– Nevezték önt már reménytelen, múltba révedő székelynek. Reménytelennek abban az értelemben, hogy tankkal sem lehet megmenteni. Ön erre állítólag csak mosolyog, és azt válaszolja, a múlt a reményteljes jövő.
– A reményteljes jövőről beszélvén, mely véleményem szerint nem utópia, a választ az emberi civilizáció megújulásában látom, a globalizált világ lemenőben járó napján, amikor viszszatérünk őseink letisztult, egyszerű életmódjához és szerves, harmonikus kultúrájához. Korunkban már-már divatossá válik ez a természethez való visszatérés, az emberi méltóságunk, becsületünk „visszaszerzése”.
– Minek a hatására fordult a mára védjegyévé vált technikák, anyagok, motívumok felé?
– A kilencvenes évek végén asztalosműhelyben dolgoztam, ahol melaminált bútorokat készítettünk. A kész bútorok kiszállításakor a megrendelők gyönyörű, régi bútordarabokat dobtak ki, amitől fájt a lelkem, s úgy éreztem, őseinket, nagyszüleinket tagadjuk meg ezzel. Ezért elkezdtem összegyűjteni és megfesteni ezeket a darabokat. Csodálatos élmény volt az elődök keze munkáját folytatni, mintegy időt és teret elvetve dolgozni együtt azokkal, akik egykoron ekkora igényességgel megmunkált tárgyakkal vették körbe magukat.
– Az alkotás folyamatában hogyan dől el, hogy egy régi fadarabból mi készül? A „fényüzenet” van meg előbb és ahhoz keresi a megfelelő „mesefát”, vagy fordítva történik mindez? Mi vezeti a művész kezét alkotás közben?
– Mikor a műteremben leülök egy-egy régi, akár több száz éves, napszárított és -barnított fa elé, nincsenek terveim. Mély alázattal, órákig elmélyülten keresem a fa erezetének, görcseinek, bogainak a formai megnyilatkozását. Ezzel a ráhangolódással „megnyílnak” ezek a fák és mesélni kezdenek, így keresem meg a pozitív formák „meséjét”. Az alkotási folyamat végéhez közeledve a háttérből, az „égvilágból” számos alkalommal, általam „fénylényeknek” nevezett alakok (állatok, emberek, növények alakja) jelennek meg, és érdekes módon ezek a negatív formák választ adnak a pozitív formákban megjelenő kérdéshalmaznak, felelnek egymásnak, melyeket én „fényüzeneteknek” tekintek.
Az „ébrentartás” szerepe
– Ahogy látom, ebben a művészetben elválaszthatatlan egymástól az alkotás és az élet. A mindennapokban is ennyire magas hőfokon ég, ilyen életerővel, alázattal nyúl más egyébhez is?
– A természetközeli életmódunk, az, hogy többszáz éves házban élünk villanyáram, közművesítés nélkül, régi tárgyakkal véve körül magunkat a családommal, ez mindenféleképpen mély alázatot igényel. Az emberi gőg ilyen körülmények között sokat veszít az intenzitásából. Nagyon sok katartikus élmény van a mindennapi egyszerű munkában is, az állatok sok dologra megtanítanak, a mindennapi teendők, a földdel való élő kapcsolat segít tisztán tartani a gondolataimat.
– Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja?
– Reggelente, ha tehetem, korán megmosdom az erdei patakocska vizében, majd utána csendesen, mintegy rituáléként, reggeli imaként megnézem a napfelkeltét, belenézek a „Nap aranyos arcába”. Az állatokat ellátva és a kinti munkák után beülök a „kicsi házba”, a műterembe, és ráhangolódom az alkotásra. Pár óra után visszatérek a család mindennapi életébe, és estefelé, a lemenő nappal még egyszer meglátogatom szeretett „mesefáimat”.
– Lesz, akinek átadni a stafétát? Mennyire tud Csomortánból jelen lenni a kárpát-medencei művészeti életben?
– A pályatársakkal, tanítványokkal életmódomból kifolyólag nem sok kapcsolatom van, a művészeti életben azonban intenzíven jelen vagyok, a művészettörténészek, galériatulajdonosok, nem sajnálva az időt és energiát, megkeresnek az otthonomban is.
– A motívumai, a művek kisugárzása szinte igényli az összekapcsolódást más művészeti ágakkal: zenével, irodalommal. Ha jól tudom, vannak is ilyen irányú együttműködései…
– Kapcsolataim az irodalommal nem is az élő, mint főleg az elhunyt sorstársakkal vannak, nagy tisztelettel emlékezem munkáimban Sinka Istvánra, Nagy Lászlóra. A zenében már élő a kapocs, és számos közös rendezvényünk, performanszunk van Heinczinger Mikával, a Misztrál együttes alapító tagjával, akivel mély barátság és sorstársi kapcsolat köt össze.
– Van-e a művésznek felelőssége?
– Az alkotó embereknek nem más a szerepük, mint az „ébrentartás”, mert hajlamosak vagyunk a múltat siratva mély álomba merülni.
– Milyen tervek, utak, kiállítások várják a közeljövőben?
– Ezek alakulását a sorsra bíztam... Ellenben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjra méltónak találta a munkásságomat, és így felvállalhattam, hogy „még mélyebb kutakba” tekintek, igyekszem életre kelteni azt a formai világot, melyet napjainkban már alig éltetnek a szűkebb hazánkban, akár a népművészetben, akár a képzőművészetben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában.)
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.