A képre kattintva galéria érhető el.
– „Ahol a művész mikrokozmosza találkozik és megnyilvánul a végtelen makrokozmoszban” – szól művészi hitvallásod. Végigvezetnéd az olvasókat ezen az utazáson? Hogyan jutottál el a zárt terek korlátjaiig, ahhoz, hogy kilépjél a természetbe?
– Képzőművészként a szabadság egy természetes létállapot számomra, nem egy tudatos lázadás. Már a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum első évfolyamára járva tanáraim rávezettek, hogy a hagyományos művészeti műfajoktól a kísérleti, progresszív művészeti médiumokig mindegyik természetes és egymásnak ellent nem mondó. Ez alapjaiban határozta meg a vizuális művészetekhez való viszonyomat. Elsődlegesen a saját utamat járom, a számomra legfontosabb művek a térben jönnek létre, valós anyagokból, valós időben. Ha kategorizálni szükséges, akkor a haladó kortárs szobrászat valamely ágazatába helyezném őket. Ezek a művek néha performatív folyamatok színterei, vagy maguk válnak folyamatokká, performanszokká.
Az alkotói partner
A gyakorlati lépést, a természetbe „kilépés” gesztusát egy élethelyzet adta. Megnősülve (feleségem Várallyay Réka művészettörténész) házat vettünk Bikfalván, egy romos kúriát, patakkal, öreg diófákkal, vadvirágos gyümölcsössel. Az idő mindig fontos tényező volt számomra, a megragadott pillanat szentsége miatt, vagy a vele együtt járó folyamat révén. Vidékre költözve egy olyan tér közepén találtam magam, melynek ez volt a domináns tulajdonsága. Egy végtelenített folyamat. Alkotói partnert találtam a természetben, mely folytonosan átértelmezi, átértékeli mindazt, amit az ő terében létrehozok. Ez a felismerés nagyon izgalmas alkotói változásokhoz vezetett, és kiindulási pontja lett doktori kutatásomnak, amit a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karán végeztem Colin Foster szobrász vezetésével. A természeti térbe való kilépés tehát művészetem megnyilvánulási közegének kitágítását jelenti, aminek viszont továbbra is része a zárt kiállító tér, hisz aktív résztvevője vagyok a művészeti életnek.
– Hogyan indult a pályád, mik voltak az első lépések? Mikor, minek a hatására eszméltél rá, hogy vizuális művészként képzeled el a jövődet?
– A képzőművészet mindig körbevett. Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozott a művészeti albumok nézegetése, a falakon ott lógtak nagyapám és édesapám festményei, rajzai, metszetei. Ez egy meghatározó előkép, és a rajzolás gyakorlatilag létem alapja lett. Napi szinten művelem, rajzolva gondolkodom. Még a legelvontabb kortárs őrületet is rajzok tömkelege előzheti meg. Folyamatosan vállalok illusztrálást is, sokan így ismernek. Tehát a szülői házból hoztam a rajz szeretetét, és ehhez társult az előbb említett líceumi évek impulzusa, amit tovább érlelt a temesvári egyetemi időszak és az azt követő útkeresések, majd a már megtalált úton segítettek elindulni a Pécsen töltött doktori évek. A játékon keresztül megérteni, vagy legalább rácsodálkozni a minket körülvevő világra, talán ez volt a kiindulási pont. A gyermekkori attitűd nemesedett művészeti folyamattá. A mélyebb, felszín alatti mozgatóerők érdekelnek, különösen amióta tevékenységem, mondhatnám „játszóterem” kitágítottam a természeti térre. A természettel összhangban, partneri viszonyban alkotni önkéntelenül egy meditációs folyamattá vált, ami egy rejtett szakrális tartalmat is kapott.
Az anyag meséli el történetét
– Az alkotásaid egy része a „megtörténtek”, dokumentálása után nem marad meg kézzelfogható tárgyként. Hogyan éli meg ezt egy alkotó?
– A mű mindig a jelenben létezik, és mindig az őt körülvevő tér különböző minőségeinek összefüggésében értelmezhető (társadalmi, kulturális, természeti stb.). Minden mű egy folyamat, csak a konvenciók hitetik el velünk, hogy nem. Például egy antik szobornak a görög tájban a napi fényjátékon túl, ami percenként újraírhatja a látványt, az idő múltával teljesen átalakult a társadalmi szerepe. Ez még csak az emberi léptékkel mért idő, de ott van anyagának, a kőnek az ideje, ami szintén él, kialakult egy adott földtörténeti korban, ősi tengerek élőlényeinek meszes vázai mészkővé tömörültek, majd a föld mélyén a nyomás és a hő hatására márvánnyá sűrűsödtek. Tehát maga a kő is egy élő folyamat. A szobor léte a kő életében csak egy pillanat, hiszen maga a Föld is él, akár az őt körülvevő világegyetem.
Műveimnél bátran használok efemer, múlandó anyagokat, sőt olyanokat is, melyek léte látványosan pillanatnyi, mint a jég, a fű, vagy a fa, ami már évtizedekig eltarthat, de tudatosan hozzányúlok a kőhöz, vagy a bronzhoz, aminek az ideje messze túlmutat az emberi határokon. Mindig hagyom az anyagot, hogy megszólaljon, mesélje el a történetét. A bronz például a csillagok anyaga, olvadt állapotban maga a folyékony fény, és ha alázatos vagy vele, felveszi azt a formát, amit kérsz tőle, de csak addig, amíg újra nem találkozik a tűzzel. Kész alkímia! A mű valójában a szellemi térben jön létre, egyénileg mindenkiében, és az a funkciója, hogy ezt a szellemi folyamatot beindítsa a tartalma által.
– Kik hatnak a művészetedre, miből merítesz ihletet? Hogyan kapcsolódsz ki, gyűjtesz erőt két munka között?
– Sok alkotót sorolhatnék, de inkább kultúrákat emelek ki. Sok erőt ad a távol-keleti kortárs művészet (Korea, Japán) természethez való viszonya, európai szemmel már szinte naivnak tűnő hitével abban, hogy a művészet képes valós hidat építeni a társadalom és a természet között. Azzal, ahogy túl mer lépni a materializmusba ragadt modern természetképen, és valós, élő partnerként kezelni a természetet. Vagy említhetném a kortárs iráni művészet érzékeny viszonyát kulturális hagyatékához, az ősi perzsa kultúrához, a szúfi költészethez. Természetes folyamatként élik meg egy kultúrkör művészetének évezredeken átívelő folyamatait, aminek épp a jelenkori állomása a videó, a performance vagy az installáció. Haladó, progresszív művészetet művelni számukra nem jelenti a múlt és az elődök megtagadását.
Egyéni alkotói út
– Van olyan csoportosulás, alkotóközösség Székelyföldön, amely sikeresen alakítja, szervezi a kulturális életet?
– Nagyon fontos számomra Székelyföld, erőforrás, melyhez mindig visszatérek, és szakmailag is tudatosan fölvállalom azokat az időtlen értékeket, melyek a népi építészeten és tárgyi kultúrán keresztül hagyományozódnak ránk. A 2000-es évek elején intenzív szervezői munkát is vállaltam (Megálló kiállítás-sorozat, majd a NAP telep-rendezvények), viszont az elmúlt években ez háttérbe szorult, átvette helyét az egyéni alkotói út és az intenzívebb nemzetközi jelenlét. Szervezőként is inkább nemzetközi szintű együttműködésekben gondolkodom, persze vannak erdélyi, székelyföldi művészek, akik fontos szakmai közeget alkotnak számomra. Ha beindulna a már régtől ígért felsőfokú művészeti oktatás Székelyföldön, örömmel bekapcsolódnék tevékenységébe, a szakmai motiváción túl ez is oka volt a doktori képzésem elkezdésének.
– Számtalan nemzetközi művészeti projekt résztvevőjeként a közelmúltban költöztél haza Háromszékre. Be lehet-e kapcsolódni eredményesen Székelyföldről a művészeti világ körforgásába?
– Egy érdekes, új szituáció alakult ki Székelyföldön. Megnőtt a kiállítóterek száma, nagy költségvetésű kiállítások jönnek létre. Sepsiszentgyörgyi szinten az Erdélyi Művészeti Központ a múlt összegyűjtését és egy átfogó gyűjtemény létrehozását vállalta fel, tehát egy sajátos irányvonala van, hiánypótló tevékenységet fejt ki. A Magma Kortárs Művészeti kiállítótér szintén profi szinten egy saját történetet ír, a Lábas Ház egy kicsit hagyományosabb művészeti felfogás szerint gondolkodó új erdélyi generáció kiállítótere az EMŰK égisze alatt. Viszont mindegyik térre jellemző a sokszor évekre előre tervezettség – hiányolom egy olyan tér jelenlétét, ahol friss, intenzív műveket lehet bemutatni, ahol a kortárs művészetnek az előbb vázolt organikusabb vonala is helyet kaphat. Nemzetközi szinten rengeteg jó művésszel állok kapcsolatban, akik jönnének Székelyföldre alkotni, a természeti környezet és a sajátos, a kelet és a nyugat határán levő kulturális helyzet miatt. Sajnos egyelőre nem igazán tudom itt ezeket a kapcsolatokat kamatoztatni, ahogy a doktori képzés során szerzett elméleti tudást, a művészetszervező, kurátori ismereteket sem. Legalábbis pillanatnyilag.
A Székelyföldön élés ugyanakkor nem jelent akadályt, sőt, erőteljesebben vagyok jelen a nemzetközi művészeti életben, mint az itthoniban.
– Mesélnél az olvasóknak a tervezett, a megvalósítás szakaszában levő munkáidról? Mely eseményen, hol találkozhatunk legközelebb a műveiddel?
– Most tértem haza Iránból, ahol Iszfahánban, az egykori fővárosban, és a Perzsa-öböl legdélibb részén, Chabahar mellett alkottam. Az itt létrejött művek egyikének dokumentációja látható most a szentendrei Vajda Lajos Stúdió kiállítóterében, a Zöldhatár című kiállításon. Most készülök Dél-Afrikába, ahol a Tankwa sivatagban fogok dolgozni, tehát sok projekt fut egyszerre. Idén január-februárban került bemutatásra Pécsen a Nádor Galériában egy nagyobb anyag a szakmai tevékenységemből, de nem tervezek a közeljövőben kiállítást itthon. Itt, a lap hasábjai egy jó találkozási pontot kínálnak az erdélyi közönséggel.
PÉTER ALPÁR 1976. július 1-én született Sepsiszentgyörgyön, a Művészeti Líceum elvégzése után tanulmányait a temesvári Képzőművészeti Egyetemen, valamint a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának doktori képzésén folytatta. Hazai és nemzetközi élőművészeti akciók, kiállítások, alkotótáborok állandó résztvevője. A NAP Természetművészeti Műhely vezetője, az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület elnöke, a MOA Vizuális Művészeti Műhely és a Megálló Vizuális Művészeti Műhely rendezvényeinek szervezője, a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége és a Barabás Miklós Céh tagja. Jelenleg a háromszéki Bikfalván él és alkot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. májusi számában)
