Bálint Tamás: Képírás-olvasás, a találkozás elkerülhetetlen – Beszélgetés Szentes Zágonnal

2020. szeptember 02., 11:29

Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.

Szentes Zágon: Pandemaci / Ursus Pandemicus (akril, vászon, 80 × 80 cm, 2020)
A képre kattintva galéria érhető el.

 – Sok mindennel foglalkozol, neved felbukkan plakátokon, reklámanyagokon, könyvborítókon, festményeken (hogy fotóidat még ne is említsük). Hogy férnek meg egymás mellett a reklámgrafikus, a fotós, a festőművész?

– Megférnek, néha kicsit dulakodnak. A liciben a szobrászat volt a főszakom, melyet aztán elengedtem, az egyetemen pedig tanultunk mindent is, többek között videót és animációt, még vannak abból az időből rövidfilmjeim és egy animáció, amelyekkel részt vettem néhány fesztiválon, itthon és Magyarországon. Szóval, ha azt kérdezi valaki, tud-e filmezni a fényképezőgépem, erre lennie kellene egy standard válasznak, de még nem fogalmaztam meg. A lényeg, hogy nem húzok magamra még egy műfajt (a filmet), mert az már tényleg sok lenne. A festészetet azért emelném ki, mert ez az, amelyben legjobban és főleg legegyedibben tudom kifejezni magamat. Ez volt a leghamarabb, aztán jött a fotó, főleg az egyetemen vagy még előtte, mert apám is fotózott. Kaptam tőle egy Zenitet, és gyakran ültem vele a sötét fotólaborban, néztem a piros fényben, ahogy megjelenik a fehér papíron a valóság egy pillanata, akkor ez volt a csúcstechnológia. A fotó nélkülözhetetlen, nagyon sok esetben használom fel egy plakát vagy egy könyvborító tervezéséhez. Az a jó, ha a saját munkáimat tudom használni egy-egy dizájnnál, és nem kell a netről letöltenem kétes eredetű anyagokat, vagy stockfotót vásárolnom. De a fotó elkerülhetetlen is: olyan, mint az írás-olvasás, csak képírás-olvasás. Az idén először készítettem könyvborítót (Böszörményi Zoltán: Sóvárgás) úgy, hogy a felhasznált fotót a telefonommal lőttem – és csak azért azzal, mert hideg volt, és nem vettem elő a nagy gépet. Ideális fényviszonyokban nagyon jó és megfelelő felbontású képet lehet rögzíteni egy átlagos telefonnal is, de azért halkan megjegyzem, épp mindent nem tud, amit egy profi  gép, és mostohább körülmények között kudarcot vall.

– Jut időd mindenik műfajra, van köztük sorrend?

– Van sorrend, időrendi, amit hamarabb nyomdába kell küldeni, azzal dolgozom. A festés, fotózás, saját projektek inkább hétvégén, alkotótáborokban, kirándulásokon, tanulmányutakon kerülnek sorra. Szerencsére a „fi x” munkám elég rugalmas, a Kúriában (Könczey Elemér /Könczy/ grafikaműhelye) jól lehet egyezni ilyen téren is. Sok időm nincs, de valahogy kerül mindenre, és remélem, hogy ezen tudok javítani a több szabadidő javára.

 

„Lenyűgözött a művészet és a sznobéria”

 

– Hol, hogyan kezdődött a „viszonyod” a vizuális művészetekkel?

– Zsögödi Nagy Imre út, 148. (Csíkszereda), a „családi ház” – akár innen is kezdhetem. Két házzal fentebb van a Nagy Imre Galéria, édesanyám kislány korában gyakran látta Imre bácsit a környéken vászonnal és festékkel felszerelkezve kószálni, rajzolni, festeni, és hatással volt rá. Annyira, hogy elment művészeti iskolába Vásárhelyre, majd művészeti egyetemre Kolozsvárra, oda, ahol én is végeztem 2002ben. Akkor Ion Andreescu volt a neve, ma Szépművészeti és Formatervezési Egyetem (UAD – Universitatea de Artă și Design). Így esélyem sem volt másra, ezt láttam: édesanyám pasztellezett, szőtt-varrt, apám fotózott, sok művész barátunk volt, én is olyan akartam lenni, mint ők.

Szentes Zágon – Első találkozás a fényképezőgéppel

– Mi inspirál, amikor ecsetet veszel a kezedbe? Alkotás közben, illetve két mű között miből gyűjtesz erőt és ötletet? Milyen az az út, amikor nem köt megrendelői óhaj, hanem csak a festészet vagy a fotózás önmagáért való örömével indulsz el?

– A kérdés első felét nem ecsetelem, most inkább veszem az objektívet. Az újdonság élménye inspirál, tavaly voltam New York Cityben, az urbánus környezet, a metropolisz, az építészet, a lenyűgöző felhőkarcolók, hidak, a föld alatti közlekedés, a magány a nyüzsgő városban, a kulturális telítettség, a művészet és sznobéria, a szelfimánia, a graffitik, falfirkák, neonreklámok, az amerikai álom fuvallata, az ikonikus helyek – ezek összessége lenyűgözött. A Nagy Alma nem volt csalódás (csak bele kell harapni, és elkárhozol), olyan, mint a filmekben. Az ilyen tapasztalatokból merítek és tankolok, szellemileg és megapixelileg egyaránt. New York nem mindennapi élmény és tapasztalat volt, de van ihlet itthon is, tudatalatti és -fölötti álmok, víziók, vágyak, amelyek kivetítésre várnak.

 

„Dalít parafrazálva: az Előretolt Helyőrség (arca) én vagyok”

 

– Hogyan kerültél ennyire közel az irodalomhoz? Hosszú évek – talán lassan van húsz is… – óta a kolozsvári (és egy ideje már a magyarországi) könyvtermés, főleg a fiatalabb szerzők könyveinek a borítói a te kezed munkáját dicsérik, az Előretolt Helyőrség eseményeinek a vizuális anyagai is jellegzetesek, egyből felismerhető, ki áll mögöttük.

– Édesanyám minden este mesét olvasott, hárman vagyunk testvérek, ámulattal hallgattuk, akkoriban ez volt az est csúcspontja. Aztán megszerettem az olvasást, eleinte a mesét, Benedek Elektől kezdve Hauffig és Andersenig, meg Az 1001 éjszaka meséi, aztán jött A Pál utcai fiúk, Huckleberry Finn, az indiánregények, Verne Gyula világa. Apám nagy Rejtő-rajongó volt, azok is bejöttek, aztán komolyabb olvasmányok, Zabhegyező, Legyek ura, egészen a Dosztojevszkij-regényekig és Borges-novellákig. Szerencsére nem volt sem tévé, sem internet, sem semmi, csak Kossuth- meg Szabad Európa Rádió, de az is nagyon recsegősen. A második közeledésem az irodalomhoz az egyetemi évek alatt történt 2000-ben. Akkor volt az első kolozsvári egyéni kiállításom a Korunk Galériában, Orbán János Dénes olvasott fel a verseiből a megnyitón, barátság és jó munkaviszony lett a találkozásból. Azóta megvásárolta az összes ott kiállított festményemet, talán többet is, abból a periódusból mindent. Az első borítók is abban az évben születtek, ez a Music Pub és az első Insomnia (nem kolozsváriaknak: ezek kocsmák) korszaka volt. Azóta tervezek könyvborítókat az Erdélyi Híradó Kiadónak, idővel más hazai kiadóknak is, és pár éve a magyarországi Előretolt Helyőrség Íróakadémiának, elsősorban szépirodalmi művekhez. Dalít parafrazálva: az Előretolt Helyőrség (arca) én vagyok. Az E-MÍL-nek (Erdélyi Magyar Írók Ligája) főleg plakátokat tervezek és fotózok, ez megint kapcsolódási pont az irodalomhoz, de a Bretter- (ma már Bréda-) körhöz is szoros viszony fűz. A Korunk és Helikon lapokkal is „jószomszédi” (munka)viszonyban vagyok, és így elég sok író, költő, szerkesztő, irodalomértő és -kedvelő emberrel kerültem kapcsolatba.

– Könyvborító készítésénél hogyan tudod számtalan vers vagy rengeteg oldalnyi próza lényegét egyetlen képbe, festménybe, rajzba, fotóba sűríteni? Mi az összhang receptje a könyv csomagolása és tartalma között?

– A recept sok összetevőből áll, de az egyik legfontosabb a tapasztalat, a rutin, a sok év munkája. Ez segít abban, hogy megtaláljam a kulcspontokat, és tudjam, hogy melyik sarkánál kezdjem a felgöngyölítést. Nagyon fontos a jó cím – ez már fél siker –, volt olyan eset, hogy nem éreztem az összhangot a cím és a leendő kötet tartalma között, és elmondtam a szerzőnek meg a szerkesztőnek, végül megváltoztatták a címet – ez a könyv javára vált, és nekem is segített a telitalálathoz. Általában nincs időm elolvasni a teljes kéziratot, ezért kérek 3-4 reprezentatívabb verset vagy prózarészletet, kikérem a véleményét a szerkesztőnek és/vagy a szerzőnek. Azt nem szeretem, ha konkrét elképzelésekkel jön valaki, kulcsszavakat kérek, plusz a címet. Én is kihámozok ezt-azt a szövegekből, és ezek összességéből formálom a vizuális képet.

Szentes Zágon

– Vannak-e kedvenceid a festményeid és könyvborítóid között? Vagy, akár egy apának, egyformán közel áll hozzád minden alkotás?

– Vannak, persze. Nyilván, az újabb munkák felülírják a régebbieket. Ha negyedannyi gyerekem lenne, mint ahány festményem és jól sikerült borítótervem, akkor a keleti kérdés meg lenne oldva. Pár kedvenc borító a közelmúltból: Dezső Kata: Akiket hazavártak, Űrbálna – helyszíni versantológia, Zágoni Balázs: A Mary Rose-incidens, Lakatos Mihály: Súlyos ügyek, Juhász Kristóf: Boldog halottak napját, Márkus András: Elza, Fischer Botond: Tavasz lesz, Corina, John C. Lennox: Isten és Stephen Hawking, Bálint Tamás: Láv sztori, Lucian Boia: A nyugat hanyatlása. Hát ez nagyon nehéz, még sorolhatnám, de meg kell álljak, és a festményeket nem is listázom.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. júniusi lapszámában.)

 

Szentes Zágon fotóit és festményeit nézegetve először talán nem gondolnánk, hogy ugyanannak az alkotónak a munkái, mintha másfajta ritmust tükröznének. Aztán, ha elidőzünk a képek előtt, láthatjuk, hogy ez a ritmuskülönbség talán csak abból fakad, hogy a fotók a valóság furcsa játékait ragadják meg, míg a festmények egy belső világ kínálta számtalan lehetőséget. De ugyanaz a gesztus van mind mögött: Nézd, mit láttam – mutatja az alkotó, aki eközben nem átall olyan rezzenéstelen arcot vágni, hogy nem tudhatjuk, valami pimaszság vagy épp valami túlságosan személyes rejlik a képen. A nézőt is engedi kutakodni: a gyermekrajzok kedves abszurditásait idéző képein hadd fedezzük fel a rezignált önértelmezést, a szövevényes világmagyarázatokat, az asszociációk útvesztőit, a lélek mélységei és magasságai által kínált megannyi perspektívát.

Szfinx-önarcképe sem direktebb identitás-meghatározás, mint a többi festménye, melyeken ugyanúgy szerepet kap a talány, az archaikus világból, mesékből, álmokból, félelmekből és vágyakozásokból kivetülő látomás – mindegyiknek szerves része a művész kézjegye, itt nincs rögzült gyakorlat, hogy a kép melyik sarkában találhatjuk a festő aláírását. A név és az idő ugyanúgy a kompozíció része, mint a színek és a formák tobzódása. Az én és az idő (ez esetben együtt értendő a személyes idő kultúránk távlataival) ugyanis elegendő alap ahhoz, hogy világok szülessenek: ez a két dimenzió kitágítható számtalan valósággá.

(Bonczidai Éva)

*

SZENTES ZÁGON 1976-ban született Szilágynagyfaluban. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanult, 1997-től a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem hallgatója volt, majd 2003 és 2005 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktoranduszhallgatója. 2000-től az Erdélyi Híradó Könyvkiadó köteteinek, majd az Előretolt Helyőrség Íróakadémia számos kötetének grafikusa. Kolozsváron él és alkot.