– Jól értelmeztem, hogy tulajdonképpen kétszer döntött a festőművészi pálya mellett, miután néhány év „otthoni” alkotás után állt újra közönség elé műveivel? Milyen mérföldkövek szegélyezik művészi életútját?
– Igen, így is mondhatjuk, volt egy ötéves „kihagyás”, munkahelyi és családi okok miatt nem igazán festettem, vagy csak nagyon ritkán, de azért egy teljesen alkotásmentes periódusról nem lehet beszélni. Ha viszont a mérföldköveket említjük, talán az egyik legfontosabb az volt, amikor Barcsay Jenő Művészeti anatómia című művével találkoztam: akkor fogalmazódott meg bennem, hogy művészeti pályára szeretnék menni. Döntenem tehát szerencsére nem kellett, soha nem gondoltam arra, hogy abbahagyom a festészetet, hiszen gyerekkorom óta életem fontos alkotórésze volt.
– Kik fedezték fel először a tehetségét? Hogyan került Jászvásárra?
– Köllő Margit textilművész volt az első szakmabeli, aki felfigyelt rám, egyetemi éveim előtt ő tanított rajzolni. Margit néni volt az is, aki Jászvásár felé irányított. Aztán Ütő Gusztáv műtermében szívtam magamba a képzőművészet alapjait, és innen kerültem Bartos Jenő keze alá, egyetemi éveim idején. Vele mai napig baráti kapcsolatban vagyok, de ugyanakkor e kapcsolatot a mester iránti tisztelet is övezi. Tanításai vizuális nyelvezetemben mély nyomot hagytak.
A világmindenség belső szemei
– Ha ezekben a karanténos időkben virtuálisan beleshetnének az olvasók a műtermébe, mit látnának, hogyan néz ki egy napja? Mi inspirálja, miből merít ihletet, töltődik fel két kép között?
– Délutánonként szoktam a műterembe járni, hetente általában három-négy alkalommal. Mindig csak egy munkán dolgozom, nagyon ritka esetben kettőn. Ilyenkor csak a folyamatban levő alkotásra tudok koncentrálni, megszűnik a körülöttem levő világ, nem tudok zenét vagy rádiót hallgatni, mert teljesen értelmetlenné válik számomra minden kívülálló dolog. Nem zavarnak a zajok, jelenlevők, csak én vagyok, meg a festmény. Este 8–9 óráig szoktam dolgozni, mielőtt pedig hazamegyek, lefényképezem a folyamatban levő alkotást, és otthon digitális eszközökkel folytatom, változtatom, kísérletezek vele. Majd megint a műteremben történik a következő mozzanat, élesben, és ez a körforgás addig tart, amíg úgy érzem, hogy a munka elkészült. Ugyanakkor sokszor át is festem a képeimet menet közben, vagy olyan is van, hogy késznek hitt munkát teljesen átalakítok, ha egy idő után valami zavarni kezd benne vagy esetleg nem vagyok megelégedve vele. Olyan festményem is van, hogy a legfelső réteg alatt található még három teljesen más munka.
Sok minden inspirál. Néha csak egy érzés, egy vers vagy egy repedt fal, letűnt korok festményei, szobrai, ugyanakkor modern alkotások is, az egzisztencia, létezésünk értelme és a velejáró tépelődéseim, minden, ami szavak által ki nem fejezhető, de megszólítja az énemet, ezek mind inspirálnak. Úgy képzelem el magunkat, embereket, mint a világmindenség belső szemeit, akik önmagukat hivatottak vizsgálni annak az esélye nélkül, hogy valaha is teljesen megértsék azt. A feltöltődés már viszonylag hamar megy, mivel munka közben a maradék festéket egy új vászonra viszem fel, ami majd alapul fog szolgálni a következő alkotásnak. Így nem kell sokat tépelődjek a fehér vászon előtt, egy eleve elkezdett alkotás folytatása, átalakítása a következő lépés.
– Modern vonalú, expresszív munkái egyéni stílussal, erőteljes monumentális hatással bírnak, jellegzetes az anyagkezelése, az akril és olaj különböző száradási tulajdonságainak játéka, a képek textúrája. Dr. Deák Ferenc Loránd megfogalmazásában „az elfedett festékrétegek – mint jól művelt földtakaró elboronált barázdái – az anyag plaszticitásának lankás domborulatait emelik ki, majd erős karcolatok domináns kézjegyével kontúrokba rendeződnek, így az ecset elrendező gondoskodása mellett a spakli célratörő, nagy gesztusértéke is előlép”. Hogyan talált rá a saját „hangjára”? Melyik a legkedveltebb technikája?
– Emlékszem, még egyetemista voltam, amikor egyik évfolyamtársammal az egyetem mellett egy rakás, kemény kartonra festett munkát találtunk kidobva a szemétbe, teljesen jó állapotban. Ezeket feldarabolva átfestettem, és ezekből készült el a Fák című sorozatom. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy na igen, ezen a vonalon kell tovább haladni.
Kedvenc technikáim között van a vízfesték is, nagyon szeretem a könnyedségét. Sok éven keresztül, amikor még otthon volt a műtermem, akrillal dolgoztam, aminek a gyors száradási ideje sokban segítette a munkáimon lévő, egymásra rakott festékrétegek megmunkálhatóságát. Mikor pedig Hegedűs Ferenc jóvoltából egy nagy műterembe költöztem, visszatérhettem az olajfestékhez. Jelenleg is olajfestékkel dolgozom, méhviaszt használva médiumnak.
Nem megfejthető titkok keresése
– Számos visszatérő motívum, „transzcendens” stílusjegy is jellemzi alkotásait (madárszárny, angyal, mitikus lények stb.). Hogyan fordult erre az érdeklődése?
– A plasztikai tér – mint a világmindenség láthatatlan energiái – valamiféle egyensúlyra készteti az alkotót, s ezek az energiák szövik be a felületet vagy éppen a formát. Visszatérő témáim keretet formálnak a munkáim tudatosan felismerhető részének, teret biztosítva a képzőművészeti kifejezőeszközök szerkezeti hálójának, de ugyanakkor szimbolikus értékkel is rendelkeznek. Mi, emberek folyamatosan keresünk valamit, én személy szerint nem megfejthető titkokat keresek, és ezeket próbálom átadni munkáimon keresztül a közönségnek.
– Milyen munkákon dolgozik jelenleg, milyen tervek foglalkoztatják, a közönség legközelebb hol találkozhat a műveivel?
– Jelenleg egy átlagos méretű festményen dolgozom, amelynek a címe A harsona lesz elméletileg, hiszen még sok minden történhet vele. Ugyanakkor Szabó Lőrinc Valami örök című verse foglalkoztat, annak minden egyes sorához egy-egy festményt fogok készíteni, így a mű végeredménye egy 14 munkából álló alkotássorozat kellene legyen. Ebből már kettő elkészült, remélem, a többi is meglesz hamarosan. A kérdésre, hogy hol találkozhat a közönség legközelebb a munkáimmal, nem tudok konkrét választ adni, sajnos a jelenlegi járványhelyzet miatt egy tavaszi egyéni tárlatom már el is maradt. Ha a közeljövőben élőben nem is mutatkozom, a közönség a virtuális térben megtalálhatja munkáim jelentős részét.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.