2021. január 24., 08:25
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
A képre kattintva galéria érhető el.
– Minden Turcza Lászlóról szóló ismertetőben kiemelt helyen szerepel, hogy autodidakta módon sajátította el a festészet alapjait. Én is a kezdetekről faggatnám: ki fedezte fel a tehetségét, miként szerette meg a festészetet, hogyan képezte magát?
– A családban már beleszülettem, belenőttem a képzőművészetbe, ugyanis édesapám, Turcza Sándor rajztanár volt, a nagybátyám, Pálffy Árpád pedig keramikus. Ugyanakkor Kiss László festőművész révén (Ausztriában élő egykori tanárom a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban) kerültem közelebb a képzőművészethez és kezdett az egyre többet foglalkoztatni. Sikertelen egyetemi felvételik után a saját elképzelésem szerint kezdtem el festeni a „nagyok” mellett. Rengeteg albumot átlapozva, különböző technikákkal próbálkozva képeztem magam, amíg lassan kiforrott, letisztult az elképzelésem.
– Ezek után mi vitt rá egy székelyudvarhelyit a Csíkszeredába költözésre?
– Csíkszeredában a ’60–70-es években pezsgő művészeti élet alakult ki, Nagy Imre, Márton Árpád, Sövér Elek, Gaál András, Pálffy Árpád alkottak ott, ami vonzotta a fiatal generációt is a városba. Úgy gondoltam, Medgyes és Székelykeresztúr után itt a helyem, itt tudok felkészülni igazán arra, amire szeretnék.
– Ott kik hatottak a művészetére, kikkel indultak a pályán? Hogyan vívták ki, hogy a Stúdió4-ben kiállíthattak, viszonylag szabadon dolgozhattak?
– A fent említett személyek mellett Beczásy Antal szabadiskolát alapított, ahol Adorjáni Endre és Dóczy András okítottak, tanítottak. Sajnos az „iskola” nem működhetett egy évnél tovább, mert az akkori rendszer nem volt toleráns ezen a téren. A Stúdió4 ebből az iskolából született, a három másik kollégám is felvételizett a főiskolára, ahol százötven jelentkező volt három helyre. Mi alkottunk, dolgoztunk, tettük a dolgunkat annak érdekében, hogy kiállításokat tudjunk létrehozni, minél több ember számára ismertté váljunk és láthatóvá tegyük alkotásainkat.
Csak természetes fénynél
– Hogyan került a Csíki Székely Múzeumhoz, illetve csöppent a restaurátori állásba? Mi a közös a restaurátorban és a festőben?
– Szabó András egykori múzeumigazgató hívott, csalt az intézményhez, amit nem bántam meg. Fejlesztettem tudásom, sokat tanultam, olvastam, különböző vizsgákat tettem le, amelyek a restauráláshoz szorosan kapcsolódtak. A festészet és restaurálás között vannak rokon vonások, ez utóbbi nagy precizitást, türelmet igényel, de ugyanakkor egy csodálatos mesterség is. A festészet pedig kiemelkedően szép életstílus, szabadságérzetet keltő kikapcsolódás, hivatás, hobbi és szakma egyben.
– A fia (Turcza Hunor, szerk. megj.) is művészember: zenész és fotós. A vizualitásra tudatosan nevelte, vagy véletlenül alakult így a dolog? Megbeszélik a családban egymás alkotásait, hatnak egymásra?
– Hunor fiam örökölte pár tulajdonságomat, én is zenéltem több hangszeren a középiskolában. Az ecsetvonást nem, de a látásmódot, a szépérzéket, a szépkeltést, zenei „fület” és a kitartó, türelmes gyakorlati munkát ő is próbálja a legmagasabb szintekre feltornázni.
– Úgy hírlik, nagy a munkabírása, fegyelmezetten dolgozott mindig. Milyen egy napja, mi a munkamódszere?
– Erre a kérdésre egyszerűen tudok válaszolni: pici tehetség, rengeteg munka, mindennap ecsetvonásokkal telik el a nap, és teszi színesebbé a saját életemet is. Úgy kell elképzelni, hogy a hétvégéket kivéve mindennap festek vagy éppen előkészítek, befejezek egy munkát. Nem nagyon van olyan nap, amikor nem kell ecsetet mossak, és ha ez elő is fordul, akkor annak a Nap az oka, mert el van bújva a felhők mögé. Tudni kell rólam, hogy csak természetes fénynél dolgozom, és ebben csak a kinti fény tud segíteni.
A mindennapi élet ferde történései
– Képein szembetűnők sajátos színkezelése, emberalakjai, néhol szürrealista látomásai, álmai, mely jellemzőkre rendszeresen fel is hívják a figyelmet recenzensei. Hogyan alakult ki ez a sajátos, különleges vizuális nyelv? Ugyanígy álmodik alvás közben is? Mi inspirálja? Mi a legkedveltebb technikája?
– Ezt a világot kitaláltam magamnak. Természetesen nem egyik napról a másikra alakult ez, de rengeteg munkával kifejlődött. Talán megálmodom valamiket, de a mindennapi élet és annak akár ferde történései is inspirálnak engem. Ha meglátok valamit, valakit az utcán séta közben, az is befolyásolja a vászonra húzott vonalakat, görbéket, arcokat, testeket, képződményeket. Többféle technikát kipróbálva és használva, nem neveznék meg legkedveltebbet közülük, mindegyiknek más a hatása, és ettől is lesz színesebb a kész alkotás.
– Saját bevallása szerint inkább fest, mint beszél, de azért a jövőbeni tervekről még szeretném faggatni. Milyen alkotások, témák, kiállítások, tervek foglalkoztatják?
– Kevésbeszédű vagyok, ez igaz. A közeljövőben szeretném egy egyéni kiállítással megörvendeztetni a nagyérdeműt, ha az Isten is megsegít, de erről most még nem tudok részletesen beszélni. Remélem, ugyanolyan figyelemmel fogják érdeklődésüket kifejezni az emberek, mint az előző tárlatokon.
TURCZA LÁSZLÓ 1953-ban született Székelyudvarhelyen, a festészetet autodidakta módon még szülővárosában kezdte tanulni. Átköltözött Csíkszeredába, az 1970-es években az ottani pezsgő képzőművészeti élet részvevője, alakítója volt. A rendszerváltást követően a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményének kezelője és restaurátora volt. Elvont, látomásos képei a szürrealizmus és spiritualizmus mezsgyéjén mozognak. 1975 óta szerepel kiállításokon, itthon és külföldön egyaránt. Csíkszeredában él és alkot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
