Voltak idők, amikor a felvidéki magyarságnak saját „válogatott” focicsapata volt: az újságírók ugyanis elhatározták, hogy ilyen módon is járják majd az országot. Így történt, hogy a múlt század második felében a pozsonyi szerkesztőségekből rendre kirajzottak vidékre a tollforgatók, és még a „Távol-Keleten”, Királyhelmecen is mezbe bújtak.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Ma már M. Nagy László sincs közöttünk, és nincs újságíró-focicsapat sem. Szinte egyidősek voltunk – ő egy hónappal később született –, mindketten elindultunk a nyolcvanadik évünk felé... Nemcsak tehetséges, hanem sokoldalú kolléga is volt: maga tatarozta helembai házát, kertészkedett, járta az erdőt-mezőt, és szakácsként is megállta a helyét. Bár nem volt drága fényképezőgépe, mégis kiválóan fotózott, mert őt az Isten fotósnak teremtette. Halálhíre nemcsak megdöbbentett, hanem mélységesen elgondolkodtatott: mi lesz vajon a fotóival? A hagyatékkal? Sok képét ismerem, így tiszta szívvel mondhatom, felvételei kincsek, visszatükrözik a felvidéki magyarság életének számos eseményét, küzdelmeit, örömeit és fájdalmait. Vajon akad-e közösségünkben valaki, aki felelősséget érez e kincsek sorsáért?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.
Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.
Aknay János képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak – nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend – ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár.
Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.