyel és csodával, így már hatévesen elhatároztam, hogy festőművész leszek, jobban mondva rajzművész. Édesanyám is hajtogatta, hogy biztos művész lesz belőlem, én pedig arra gondoltam, hogy ez valami nagyszerű dolog lehet, és szeretném, hogy anyu örvendjen, tehát elkönyveltem, művész leszek! Noha látatlanban szántam rá magam, de később, mikor kiderült, miből is áll ez a pálya, teljességében felvállaltam. Az is érdekes, hogy bár Marosvásárhelyen volt művészeti középiskola, és jártam is rajzkörbe korábban, ráadásul azt is elhatároztam, hogy sem orvos, sem színésznő nem leszek, nem a művészeti középiskolába felvételiztem, hanem a leánylíceumba. Egy nagyon jó gyerekkori barátnőm volt a döntés oka, és ezt nem is bántam meg, mindmáig fontos a barátsága. Mégis, tizedik végén nem éreztem már jól ott magam, összevesztem egy osztálytársammal, és a barátnőmmel sem egy osztályba kerültünk, ráadásul egy különös véletlen folytán – édesapámnak a Víkend-telepen egy evezősbarátja, aki szobrászatot tanított, elmesélte, hogy a művészetiben is megürült egy hely – tizenegyedikben átfelvételiztem. Ugyanakkor addig nagyon keveset alkottam, azt hittem, hogy majd később ráérek megtanulni, magától fejlődik bennem ez a képesség, és majd kivirul, mint egy virág, így inkább olvasással töltöttem az időmet. Eközben az új osztálytársaim szinte kész művészek lettek, így életem talán legkeservesebb éve következett, amíg igyekeztem bepótolni a lemaradást. A középiskola után még a tanáraim javaslatára egy évig otthon maradtam, és naponta bejártam a műterembe, hogy később nagyobb eséllyel felvételizhessek Kolozsvárra, szokjak bele a szakmába. Nem akartam festészetre menni, oda egyébként is túljelentkezés volt, nekem pedig a rajz volt a régi szerelem, mindig az érdekelt.

– Érdekes módon a képzőművészettől egy viszonylag távol eső másik önkifejezési formát, a prózaírást (regényt és mesét) is szintén egész fiatalon kipróbálta. Milyen emlékei, kötődései vannak az akkori kolozsvári irodalmi élettel kapcsolatban, amelyben jelenléte meghatározó volt illusztrátorként és irodalmárként egyaránt?

– Azt is korán mondogatták nekem, hogy „dehát Mari, te mindig is írni akartál”, a magyar szakos osztályfőnököm is a bölcsészkar irányába próbált igazgatni, ráadásul rengeteg irodalomversenyen szerepeltem sikerrel. Mégis a képzőművészeten keresztül csöppentem bele, ugyanis egyetemista koromban rengeteget illusztráltam. Tisztviselőgyerekként nem lehettem ösztöndíjas, így a meseillusztrációkért kapott pénz rendkívül jól jött akkoriban. Aztán megismerkedtem Lászlóffy Aladárral, aki elkezdett nekem udvarolni, attól kezdve én voltam az udvari illusztrátora is. Annyira tetszett a közös munkánk a bukaresti könyvkiadónak, hogy felhívtak, bármilyen könyvet választhatok, csak illusztráljak még nekik. Gondoltam egy merészet, „tudja, elvtársnő, leginkább magam írnék egy mesét, és azt illusztrálnám”. Beleegyeztek, nagyon tetszett nekik a végeredmény is.

Az első regényemet úgy írtam, még a kolozsvári időszakban, hogy megláttam a kezdőmondatot a levegőben, hazamentem, és nekiálltam írni. Egy színházi előadás szünetében kaptam a hírt, máig életem egyik legszebb emléke, hogy a szerkesztők egyöntetűen elfogadták és kiadták. A második kéziratnál – közben elkészült egy újabb gyerekkönyvem is, szintén illusztrációkkal együtt –, noha teljesen másként indultam el, azon kaptam magam, hogy megint ugyanabban a XVII. századi kastélyban vagyok, amelyben az előző regényem is játszódott. Megijedtem, olyan érzésem volt, mintha ott lennék valójában, és egy sarokból leskelődnék. Ezt végül a régi rendszerben nem tudták kiadni transzcendens volta miatt, a későbbi kiadás pedig már rajtam csúszott el, Szőcs Géza szerette volna, ha illusztrációkat készítek hozzá, de annyira nem volt már kedvem hozzá, sőt, közben rájöttem, hogy a szívem mélyén nem szeretem az illusztrálást, tudat alatt mindig halogattam, így ez végül csak jóval később jelenhetett meg. Viszont hiába a négy könyv, mégsem tartom magam írónak.

Utólag viszont mindezektől egy teljesen független kapcsolódási pont is létrejött a kolozsvári irodalomhoz, ugyanis a rendszerváltás utáni években az enyém volt az az imádott régi ház, a hátsó szobában a mesebeli zöld csempekályhával, amelyben – miután diplomata férjemmel Szentendrére költöztünk – az új tulajdonosok a Bulgakov nevű irodalmi kávéházat alakították ki.

– Mi a folyamata az alkotásnak, legyen szó képekről vagy meséről? Érdekes adalék, hogy sokszor a képek keretét is elkészíti, mintegy továbbgondolva az alkotást. Ez hogyan alakult ki?

– Nyaranként a kertben teszek-veszek, van egy nagy, szép kertünk, és én vagyok a kertész, túrom a földet, örömmel csinálom. Emellett a műtermem túlságosan meleg is, így az az időszak a kerté, van, hogy hónapokig nem is fogok ecsetet. Egy-egy ilyen időszak után félve megyek vissza, amikor már illene festeni, macskaként osonok fel, de nem tudom, hogy elvesztettem-e a tehetségemet. Leülök, és néhány ecsetvonás kell csak, amíg megnyugszom és beindulok. Az elején a képeket rendes, tisztességes aranyrámákba raktam, majd ahogy kialakult a saját stílusom, az újabb képek furcsán mutattak a kereteikben, inkább vettem sima lécet, és a farostlemezeimet rászegeztem. A baj akkor következett be, amikor rátértem a vászonra, és ehhez egyre szélesebbek lettek a rámák. Ezeket saját kezűleg fűrészelem, állítom össze, majd rájuk is festek, mert úgy érzem, jobban is néznek ki, jobban találnak a képeimmel.

– Hogyan jutott el az egyetemista kori rézkarcoktól, az idővel megszínesedő grafikáktól az olajfestményekig?

– Előbb nagyméretű, négyzetméteres színesceruza-rajzokat kezdtem el készíteni, majd kezdtem festeni olajjal, de kínlódtam, mert nem volt kialakult ecsetkezelésem, és érdekes módon a világért sem működött úgy az agyam, mint a grafikák esetében. Valahogy nem találtam a témát sem, féltem, ne tűnjek egy átnyergelt grafikusnak. Aztán egy adott pillanatban megráztam magam, és sikerült felülkerekednem a kezdeti nehézségeken, végül áttértem az akrilra. Az nagyon bejött, azzal dolgozom a legszívesebben.

– Milyen témák foglalkoztatják?

– Nálam mindig van élőlény a képen, mindig szerepelnek emberek, állatok, lények. Természetesen a kert a fő téma, nem hagy nyugton, olyan színek vannak benne. Hiába vannak szomszédaink, akkora a kert és akkora a növényzet, hogy nem látszanak, gyönyörűszép. Készítettem is egy ilyen sorozatot, most Sepsiszentgyörgyön is ki van állítva.

– A művészetét és az életét végigkísérte a marosvásárhelyi gyermekkor, első beszélgetésünkkor is kikérte magának, hogy bár Szentendrén él, nem csupán erdélyi kötődésű, hanem erdélyi...

– Ez egyszerű, erdélyi magyar vagyok, és ezt mindenkinek el is mondom. A családomból már csak a bátyám él Marosvásárhelyen, a város az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.

– Jelenleg egy időben két kiállítása tekinthető meg Sepsiszentgyörgyön. Most éppen min dolgozik?

– Ezek a kiállítások nagyon jól sikerültek, csak annyit róluk, hogy minél többen látják, annál jobb a képeknek. Mert a könyvekhez hasonlóan nekik is megvan az életük és a sorsuk.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)