– Már kisgyerekként megismerkedett Gyergyószárhegyen a muzsikával és a rajzzal. Mikor mutatkozott meg először a tehetsége, és milyen volt az a családi háttér, ahol kibontakozhatott?
– A családi háttérrel kezdeném: az összejövetelek, mulatságok rendszeresek voltak, azokon pedig mindenki örömmel énekelt. Kaptam hegedűt is, viszont a kottát sohasem tanultam meg, felírtam az ujjrendeket, és abból hegedültem. De a rajzolás is bennem volt, mint minden gyerek, nagyon élveztem csinálni, eleinte ösztönösen. A tudatosulás egy baleset után kezdődött, egy barátommal elfűrészeltünk egy lövedéket. Akkor töprengtünk el azon, milyen iskolát válasszunk. Édesapám a Szárhegyi Kulturális Központnál volt műkovács, ismert minden művészt. Barabás Pista bácsinak is mesélte, hogy a fia mindenfélét rajzol, így kiadták az első feladatot, menjek hátra a pajtába, rajzoljam le a disznókat. A tarka disznót ábrázoló rajzom volt az első tudatos művem, de rengeteget tanultam francia képregényekből is, ezeket a mai napig őrzöm. Így kerültem felvételi után a marosvásárhelyi iskolába, ahol elkezdődött a tényleges ismerkedés a világgal, a képzőművészettel, és a gyergyói kisdiák előtt megnyílt a pálya.
– Utána Kolozsváron és rövid ideig Budapesten is tanult. Kik egyengették az útját?
– A felvételinél a harmadik próbálkozásra vettek fel Kolozsvárra. Mikor bekerültünk a forradalom utáni első generációként, mi, akik már többször felvételiztünk, azzal szembesültünk, hogy új tanárok is jöttek akkor, minden friss volt, csupa lelkesedés. Nădășan Timotei barátunk évfolyamvezetőként, új tanárként hatalmas erővel állt mellénk, végig támogatott, de ugyanez volt a helyzet Miklósi Dénessel is, aki Udvarhelyről került fel: teljesen új szellemet képviseltek. Innen jutottam el harmadévesként, legelsőnek az egyetemről Budapestre részképzésre, ahol Kocsis Imre volt a mesterem. Ott a lábam a földbe gyökerezett, a patinás épület, a körülmények, a lehetőségek, a fogadtatás óriási hatással volt rám. Felajánlották, mindenben segítenek, így esett a választásom a litográfiára, a rézmetszésre, mert szerettem az aprólékos dolgokat. A budapesti lét, a Kárpát-medence minden szegletéből összeverődő társak óriási hatással voltak rám. A kolozsvári indulás is szép volt, majd a budapestivel teljesedett ki. Ám hiába marasztaltak, meghatódva megköszöntem, fontosabb volt az itthon, Kolozsvár.
– Mégis Csíkszeredába került...
– Nem tudom, hogyan. Végzős diákként Váli József megkeresett, hogy a Szárhegyi Alkotóközpontnál van egy kurátori hely, amely nem igényelné az állandó jelenlétet. Noha Kolozsvárhoz kötődtem, vonzott ez a lehetőség, de aztán másképp alakult az élet. Egyéves németországi kitérő után végül Csíkszeredában vizsgáztam tanári posztra, jött a család, lakáshitel, itt maradtam. Hogy így alakult, egyáltalán nem bánom, jól érzem magam, tudom végezni a munkám és közben a kolozsváriakkal, a világon bárhol alkotókkal is tartani a kapcsolatot.
– A megszerzett tudást rendszeresen tanítványainak is továbbadja. A tanítás és alkotás miképp férnek meg, illetve egészítik ki egymást?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert azt tanítom, amit hiszek. Azt mesélem a gyermekeknek, amit tapasztalatként megéltem, rajzoltam, metszettem. Végigjártam ezt az utat, ezt tartom a leghitelesebbnek, és a diákoknak is ez az érdekes. A gyermekek képi világa persze nagy változáson ment át ahhoz képest, amit én gyerekként éltem, örököltem, vagy amit felnőttként is látok. Ma a gyerekek másba születnek bele, ott a telefon, TikTok. Az én felelősségem az ízlés alakítása, a hagyományainknak valamelyest ezekhez a csatornákhoz való kapcsolása, hogy a gyerek tudja, ha majd valamikor egy telefonos applikációhoz készít valamit, akkor annak mi volt az előzménye. Tanítom a számítógépes képfeldolgozást is a hagyományos technikák mellett – itt sokat tanulok a diákoktól, egymástól tanulunk, közben az ízlést is alakítjuk. A giccset megkerülni, az egészet mederbe terelni egy hosszú folyamat, de nem érzem tehernek. Szerencsére hamar vissza tudok térni a saját műtermi létembe, ott a saját könyveimet, metszeteimet, elfoglaltságaimat folytatni, és nem összekeverni a megélteket.
– Sokan önt elsősorban könyvillusztrátorként ismerik. Hogyan közelít egy adott szöveghez? Milyen a viszonya az irodalomhoz? Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?
– Az első komoly megbízásom a kolozsvári Polistól érkezett, Dávid Gyula bácsiéktól, akkor voltam mesterképzős, és felajánlották illusztrálásra Szilágyi Domokos Magyarok című kötetét. Vettem több csomag cigit és kávét, berendezkedtem az albérletbe, meditáltam, olvastam a kéziratot, sütött a nap, kint voltak a tyúkok egy olyan gyönyörű utcában, hogy a legboldogabb embernek éreztem magam. Az első rajzok utáni visszajelzések pozitívak voltak, sorban jöttek a további megbízások. Az egy az egyben levetített illusztrációkhoz nem tudok ragaszkodni, inkább gondolatiságot, hangulatot adnék át, amit egy képíró tud csinálni a könyvvel. Az író megírja betűkkel, és kialakít egy irodalmi világot, én erre hangolódva megpróbálok társítani egy vizuális képet. Ez sokáig jól ment, majd egy gyerekverskötet kapcsán vissza kellett adnom a megbízást, nem tudtam ráhangolódni. Kínlódtam a gyerekirodalommal, ezért felesleges lett volna elvennem olyan emberektől a lehetőséget, akik imádják ezt és gyönyörű dolgokat alkotnak a gyerekkönyvek kapcsán. A próza és a líra összeáll, az irodalomban jártas vagyok, de a gyerekirodalomból kiestem, ezt be kellett látnom.
– A jó illusztrációnak elég csak kísérőnek lennie, vagy önállóan is meg kell állnia a lábán? Elegendő a mű ismerete, vagy a szerzővel való konzultáció is alakíthatja a végeredményt?
– Rájöttem, az író-költő jó információkkal tud szolgálni. Nem az lesz, amit akarnak, van, amikor bevezetnek a nádasba, de jó ötleteket is tudnak adni, ezért szeretek is olyan emberekkel megismerkedni, akik írnak. Nemrégiben egy fiatal, Budapesten élő hölgynek kellett rajzolnom egy olyan kétlaki világot, amelyben a kiköltöző erdélyiek kint magyarok, itthon itthoniak. Ez a lány megírta ezt, sokat beszélgettem vele, a benne levő kettősségre, a XXI. század magyarságára, erre a nagy kutyulásra jó rálátást adott. De ugyanilyen jó volt Lövétei Lázár Lászlóval (közös könyvünk is készült 12 verssel, 12 grafikával, ahol egymást egészítik ki az alkotások), Molnár Vilmossal, Farkas Árpáddal beszélgetni, vagy Markó Bélával, amikor a szonettjei jelentek meg. Számomra is érdekes, amikor az író mesél a világáról. De törekszem arra, hogy önállóan is éljen az illusztráció, vagy ha sorozatként, másképp válogatva kerül bemutatásra, akkor is működjön.
– Ha nincs éppen felkérés, saját maga örömére mit alkot, milyen technikával dolgozik? Noha grafikusként tartják számon, a színek világától sem idegen, sőt! Mi a munkamódszere, hogyan néz ki egy napja a műteremben?
– Aki ezzel a vírussal megfertőződik, benne marad. Ha hétvégén lehetne aludni, akkor sem tudok, már hajnalban felkelek és bejövök a műterembe. Nemsokára a végére érek a székelyföldi képzőművészek arcképcsarnokának, mely egy nagy rézkarcsorozat (24 év alatt 400 portré készült), rengeteg kutatómunkával, beazonosítással járt. Még művészettörténészekkel kell konzultálnom és elindítanom a szöveg megírását alanyonként. A linót is szeretem, szeretek rajzolni, s mikor belefáradok a fekete-fehérbe, olyankor nagy energiát ad a szárazkréta. Ha pedig ez sem lenne elég, nekiállok festeni. Ha a műtermem nagyobb volna, mindent tudnék egyszerre, de így mindenre külön be kell rendezkedni, mert csak szerre férek el.
– Milyen könyvek várnak illusztrálásra az íróasztalán, milyen alkotásokon dolgozik? Hol találkozhat a közönség a műveivel legközelebb?
– Jövőre jelenik meg az Ábel-trilógia teljesen új formában, de még rejtély, miben számítanak rám. Most fejeztem be Ferenczes István hosszúverseinek illusztrálását, gyönyörű versek, el is fárasztott, de fel is üdített, és sarkall arra, hogy tovább csináljam. Két kiállítás vár rám, idén fejeződik be a százkötetes Székely Könyvtár sorozat, mindeniknek készítenem kell egy ex librist, melyeket a nagyközönség előtt be kellene mutatni, a könyvekkel, ezzel a gazdag irodalommal együtt, amit Székelyföld képvisel. Szintén év végén lesz egy festészeti kiállításom, amely anyag második felén még mindig dolgozom. Kisebb-nagyobb távlatokban mindig van, amit tenni, amin dolgozni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.
Aknay János képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak – nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend – ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár.
Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.
Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.
Talán templomi történetekből, ószövetségi borzongásból, falusi anekdotákból, az Ezeregyéjszaka furfangos varázslataiból, valami régi-régi tudásból hoz fel valamit a fényre, mintha csak illusztrálná azt a régmúltat, amely valamiért kikopott belőlünk. Berki Viola alkotói világában tetten érhető a Kiskunhalas határában lévő Kötöny-pusztán eltöltött gyermekkor, a magyar történelmi múlt, a bibliai témák és a keleti művészet iránti tisztelete.
A tudomány és a művészet szimbiotikus összefonódására az olasz futuristák és az orosz konstruktivisták is nagy reménnyel tekintettek, ezért alapvetően optimista hangvételű munkák ezek, ahogyan Balla Ákos munkái is. Némi nyomasztó érzés az Árnyak sorozatban szüremkedik be. A sorozat azokról is szól, akik elköltöztek, emigráltak. Művészünk gyakran felteszi magában a kérdést, hogy hová tűnhettek a gyerekkorában megismert személyek, akikkel már tíz, tizenöt, húsz éve nem látták egymást. Vajon hol lehetnek, mit csinálnak, miként élnek, hogyan néznek ki, egyáltalán pontos-e a róluk alkotott emlék, megismernék-e egymást?
Ha végigtekintünk a második világháború utáni erdélyi művésztelep-alapítási törekvések palettáján, szembetűnő, hogy a mindenkori alapítók törekvése a köztük lévő együttgondolkodás és összhang által vezérelve minden esetben rátalált az ideális helyszínre. Innentől kezdve voltaképpen már a hely szelleme hívatta meg az alapítókkal a művésztársakat.
Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.
Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem