– Nevezték önt már reménytelen, múltba révedő székelynek. Reménytelennek abban az értelemben, hogy tankkal sem lehet megmenteni. Ön erre állítólag csak mosolyog, és azt válaszolja, a múlt a reményteljes jövő.
– A reményteljes jövőről beszélvén, mely véleményem szerint nem utópia, a választ az emberi civilizáció megújulásában látom, a globalizált világ lemenőben járó napján, amikor viszszatérünk őseink letisztult, egyszerű életmódjához és szerves, harmonikus kultúrájához. Korunkban már-már divatossá válik ez a természethez való visszatérés, az emberi méltóságunk, becsületünk „visszaszerzése”.
– Minek a hatására fordult a mára védjegyévé vált technikák, anyagok, motívumok felé?
– A kilencvenes évek végén asztalosműhelyben dolgoztam, ahol melaminált bútorokat készítettünk. A kész bútorok kiszállításakor a megrendelők gyönyörű, régi bútordarabokat dobtak ki, amitől fájt a lelkem, s úgy éreztem, őseinket, nagyszüleinket tagadjuk meg ezzel. Ezért elkezdtem összegyűjteni és megfesteni ezeket a darabokat. Csodálatos élmény volt az elődök keze munkáját folytatni, mintegy időt és teret elvetve dolgozni együtt azokkal, akik egykoron ekkora igényességgel megmunkált tárgyakkal vették körbe magukat.
– Az alkotás folyamatában hogyan dől el, hogy egy régi fadarabból mi készül? A „fényüzenet” van meg előbb és ahhoz keresi a megfelelő „mesefát”, vagy fordítva történik mindez? Mi vezeti a művész kezét alkotás közben?
– Mikor a műteremben leülök egy-egy régi, akár több száz éves, napszárított és -barnított fa elé, nincsenek terveim. Mély alázattal, órákig elmélyülten keresem a fa erezetének, görcseinek, bogainak a formai megnyilatkozását. Ezzel a ráhangolódással „megnyílnak” ezek a fák és mesélni kezdenek, így keresem meg a pozitív formák „meséjét”. Az alkotási folyamat végéhez közeledve a háttérből, az „égvilágból” számos alkalommal, általam „fénylényeknek” nevezett alakok (állatok, emberek, növények alakja) jelennek meg, és érdekes módon ezek a negatív formák választ adnak a pozitív formákban megjelenő kérdéshalmaznak, felelnek egymásnak, melyeket én „fényüzeneteknek” tekintek.
Az „ébrentartás” szerepe
– Ahogy látom, ebben a művészetben elválaszthatatlan egymástól az alkotás és az élet. A mindennapokban is ennyire magas hőfokon ég, ilyen életerővel, alázattal nyúl más egyébhez is?
– A természetközeli életmódunk, az, hogy többszáz éves házban élünk villanyáram, közművesítés nélkül, régi tárgyakkal véve körül magunkat a családommal, ez mindenféleképpen mély alázatot igényel. Az emberi gőg ilyen körülmények között sokat veszít az intenzitásából. Nagyon sok katartikus élmény van a mindennapi egyszerű munkában is, az állatok sok dologra megtanítanak, a mindennapi teendők, a földdel való élő kapcsolat segít tisztán tartani a gondolataimat.
– Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja?
– Reggelente, ha tehetem, korán megmosdom az erdei patakocska vizében, majd utána csendesen, mintegy rituáléként, reggeli imaként megnézem a napfelkeltét, belenézek a „Nap aranyos arcába”. Az állatokat ellátva és a kinti munkák után beülök a „kicsi házba”, a műterembe, és ráhangolódom az alkotásra. Pár óra után visszatérek a család mindennapi életébe, és estefelé, a lemenő nappal még egyszer meglátogatom szeretett „mesefáimat”.
– Lesz, akinek átadni a stafétát? Mennyire tud Csomortánból jelen lenni a kárpát-medencei művészeti életben?
– A pályatársakkal, tanítványokkal életmódomból kifolyólag nem sok kapcsolatom van, a művészeti életben azonban intenzíven jelen vagyok, a művészettörténészek, galériatulajdonosok, nem sajnálva az időt és energiát, megkeresnek az otthonomban is.
– A motívumai, a művek kisugárzása szinte igényli az összekapcsolódást más művészeti ágakkal: zenével, irodalommal. Ha jól tudom, vannak is ilyen irányú együttműködései…
– Kapcsolataim az irodalommal nem is az élő, mint főleg az elhunyt sorstársakkal vannak, nagy tisztelettel emlékezem munkáimban Sinka Istvánra, Nagy Lászlóra. A zenében már élő a kapocs, és számos közös rendezvényünk, performanszunk van Heinczinger Mikával, a Misztrál együttes alapító tagjával, akivel mély barátság és sorstársi kapcsolat köt össze.
– Van-e a művésznek felelőssége?
– Az alkotó embereknek nem más a szerepük, mint az „ébrentartás”, mert hajlamosak vagyunk a múltat siratva mély álomba merülni.
– Milyen tervek, utak, kiállítások várják a közeljövőben?
– Ezek alakulását a sorsra bíztam... Ellenben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjra méltónak találta a munkásságomat, és így felvállalhattam, hogy „még mélyebb kutakba” tekintek, igyekszem életre kelteni azt a formai világot, melyet napjainkban már alig éltetnek a szűkebb hazánkban, akár a népművészetben, akár a képzőművészetben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?