A képre kattintva galéria érhető el.
– Nevezték önt már reménytelen, múltba révedő székelynek. Reménytelennek abban az értelemben, hogy tankkal sem lehet megmenteni. Ön erre állítólag csak mosolyog, és azt válaszolja, a múlt a reményteljes jövő.
– A reményteljes jövőről beszélvén, mely véleményem szerint nem utópia, a választ az emberi civilizáció megújulásában látom, a globalizált világ lemenőben járó napján, amikor viszszatérünk őseink letisztult, egyszerű életmódjához és szerves, harmonikus kultúrájához. Korunkban már-már divatossá válik ez a természethez való visszatérés, az emberi méltóságunk, becsületünk „visszaszerzése”.
– Minek a hatására fordult a mára védjegyévé vált technikák, anyagok, motívumok felé?
– A kilencvenes évek végén asztalosműhelyben dolgoztam, ahol melaminált bútorokat készítettünk. A kész bútorok kiszállításakor a megrendelők gyönyörű, régi bútordarabokat dobtak ki, amitől fájt a lelkem, s úgy éreztem, őseinket, nagyszüleinket tagadjuk meg ezzel. Ezért elkezdtem összegyűjteni és megfesteni ezeket a darabokat. Csodálatos élmény volt az elődök keze munkáját folytatni, mintegy időt és teret elvetve dolgozni együtt azokkal, akik egykoron ekkora igényességgel megmunkált tárgyakkal vették körbe magukat.
– Az alkotás folyamatában hogyan dől el, hogy egy régi fadarabból mi készül? A „fényüzenet” van meg előbb és ahhoz keresi a megfelelő „mesefát”, vagy fordítva történik mindez? Mi vezeti a művész kezét alkotás közben?
– Mikor a műteremben leülök egy-egy régi, akár több száz éves, napszárított és -barnított fa elé, nincsenek terveim. Mély alázattal, órákig elmélyülten keresem a fa erezetének, görcseinek, bogainak a formai megnyilatkozását. Ezzel a ráhangolódással „megnyílnak” ezek a fák és mesélni kezdenek, így keresem meg a pozitív formák „meséjét”. Az alkotási folyamat végéhez közeledve a háttérből, az „égvilágból” számos alkalommal, általam „fénylényeknek” nevezett alakok (állatok, emberek, növények alakja) jelennek meg, és érdekes módon ezek a negatív formák választ adnak a pozitív formákban megjelenő kérdéshalmaznak, felelnek egymásnak, melyeket én „fényüzeneteknek” tekintek.
Az „ébrentartás” szerepe
– Ahogy látom, ebben a művészetben elválaszthatatlan egymástól az alkotás és az élet. A mindennapokban is ennyire magas hőfokon ég, ilyen életerővel, alázattal nyúl más egyébhez is?
– A természetközeli életmódunk, az, hogy többszáz éves házban élünk villanyáram, közművesítés nélkül, régi tárgyakkal véve körül magunkat a családommal, ez mindenféleképpen mély alázatot igényel. Az emberi gőg ilyen körülmények között sokat veszít az intenzitásából. Nagyon sok katartikus élmény van a mindennapi egyszerű munkában is, az állatok sok dologra megtanítanak, a mindennapi teendők, a földdel való élő kapcsolat segít tisztán tartani a gondolataimat.
– Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja?
– Reggelente, ha tehetem, korán megmosdom az erdei patakocska vizében, majd utána csendesen, mintegy rituáléként, reggeli imaként megnézem a napfelkeltét, belenézek a „Nap aranyos arcába”. Az állatokat ellátva és a kinti munkák után beülök a „kicsi házba”, a műterembe, és ráhangolódom az alkotásra. Pár óra után visszatérek a család mindennapi életébe, és estefelé, a lemenő nappal még egyszer meglátogatom szeretett „mesefáimat”.
– Lesz, akinek átadni a stafétát? Mennyire tud Csomortánból jelen lenni a kárpát-medencei művészeti életben?
– A pályatársakkal, tanítványokkal életmódomból kifolyólag nem sok kapcsolatom van, a művészeti életben azonban intenzíven jelen vagyok, a művészettörténészek, galériatulajdonosok, nem sajnálva az időt és energiát, megkeresnek az otthonomban is.
– A motívumai, a művek kisugárzása szinte igényli az összekapcsolódást más művészeti ágakkal: zenével, irodalommal. Ha jól tudom, vannak is ilyen irányú együttműködései…
– Kapcsolataim az irodalommal nem is az élő, mint főleg az elhunyt sorstársakkal vannak, nagy tisztelettel emlékezem munkáimban Sinka Istvánra, Nagy Lászlóra. A zenében már élő a kapocs, és számos közös rendezvényünk, performanszunk van Heinczinger Mikával, a Misztrál együttes alapító tagjával, akivel mély barátság és sorstársi kapcsolat köt össze.
– Van-e a művésznek felelőssége?
– Az alkotó embereknek nem más a szerepük, mint az „ébrentartás”, mert hajlamosak vagyunk a múltat siratva mély álomba merülni.
– Milyen tervek, utak, kiállítások várják a közeljövőben?
– Ezek alakulását a sorsra bíztam... Ellenben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjra méltónak találta a munkásságomat, és így felvállalhattam, hogy „még mélyebb kutakba” tekintek, igyekszem életre kelteni azt a formai világot, melyet napjainkban már alig éltetnek a szűkebb hazánkban, akár a népművészetben, akár a képzőművészetben.
CSOMORTÁNI GÁL LÁSZLÓ 1978. február 7-én született. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum elvégzése után Nagyváradon, a Képzőművészeti Egyetem szobrászat szakán államvizsgázott 2003-ban. A legnagyobb hatással mesterei, Bone Rudolf és Beczásy Antal voltak rá. Alkotásaiban a többszázéves fákat, deszkákat használja, melyek leomlott épületekből és régi bútorokból kerülnek ki, és ezekre a „mesefákra” ráhangolódva a népművészet formanyelvén festi meg „fényüzeneteit”.
Csíkcsomortánban él és alkot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában.)
