– Minden Turcza Lászlóról szóló ismertetőben kiemelt helyen szerepel, hogy autodidakta módon sajátította el a festészet alapjait. Én is a kezdetekről faggatnám: ki fedezte fel a tehetségét, miként szerette meg a festészetet, hogyan képezte magát?
– A családban már beleszülettem, belenőttem a képzőművészetbe, ugyanis édesapám, Turcza Sándor rajztanár volt, a nagybátyám, Pálffy Árpád pedig keramikus. Ugyanakkor Kiss László festőművész révén (Ausztriában élő egykori tanárom a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban) kerültem közelebb a képzőművészethez és kezdett az egyre többet foglalkoztatni. Sikertelen egyetemi felvételik után a saját elképzelésem szerint kezdtem el festeni a „nagyok” mellett. Rengeteg albumot átlapozva, különböző technikákkal próbálkozva képeztem magam, amíg lassan kiforrott, letisztult az elképzelésem.
– Ezek után mi vitt rá egy székelyudvarhelyit a Csíkszeredába költözésre?
– Csíkszeredában a ’60–70-es években pezsgő művészeti élet alakult ki, Nagy Imre, Márton Árpád, Sövér Elek, Gaál András, Pálffy Árpád alkottak ott, ami vonzotta a fiatal generációt is a városba. Úgy gondoltam, Medgyes és Székelykeresztúr után itt a helyem, itt tudok felkészülni igazán arra, amire szeretnék.
– Ott kik hatottak a művészetére, kikkel indultak a pályán? Hogyan vívták ki, hogy a Stúdió4-ben kiállíthattak, viszonylag szabadon dolgozhattak?
– A fent említett személyek mellett Beczásy Antal szabadiskolát alapított, ahol Adorjáni Endre és Dóczy András okítottak, tanítottak. Sajnos az „iskola” nem működhetett egy évnél tovább, mert az akkori rendszer nem volt toleráns ezen a téren. A Stúdió4 ebből az iskolából született, a három másik kollégám is felvételizett a főiskolára, ahol százötven jelentkező volt három helyre. Mi alkottunk, dolgoztunk, tettük a dolgunkat annak érdekében, hogy kiállításokat tudjunk létrehozni, minél több ember számára ismertté váljunk és láthatóvá tegyük alkotásainkat.
Csak természetes fénynél
– Hogyan került a Csíki Székely Múzeumhoz, illetve csöppent a restaurátori állásba? Mi a közös a restaurátorban és a festőben?
– Szabó András egykori múzeumigazgató hívott, csalt az intézményhez, amit nem bántam meg. Fejlesztettem tudásom, sokat tanultam, olvastam, különböző vizsgákat tettem le, amelyek a restauráláshoz szorosan kapcsolódtak. A festészet és restaurálás között vannak rokon vonások, ez utóbbi nagy precizitást, türelmet igényel, de ugyanakkor egy csodálatos mesterség is. A festészet pedig kiemelkedően szép életstílus, szabadságérzetet keltő kikapcsolódás, hivatás, hobbi és szakma egyben.
– A fia (Turcza Hunor, szerk. megj.) is művészember: zenész és fotós. A vizualitásra tudatosan nevelte, vagy véletlenül alakult így a dolog? Megbeszélik a családban egymás alkotásait, hatnak egymásra?
– Hunor fiam örökölte pár tulajdonságomat, én is zenéltem több hangszeren a középiskolában. Az ecsetvonást nem, de a látásmódot, a szépérzéket, a szépkeltést, zenei „fület” és a kitartó, türelmes gyakorlati munkát ő is próbálja a legmagasabb szintekre feltornázni.
– Úgy hírlik, nagy a munkabírása, fegyelmezetten dolgozott mindig. Milyen egy napja, mi a munkamódszere?
– Erre a kérdésre egyszerűen tudok válaszolni: pici tehetség, rengeteg munka, mindennap ecsetvonásokkal telik el a nap, és teszi színesebbé a saját életemet is. Úgy kell elképzelni, hogy a hétvégéket kivéve mindennap festek vagy éppen előkészítek, befejezek egy munkát. Nem nagyon van olyan nap, amikor nem kell ecsetet mossak, és ha ez elő is fordul, akkor annak a Nap az oka, mert el van bújva a felhők mögé. Tudni kell rólam, hogy csak természetes fénynél dolgozom, és ebben csak a kinti fény tud segíteni.
A mindennapi élet ferde történései
– Képein szembetűnők sajátos színkezelése, emberalakjai, néhol szürrealista látomásai, álmai, mely jellemzőkre rendszeresen fel is hívják a figyelmet recenzensei. Hogyan alakult ki ez a sajátos, különleges vizuális nyelv? Ugyanígy álmodik alvás közben is? Mi inspirálja? Mi a legkedveltebb technikája?
– Ezt a világot kitaláltam magamnak. Természetesen nem egyik napról a másikra alakult ez, de rengeteg munkával kifejlődött. Talán megálmodom valamiket, de a mindennapi élet és annak akár ferde történései is inspirálnak engem. Ha meglátok valamit, valakit az utcán séta közben, az is befolyásolja a vászonra húzott vonalakat, görbéket, arcokat, testeket, képződményeket. Többféle technikát kipróbálva és használva, nem neveznék meg legkedveltebbet közülük, mindegyiknek más a hatása, és ettől is lesz színesebb a kész alkotás.
– Saját bevallása szerint inkább fest, mint beszél, de azért a jövőbeni tervekről még szeretném faggatni. Milyen alkotások, témák, kiállítások, tervek foglalkoztatják?
– Kevésbeszédű vagyok, ez igaz. A közeljövőben szeretném egy egyéni kiállítással megörvendeztetni a nagyérdeműt, ha az Isten is megsegít, de erről most még nem tudok részletesen beszélni. Remélem, ugyanolyan figyelemmel fogják érdeklődésüket kifejezni az emberek, mint az előző tárlatokon.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.
Mai képek ezek, a korszerűség legmarkánsabb értelmében. Nemcsak azért, mert egy korábbi hagyományra reflektáló kompozícióban mai tárgyak tűnnek fel, huzalokat, csatlakozókat, fémtárgyakat, visszapillantó tükröket fedezhetünk fel e különös alakok szomszédságában, hanem mert korunk legmerészebb törekvéseit, legvadabb sóvárgásait, legaggasztóbb elidegenedéseit és legcsábítóbb zsákutcáit világítja meg.