– Mikor körvonalazódott, hogy képzőművészeti pályára lép?
– A kommunizmus utolsó éveiben voltam 14–15 éves kamasz, akinek el kellet döntenie, hogy az általános iskola után hova megy tovább. 1988 és ’89 a rendszer legsötétebb éveinek tűntek számomra, a pályaválasztás tekintetében azt éreztem, teljesen tanácstalan vagyok. Így kerültem be egy akármilyen „x” számú líceumba, ahol ’90-ig a perspektívák nélküli bizonytalanságot éltem meg. A rendszerváltás után jött el a pillanat, amikor „megjelent a fény az alagút végén” az újonnan alakuló művészeti középiskola formájában. Ott az évismétlés feltételével kezdődött „művészetis” pályafutásom. Az, hogy ezen a pályán maradtam, némiképp a családi háttér általi természetes befolyásoltságnak is volt köszönhető (nagybátyja Ferenczes István író-költő – szerk. megj.), de egyértelműen a középiskolai évek második felétől kezdett körvonalazódni az, hogy ezt szeretném folytatni. Onnantól már nem volt megállás, ez például abban is megnyilvánult, hogy már a középiskola utolsó éveitől néhányan műtermet béreltünk, ahol tudatosan készültünk az egyetemi felvételire. Az érettségi után következett az a periódus az életemben, amikor megtapasztaltam, mit jelent kitartóan és következetesen küzdeni azért, amiben hittem. Ugyanis nem vettek fel elsőre az egyetemre, akkoriban nem lehetett oda lazán besétálni, fizetéses helyek sem voltak. Persze benne lehetett a pakliban az is, hogy felkészülve sem voltam elléggé. Azért harmadszorra sikerült, Bukarestbe kerültem.
– Kitől tanult a legtöbbet? Milyen állomásokon át vezetett az út vissza Csíkszeredáig?
– A középiskolai évek alatt Márton Árpád volt az, akitől mindannyian diákként a legtöbb biztatást kaptuk. Ennek ellenére nem tudok megnevezni csupán egyetlen embert, akire azt mondhatom, hogy a mesterem, akkoriban a közvetlen osztálytársaktól is rengeteget tanultam, húzóerőt jelentettek számomra, akikhez egy adott ponton érdemes volt felzárkózni.
Miután másodszorra sem vettek fel Kolozsváron az egyetemre, harmadszorra Bukarestben próbálkoztam, jóval felkészültebben. Amíg készültem a felvételire, mindhárom évben kitartóan a szilikátművészeti szak (kerámiatervező iparművész) érdekelt. Akkoriban fanatikusan dolgoztam, hogy a szakma minden titkának a birtokába kerülhessek. Utólag is úgy tudok visszaemlékezni azokra az évekre, hogy szomjaztam a tudást. Bukarestben a szakmát ugyan sikerült elsajátítani, de azt a bizonyos alkotói szemléletet nem kaptam meg, az iparművészeti fakultáson erre nem fektettek hangsúlyt. E tekintetben a bukaresti évek után magamnak kellet kitaposni, végigjárni az utat. Csíkszeredába hazakerülve hamar kiderült, iparművészként azzal a tudással nem sokat tudok kezdeni. Többször gondoltam arra, hogy képzőművészként valamelyest autodidakta vagyok. Hálás is vagyok a sorsnak, amiért a szakmából olyan emberekkel hozott össze, akiknek köszönhetően az évek során fokozatosan megváltozott és kialakult a szemléletem, művészethez való viszonyom.
– Képei kapcsán Vécsi Nagy Zoltán a „perfekcionizmusig fokozott műgondot” emeli ki, és azt, hogy a műgondot nem szorítja keretek közé (szintén ő jegyzi meg, hogy „a kép szent, a képzelet szabad”). Miből származik ez az aprólékosság, pontosság?
– E jelzőt már számtalanszor hallottam másoktól is a műveim kapcsán, ez az én esetemben alkati kérdés. Valamiért közel áll hozzám a dekorativitás, ami bizonyos tekintetben a pontosságot kívánja meg. A „perfekcionizmus” (nevezzük így, ha már valaki kimondta) valószínűleg abból a dekorativitásra való hajlamból adódik, ami az iparművészi előéletemből eredeztethető. Volt olyan alkalom is, mikor valaki azt mondta nekem, érzi, hogy jók a munkáim, és ezt nem vitatja el, őt mégis zavarja az, hogy túl meg vannak csinálva. E véleményt is elfogadom és meg tudom érteni, bár úgy érzem, hogy minden munkám azért annyira nincs „megcsinálva”.
– Szintén jellemző munkáira az irónia, az önelemzés, emlékezés, a személyes és társadalmi problémák feszegetése. Kedveli a kísérletezést, a különböző műfajokat, sorozatokban gondolkodik…
– Az utóbbi években főként környezetem problémáit dolgozom fel, és igen, 2014 óta munkáimban hangsúlyosabban van jelen az emlékezés témaköre, valamint a saját, emberi kapcsolati hálóm viszonyrendszerének kérdésköre. Művészetem tartalmi hátterében gyakran jelennek meg társadalomkritikai elemek, néha humorral és ironikus hangvétellel megspékelve. Sokszor privát tárgyaimból, családi fotóimból kollázsolok, installálok, újraértelmezek. Eszköztáramban fontos szerephez jut a talált tárgy, és beemelem a „provinciám” tárgyi kultúrájának egy-egy elemét is, ily módon hangsúlyozva a lokális, tradicionális értékek fontosságát. Különösen fontos számomra a mű üzenete is, az ábrázolhatóság és a mondanivalóm kortárs formanyelven való megjelenítése.
– Mi a kedvenc technikája?
– Alapjában véve kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat, ezért arra nem tudok válaszolni, hogy mi a kedvenc technikám. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan „sorozatokban gondolkodom”. Olyankor inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában. Munkáimat gyakran csoportosítom nagyobb, több darabot magukban foglaló ciklusokba.
– Hogyan néz ki egy napja a műteremben, mivel kapcsolódik ki, amikor nem alkot?
– Nem mindig a műterem falai közt szoktam alkotni. A műterem az én olvasatomban nem egy elefántcsonttorony, hanem egy olyan gyakorlati teret jelent, ahol többnyire a munkáim kivitelezését bonyolítom le. A mű mindig fejben, gondolati síkon jön létre, ez pedig gyakorlatilag történhet az utcán, utazás közben vagy bárhol.
– A közeljövőben hol találkozhatunk Ferencz S. Apor munkáival?
– Terveim mindig vannak, egyéni szakmai és szervezői-kurátori munkáim egyaránt. Több kiállításra készülök, egy hároméves MMA-ösztöndíj elnyerését követően még inkább felpörögtek az események. De az idei év vége felé elkezdődik a sepsiszentgyörgyi 7. Székelyföldi Grafikai Biennálé szervezése is, ami minden alkalommal kurátorként nagy kihívást jelent számomra.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.
Aknay János képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak – nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend – ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár.
Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.
Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.
Talán templomi történetekből, ószövetségi borzongásból, falusi anekdotákból, az Ezeregyéjszaka furfangos varázslataiból, valami régi-régi tudásból hoz fel valamit a fényre, mintha csak illusztrálná azt a régmúltat, amely valamiért kikopott belőlünk. Berki Viola alkotói világában tetten érhető a Kiskunhalas határában lévő Kötöny-pusztán eltöltött gyermekkor, a magyar történelmi múlt, a bibliai témák és a keleti művészet iránti tisztelete.