– Hogyan jut eszébe egy vegyészmérnöknek, hogy átnyergeljen történeti grafikussá?
– Meg is tudnám fordítani a kérdést: mégis hogyan történt, hogy egy történelem iránt fogékony, a képzőművészetek iránt érdeklődő fiatalemberből vegyészmérnök lesz? Ugyanis ez történt velem, mert egy olyan korban érettségiztem, amikor a képzőművészeti szakokra tényleg művészet volt bejutni, kényelmesebb volt a vegyészmérnöki kar, amelyet egyébként szerencsére szintén imádtam. A családi legendárium kedves története, amikor gyerekkoromban puskaporral kísérletezve felrobbantam, és száműzettem a szobámból a felszerelésemmel együtt. Eredeti szakmámban is értem el sikereket, de messze más ez, amit most csinálok. A szó jó értelmében amatőrnek is neveznek, és nem is szeretem, ha grafikusnak mondanak, hiszen csak kihasználom azt, amit a Jóisten adott: azt, hogy érdekel a történelem, sokat olvastam, a barátaimmal sokat beszélgetünk történelmi témákról, és van egy adottságom, rajzkészségem. Így ennek a két területnek a határán találtam egy olyan pontot, ahol elég biztos lábakon érzem magam. Erre illik leginkább a történeti grafika megnevezés, mert vannak témák, amelyeket egyszerűen nem lehet egy grafikusra rábízni, ha az nem ismeri az adott kor adottságait, építészetét, viseletét. Legyen Mátyás király vagy Szent László a téma, nekem nem szükséges elmagyarázni, hogy mit nem rajzolhatok le, vagy mi jelenhet meg a szereplők ruházatán például.
– Már a rendszerváltás előtt, a mérnöki munka mellett is készített rajzokat?
– Elsőéves vegyészmérnök hallgatóként kicsit történész is voltam, viccesen szólva már a második Orbán Balázsnak éreztem magam, amikor 1977-ben először vágtam neki gyalogosan a Székelyföldnek. Kezdetben minden érdekességet felmértem, megörökítettem, de az érdeklődésem hovatovább az erődített templomok és várak felé fordult. A várak iránti rajongás már általános iskolás koromban kiütött rajtam, amikor egy osztálykirándulás alkalmával betörtem a busz ablakát, és a kacai vártemplom tövében kellett vesztegelnünk, miközben a lenyűgöző látvány feledtette a bűntudatom.
– Mi a módszere? Ehhez a lenyűgöző látványhoz, a már meglevő illusztrációkhoz alakítható a szöveg, vagy fordítva?
– Személy szerint azt vallom, hogy egyszer a szöveg nyerje el a végső változatát. Ugyanis, ha nem talál az én világommal, elvállalni sem tudok egy megbízást. Érzem, hogy nehéz lenne dolgozni abban az idegen világban, elmaradna a sikerélmény, nem érezném a munka örömét. Márpedig szeretek abban a nagyon boldog állapotban lenni, hogy azt csinálom, amiben örömöm lelem. Szerencsémre általában arra kérnek fel, amit megbízóim is éreznek, hogy illik hozzám.
Mívesség és személyesség
– Kézzel készülnek ezek a rajzok?
– Minden esetben, egyértelműen. Egy darabig gondolkodtam, hogy öreg fejjel alapszinten tanuljam meg a számítógépes grafikát, de eldöntöttem, hogy az számomra kísértés lenne, ugyanis elkezdenék kényelmesebbé válni, nagyolni, hogy majd a gépen úgyis kijavítom. Kezdetben pasztellel, színes ceruzával festettem, majd áttértem az akvarellre. Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy Kőnig Frigyes Munkácsy-díjas grafikusművész, történeti grafikus irányított arra, hogy minél kevesebb vegyes technikát használjak, és forduljak az akvarellhez. Más a hangulata ezeknek a munkáknak, mívesebb, és ezt soha nem fogja tudni a gép visszaadni. Valósággal érzek egy tőkét a kezemben, ezt próbálom megtartani, mert bár valószínűleg nem fogok ebből meggazdagodni, ellenben jó érzés rendelkezni valami olyasmivel, amit a mai technika nem tud visszaadni. Legyen egy ilyen öreg szerzetes is a prérin, aki megcsinálja ezeket a munkákat.
– Ehhez a szerzetesi léthez talál is a vidékre költözés, az idilli Homoródkeményfalva, ahol jelenleg is alkot. Hogyan alakult ez?
– Naivan azt hittem a ’90-es évek elején, hogy a falvak újra meg fognak telni élettel, mert az ipar haldoklik, de sajnos nem ez történt, a félreeső falvak halnak el, fiatalok már nem nagyon vannak. Azonban hozzám a vidéki élet, a nyugalom közelebb áll, teszek-veszek, kocsmát vezettem, sajtot készítettem, mely sajnos a bürokratikus szabályozás miatt abbamaradt – noha mindmáig vannak, akik a Fratelli sajtot keresik –, viszont én még mindig ott vagyok Homoródkeményfalván, alkotok, és azzal foglalkozom, amiben örömöm lelem.
– Mi a nagyobb elégtétel, az elismerés a történészek részéről vagy a boldog olvasó?
– Mindkettő természetesen, de szakmailag tulajdonképpen a történészközösség, amely engem elismer. Itt külön kiemelném Fehér János művészettörténészt, akivel sokat dolgozom együtt, és a pontossága, alapossága által az én munkám is eredményesebb tud lenni.
– A munka dandárja a levéltárakban, könyvtárazás közben zajlik?
– Tulajdonképpen igen, de mára már nem én végzem ezt a feladatot. Mivel ez nem szakmám, erről a területről vissza kellett vonulnom, művészettörténeti tárgyú kérdéseknél, épületrekonstrukcióknál szakemberekkel dolgozom együtt, és a művészeti rész, az ábrázolás marad rám.
Adat és fantázia
– Hol a határ a történeti hűség és az alkotói szabadság között? Mennyire tolódhat el az egyensúly?
– Az én esetemben az adathűség a legfontosabb. Ha az adatokból kifogyunk, akkor nyúlunk az analógiákhoz, hasonló épületekhez, melyekről fennmaradt, hogy miképpen építették, milyen közös vonatkozásai vannak az éppen ábrázolandó épülettel, mit írnak erről a típusú épületről a levéltárakban. Ha pedig ezek az információk is elfogynak, csak akkor jön a fantázia, ez viszont egy rettentően kontrollált folyamat, nem lehet bármit elkövetni. Itt el is kell választani azokat az illusztrációkat, amelyek egy-egy mese mellé készülnek, ahol a fantáziát eléggé el lehet engedni, de egy épületrekonstrukció ezzel szemben nagyon kötött, például a régi kastélyok esetén szinte csak a tetőzet esetén lehet óvatosan a fantáziából meríteni, hiszen nem maradt fenn a korabeli tető. Ezt már csak azért tesszük oda, hogy legyen kész a rajz, de nem biztos, hogy az a valóságban is úgy nézett ki a XVII. században.
– Melyik a kedvenc kor és téma, amelyet a legnagyobb örömmel ábrázol, amikor nem külön megbízásra kell dolgoznia?
– Erdély fejedelmi korszaka, a XVI. század második felétől a XVII. század végéig. Van is egy sorozatom a nemesi családi címerekről, valamint az erdélyi fejedelmekről, akiket a korabeli pénzérmék alapján rajzoltam meg, mert úgy éreztem, az egy ellenőrzött ábrázolási forma volt. Az erdélyi fejedelmeket pedig mindmáig úgy tisztelem, mint nagy elöljáróinkat. Még ha tévedtek, akkor is, hiszen általuk vagyunk mi most itt, a magyarság szíve itt élte túl a török uralmat, ezért nem tudom elengedni ezt a kort.
– Rengeteget hozzátesz egy eltalált grafika egy egyszerű használati tárgyhoz is. Gondolok itt az Ön által rajzolt székely kártyákra vagy könyvillusztrációira, amelyek kedvet adnak az olvasáshoz.
– Megörököltem nagyapám könyvtárát, és visszaemlékszem, hogy gyermekkoromban mennyire fontos volt az nekem, amit ott láttam. Eleinte még olvasni sem tudtam igazán, csak lapozgattam a könyveket, az 1848–49-es forradalomról készült metszeteket: óriási élmény volt, és gyermekként belém ivódott a szépségük. Van is egy ilyen dilemmám, amikor rajzolok, hogy vajon a mai gyermekek is ilyenek, hiszen eléggé elvonják őket a ketyerék, a képernyők. Vajon ők is így vannak, ha meglátnak egy érdekes rajzot? Lehet, hogy nem azonnal, csak évtizedekkel később kattan be majd valami? Hiszem, hogy nem azonnal kell hatnia egy műnek: inkább legyen egy olyan anyag, amelynek késleltetett hatása van, de később beérik az emberben.
A legfontosabbnak azt tartom, hogy minden alkotó ember adja magát, ne akarjon csillogni. Ha az, amit ő ad, jó, kell és szeretik, akkor minden rendben van. A gyermekeknek szánt illusztrációkban az a célom, hogy kicsit kanyarítsam vissza a fiatal generációt az én normalitásom, az általam fontosnak érzett irányok felé. Az építészettörténetnél ugyanakkor az a vágyam, hogy a munkám során ne kapjak kritikát, az utókor majd ne seperjen le az asztalról, ne dolgozzak hiába, becsülettel végezzem el a feladataim.
– Min dolgozik jelenleg, mik a tervei?
– A gyermekeknek szánt Mátyás-könyvem érkezik hamarosan. Bár ez most nem kézírással írott könyv lesz, rengeteg rajzot fog tartalmazni, benne 15 karakterisztikus mesével, valamint élettörténettel, gazdagon illusztrálva. Sokan úgy tartják, hogy ez gyermekirodalom, amit én is vagy Muszka Sándor a Szent Lászlóról szóló könyvben írtunk, de úgy vettük mégis észre, hogy a nagyobbacska gyerekektől a második gyermekkorukat élő öregekig megtalálják ezek a könyvek az olvasóikat, ugyanis többrétegűek, minden korosztály a magáénak érezheti, értelmezheti. Emellett dolgozom még a Székelyföldi Legendárium projektjeiben, az épületmaketteken is sokan mások mellett, ugyanakkor saját további ötleteim is vannak, amelyeket meglepetésnek szánok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. januári számában.)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.