Bálint Tamás: Egy „pirkáló” ember – beszélgetés Sárosi Csaba grafikussal

2020. július 10., 08:56

„Egy nyári vakációban otthon – Csomafalván, mikor még népesebb volt a feleségem családi háza –, szokásom szerint kisszéken ülve rajzoltam örök témámat, az öreg almafát, mikor Juliska, a szomszédasszony nagy érdeklődéssel kérdezte: maga mit pirkál ott? – Hát ezt a fát próbálom lerajzolni – volt a válaszom, de elkezdtem gondolkodni, honnan jöhetett, mit jelenthet ez a szó*. Aztán elfogadtam: egy ember vagyok, aki csak pirkál egy darabka papírra, és boldog vagyok, ha sikerül a pirkálásom.”

Sárosi Csaba: Minotaurusz
A képre kattintva galéria érhető el. 

– Tehetsége már gyerekkorában megmutatkozott, Sövér Elek fedezte fel. Hogyan került kapcsolatba egyáltalán a képzőművészettel?

– Mivelhogy szüleim már hároméves koromban elváltak, Szászrégenből Gyergyószárhegyre kerültünk. Édesanyám egy kisboltban dolgozott, mi ketten egy szobában laktunk, gyakran bezárt, otthagyott egy nagy tál pattogtatott kukoricával. Élesen emlékszem erre a képre mindmáig. Anyám testvérei, a bátyja és a nővére is, kérték anyámat, adna örökbe valamelyiküknek, nekik nem lévén gyermekük. Ezért próbaidőre hol az egyiknél, hol a másiknál voltam, az elemit például rendőr nagybátyámnál kezdtem román iskolában. Szerencsémre édesanyám meggondolta magát, eljött értem a Bánságba, s már a vonaton hazafelé tanított magyarul olvasni, nyaklevesek mellett. A II–IV. osztályokat már Gyergyóalfaluban jártam, szerencsémre, mert ott fedezett fel Sövér Elek, az ő ajánlására felvételiztem sikeresen a művészeti iskolába, Marosvásárhelyre. Az általános iskolát ott fejeztem be, de a felvételim a líceumba nem sikerült, hiába voltam jó a szakból, a román és a matematika nem ment.

– Mikor dőlt el, hogy képzőművész lesz?

– Az a négy év Marosvásárhelyen végleg megfertőzött, nem tudatosan, de kitartóan pirkáltam, ahogy a csomafalvi szomszédasszony mondta. A mai napig élnek bennem a vásárhelyi emlékek, az a csodálatosan szép és tiszta magyar város. Akkor még nem volt ott az orosz katona a főtéren, a bentlakásunk a Lázár park előtti apácazárda volt, amiből mára csak a harangláb maradt meg. Még arra a fáklyás felvonulásra is emlékszem, amikor meghalt Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs.

Gyergyóalfaluban érettségiztem, erős iskola volt akkor, ott ismertem meg kilencedikes korában a feleségemet is. Szerelem első látásra, órákon lapra pirkáltam, szünetben csak neki mutattam meg. Azóta is csak általam készített játékos-humoros ajándékot fogad el. Született két fiunk, boldog „aranykorszak” volt az nekünk a gyerekek révén, minden nehézség ellenére. Jelenleg két csintalankó unokánkban gyönyörködünk, de sajnos távolról.

Lóverseny helyett…

– Hogyan került Kézdivásárhelyre? Milyen a helyi alkotóközösség?

– Többszöri felvételi után 1976-ban szerencse ért: bejutottam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakára, Feszt László osztályába. Tanulságos négy év volt, a szakmai tudás gyarapításának évei. Az akkori lehetőségek szerint igyekeztem elsajátítani mindazt, amit mestereink próbáltak a tudásukból nekünk továbbadni. 1980-ban sikeresen államvizsgáztam, állami kihelyezéssel kerültem Kézdivásárhelyre tanítani két általános, az akkori 1-es és 3-as iskolába. A városban akkor már a Kosztándi és a Vetró házaspár ismert szaktársak voltak. Ők befogadtak, rendszeresen kiállítottunk: ’89 előtt március 8-át ünnepeltük, utána meg március 15-ét a kiállításokkal. Külföldön is szerepeltünk, de hiányzott egy jó „menedzser”, mondom ezt, mert a „művészcsinálás” is egy szakma, tudás és pénz kell hozzá, ami egy „pirkáló” embernek nem igazán van, és sosem értettem a törtetéshez. Így hát a futtatás, a lóverseny elmaradt, a célba érés más módját kerestem, a kitartó, tudatos munkát. A főiskoláról kikerülve egy bizonyos szakmai tudással, megtanulván a grafikai technikákat, vége egy szakmai szakasznak. Legjobb, ha elfelejti az ember és újrakezdi. Ezt tettem én is, kezdtem a „pirkálással”, soksok rajz után rájöttem, hogy az érzelmek és a gondolkodásmód a vezérfonal egyik vége, és ha szerencséd van és meglesz a megfelelő „műtermi kultúrád”, eljuthatsz a fonal másik végére: megtalálod önmagad, a sallangmentes, csupasz egódat, amit aztán vagy elfogadnak, vagy nem. De ez már az „Ő” dolguk, neked őszintének kell maradnod! A hamis dolgokat rögtön észre lehet venni, bőven van ilyen, s nagyon népszerűek, felkapottak.

– Fia is tehetséges, ismert alkotó (Sárosi Mátyás, az erdélyi Előretolt Helyőrségben szereplő képregény rajzolója – szerk.). Hogyan szerettette meg vele, illetve diákjaival a képzőművészetet? Hogyan látja az utánpótlást? Milyen módon ismertethető meg a fiatalokkal a képzőművészet?

– Az iskolában sosem akartam művészeket nevelni, a tantervet egy kicsit megszépítve próbáltam arra oktatni a gyerekeket, hogy a „gyerekes ábrázolástól” eljussanak a „tudatos ábrázolásig”, hogy ha majd meg akarnak csinálni házilag valamit, tudják rajzban is elképzelni.

A fiam, Mátyás tényleg nagyon tehetséges, mások is mondták. Már kisgyermek korában hihetetlen dolgokat „alkotott” legóból. Kivártam a VI. osztály elvégzését, habár művészeti suliba járt, de vártam. És elkezdtünk együtt rajzolni, festeni, tájképet, csendéletet. Vakációkban az erdőn kaszálás, takarás közbeni pihenőkben is rajzoltunk, festettünk. Gyakran megkérdezte: „bakker, azt hogyan csináltad?” Nem kellett őt megfertőzni, már a vérében volt a pirkálás. Ma már én kellene tanuljak tőle, de már túl „dinó” vagyok, gyanús lennék, ha brutálisan változnék meg.

Azért az évek során pár gyereket akaratom ellenére megfertőztem, van is, akiből művész lett. Van utánpótlás, van olyan tehetséges fiatal, aki remélhetőleg eljut a „fonal másik végéig”, ha nem gabalyodik bele. Deák Ferencet csak egy évharmadot tanítottam, de sikerült a képek szeretetével megfertőzni annyira, hogy mára már komoly gyűjteménye van, sok művész alkotásaiból. Ő csinálni nem tudja, de írni róla, azt igen, vannak jó meglátásai. Művészettörténészi végzettsége is alkalmassá teszi, hogy kiállítások megnyitására kérjék fel.

Megtalálni a hangszert

– A szülőföld tájai, a párbeszéd a múlt történéseivel, a fanyar székely humor, a játékosság, a „játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”-érzet, éppen ahogy az említett Deák Ferenc megfogalmazta, mind a munkáit jellemzik. Ez utóbbi tekinthető ars poeticájának is?

– A „kis hazánk” székelyeit annyi minden érte a történelem során, hogy fanyar humor nélkül nem is lehetett kibírni. Ugyan nem vagyok fajtiszta székely (a nagymamám Leopold leány, aki férjhez ment egy ditrói ezermesterhez), de annak vallom magam. A játékosság alkati kérdés, vagy van, vagy nincs, nem lehet tanulni. Sokszor játékból születik a jó munka, a mű nem lehet izzadságszagú, tudni kell, mikor parancsoljunk álljt magunknak.

– Milyen technikákat használ legszívesebben?

– Fiatalkorában minden technikát kipróbál az ember, keresi a „hangszert”, amelyiken a legjobban tud játszani, de a lényeg az, hogy a gondolatainknak a legmegfelelőbbet válasszuk ki. A zsákutca kerülendő, éppen elég az öregedés, ami lentről felfelé halad, de fent is történhet. Jelenleg monotípiákat készítek.

Sárosi Csaba: A mutatványos

– Milyen gyakran tudja alkotásra fordítani idejét? Miképpen néz ki egy átlagos napja?

– Amióta nyugdíjas vagyok, kialakult egy napi rutinom: ötkor ébredés, torna, reggeli, majd tizenegyig műterem, délután pedig a számítógépen galériák megtekintése, filmnézés, hála a modern technikának. Mikor Csomafalvára mehetünk, akkor pedig kaszálás, favágás, úszás, és persze pirkálás. Nincs megnyugtatóbb dolog, mint hallgatni a Maros zúgását (noha már az is másabb, mint régen) és rajzolni. Hosszú távra sosem tervezek, mindig közbejöhet valami, mint most ez a vírus, de ha az Isten is megsegít, egyéni kiállításom lesz Kézdivásárhelyen 2021-ben a Céhtörténeti Múzeumban. Ja és pirkálni, pirkálni minden áldott nap.

 

*Pirkál: székely tájszó, cirkálást, firkálást jelent (Bühnagy székely szótár). A Czuczor–Fogarasi-féle szótár két másik jelentését jegyzi: „1) Tűznél melengeti, mintegy pirítgatja magát. 2) A szőlőföldet először kapálja”. A szőlő első kapálására Moldvában a sikítás szót használják, ami egy könnyed, felületi kapálást, kaparást jelent. Innen következően aki pirkál, könnyed nyomokat hagy a papír felületén. (Sántha Attila)

 

SÁROSI CSABA 1951-ben született Szászrégenben, tanulmányait Gyergyóalfaluban, Marosvásárhelyen, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte, mesterei Sövér Elek, később Feszt László voltak. 1980-tól, az egyetem befejezésétől Kézdivásárhelyen él és alkot, a helyi művészeti élet tevékeny tagja, rajztanár, többszörösen díjazott könyvjegykészítő. A közönség Kárpát-medence-szerte láthatta alkotásait, ex librisei Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban is szerepeltek kiállításokon. Figuratív grafikáinak jellegzetessége a fanyar székely humor, a történelmi sorsközösség vizuális szimbólumainak megjelenítése. Méltatói gondolati grafikáknak nevezik alkotásait, melyekben a szülőföld tájélménye hangsúlyozott motívumként jelenik meg.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)

 

Legfrissebb hírek
2022. július 03., 10:09
2022. július 03., 09:57
2022. július 03., 09:36
2022. július 02., 10:44
Legnézettebb