Bálint Tamás: Kortárs formanyelv, műfaji sokszínűség – beszélgetés Ferencz S. Apor képzőművésszel

2022. február 06., 08:07

„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”

Fotó: Szigeti G. Csongor
A képre kattintva galéria érhető el

– Mikor körvonalazódott, hogy képzőművészeti pályára lép?

– A kommunizmus utolsó éveiben voltam 14–15 éves kamasz, akinek el kellet döntenie, hogy az általános iskola után hova megy tovább. 1988 és ’89 a rendszer legsötétebb éveinek tűntek számomra, a pályaválasztás tekintetében azt éreztem, teljesen tanácstalan vagyok. Így kerültem be egy akármilyen „x” számú líceumba, ahol ’90-ig a perspektívák nélküli bizonytalanságot éltem meg. A rendszerváltás után jött el a pillanat, amikor „megjelent a fény az alagút végén” az újonnan alakuló művészeti középiskola formájában. Ott az évismétlés feltételével kezdődött „művészetis” pályafutásom. Az, hogy ezen a pályán maradtam, némiképp a családi háttér általi természetes befolyásoltságnak is volt köszönhető (nagybátyja Ferenczes István író-költő – szerk. megj.), de egyértelműen a középiskolai évek második felétől kezdett körvonalazódni az, hogy ezt szeretném folytatni. Onnantól már nem volt megállás, ez például abban is megnyilvánult, hogy már a középiskola utolsó éveitől néhányan műtermet béreltünk, ahol tudatosan készültünk az egyetemi felvételire. Az érettségi után következett az a periódus az életemben, amikor megtapasztaltam, mit jelent kitartóan és következetesen küzdeni azért, amiben hittem. Ugyanis nem vettek fel elsőre az egyetemre, akkoriban nem lehetett oda lazán besétálni, fizetéses helyek sem voltak. Persze benne lehetett a pakliban az is, hogy felkészülve sem voltam elléggé. Azért harmadszorra sikerült, Bukarestbe kerültem.

– Kitől tanult a legtöbbet? Milyen állomásokon át vezetett az út vissza Csíkszeredáig?

– A középiskolai évek alatt Márton Árpád volt az, akitől mindannyian diákként a legtöbb biztatást kaptuk. Ennek ellenére nem tudok megnevezni csupán egyetlen embert, akire azt mondhatom, hogy a mesterem, akkoriban a közvetlen osztálytársaktól is rengeteget tanultam, húzóerőt jelentettek számomra, akikhez egy adott ponton érdemes volt felzárkózni.

Miután másodszorra sem vettek fel Kolozsváron az egyetemre, harmadszorra Bukarestben próbálkoztam, jóval felkészültebben. Amíg készültem a felvételire, mindhárom évben kitartóan a szilikátművészeti szak (kerámiatervező iparművész) érdekelt. Akkoriban fanatikusan dolgoztam, hogy a szakma minden titkának a birtokába kerülhessek. Utólag is úgy tudok visszaemlékezni azokra az évekre, hogy szomjaztam a tudást. Bukarestben a szakmát ugyan sikerült elsajátítani, de azt a bizonyos alkotói szemléletet nem kaptam meg, az iparművészeti fakultáson erre nem fektettek hangsúlyt. E tekintetben a bukaresti évek után magamnak kellet kitaposni, végigjárni az utat. Csíkszeredába hazakerülve hamar kiderült, iparművészként azzal a tudással nem sokat tudok kezdeni. Többször gondoltam arra, hogy képzőművészként valamelyest autodidakta vagyok. Hálás is vagyok a sorsnak, amiért a szakmából olyan emberekkel hozott össze, akiknek köszönhetően az évek során fokozatosan megváltozott és kialakult a szemléletem, művészethez való viszonyom.

A mű mindig gondolati síkon jön létre

– Képei kapcsán Vécsi Nagy Zoltán a „perfekcionizmusig fokozott műgondot” emeli ki, és azt, hogy a műgondot nem szorítja keretek közé (szintén ő jegyzi meg, hogy „a kép szent, a képzelet szabad”). Miből származik ez az aprólékosság, pontosság?

– E jelzőt már számtalanszor hallottam másoktól is a műveim kapcsán, ez az én esetemben alkati kérdés. Valamiért közel áll hozzám a dekorativitás, ami bizonyos tekintetben a pontosságot kívánja meg. A „perfekcionizmus” (nevezzük így, ha már valaki kimondta) valószínűleg abból a dekorativitásra való hajlamból adódik, ami az iparművészi előéletemből eredeztethető. Volt olyan alkalom is, mikor valaki azt mondta nekem, érzi, hogy jók a munkáim, és ezt nem vitatja el, őt mégis zavarja az, hogy túl meg vannak csinálva. E véleményt is elfogadom és meg tudom érteni, bár úgy érzem, hogy minden munkám azért annyira nincs „megcsinálva”.

– Szintén jellemző munkáira az irónia, az önelemzés, emlékezés, a személyes és társadalmi problémák feszegetése. Kedveli a kísérletezést, a különböző műfajokat, sorozatokban gondolkodik…

– Az utóbbi években főként környezetem problémáit dolgozom fel, és igen, 2014 óta munkáimban hangsúlyosabban van jelen az emlékezés témaköre, valamint a saját, emberi kapcsolati hálóm viszonyrendszerének kérdésköre. Művészetem tartalmi hátterében gyakran jelennek meg társadalomkritikai elemek, néha humorral és ironikus hangvétellel megspékelve. Sokszor privát tárgyaimból, családi fotóimból kollázsolok, installálok, újraértelmezek. Eszköztáramban fontos szerephez jut a talált tárgy, és beemelem a „provinciám” tárgyi kultúrájának egy-egy elemét is, ily módon hangsúlyozva a lokális, tradicionális értékek fontosságát. Különösen fontos számomra a mű üzenete is, az ábrázolhatóság és a mondanivalóm kortárs formanyelven való megjelenítése.

– Mi a kedvenc technikája?

– Alapjában véve kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat, ezért arra nem tudok válaszolni, hogy mi a kedvenc technikám. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan „sorozatokban gondolkodom”. Olyankor inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában. Munkáimat gyakran csoportosítom nagyobb, több darabot magukban foglaló ciklusokba.

– Hogyan néz ki egy napja a műteremben, mivel kapcsolódik ki, amikor nem alkot?

– Nem mindig a műterem falai közt szoktam alkotni. A műterem az én olvasatomban nem egy elefántcsonttorony, hanem egy olyan gyakorlati teret jelent, ahol többnyire a munkáim kivitelezését bonyolítom le. A mű mindig fejben, gondolati síkon jön létre, ez pedig gyakorlatilag történhet az utcán, utazás közben vagy bárhol.

– A közeljövőben hol találkozhatunk Ferencz S. Apor munkáival?

– Terveim mindig vannak, egyéni szakmai és szervezői-kurátori munkáim egyaránt. Több kiállításra készülök, egy hároméves MMA-ösztöndíj elnyerését követően még inkább felpörögtek az események. De az idei év vége felé elkezdődik a sepsiszentgyörgyi 7. Székelyföldi Grafikai Biennálé szervezése is, ami minden alkalommal kurátorként nagy kihívást jelent számomra.

 

FERENCZ S. APOR 1975-ben született Csíkszeredában. A helyi Nagy István Művészeti Középiskolában tanult, majd 2001-ben a Bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetemen diplomázott. A közönség Európa számos pontján találkozhatott kiállított műveivel. Szakmai elismerései között szerepel a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíja (2003, 2010), a Budapest Galéria ösztöndíja (2006, 2019), az NKÖM és az Illyés Közalapítvány Hollósy Simon-ösztöndíja (2006), a Barcsay-díj (2011), a II. Székelyföldi Grafikai Biennále különdíja (2012), a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja (2021–2024) és számos más alkotói támogatás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének (UAPR), a budapesti Caffartnak és a MAMŰ Társaságnak. Alapítója és 2015 óta szerkesztője a Fórumtizenöt nevű online képzőművészeti szemlének. 2018-tól a sepsiszentgyörgyi Székelyföldi Grafikai Biennálé megbízott kurátora, jelenleg Csíkszeredában él és alkot.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)