A képre kattintva galéria érhető el.
– Ha jól tudom, ön programozó is lehetett volna, de valahogy mégis a képzőművészetnél kötött ki… Milyen hatások érték tanulmányai alatt?
– Már kiskorom óta folyton rajzoltam, szüleim mosolyogva emlegették, hogy folyton átmásoltam a tankönyvben lévő rajzokat a füzetbe, a tanulás rovására. A programozás viszont a családból jött, édesapám mérnökember lévén megszerettette a matematikát, így hamar közel kerültem az első számítógépekre írható Basic programokhoz. Már én is meg voltam róla győződve, hogy informatikus leszek, de 13 évesen Czimbalmos Attila barátom bevezetett a rajzolás alapjaiba, majd a szárhegyi művésztelepen bemutatott Márton Árpi bácsinak. Attól kezdve mindennap kijártam rajzolni, festeni, és minden délben be kellett vinnem az elkészült képeket, amit ebéd előtt megnéztek. Az a rengeteg pozitív visszajelzés, amit akkor kaptam, s hogy a sok idős mester által mélyebb betekintést nyerhettem egy másik világba, győzött meg arról, hogy nekem a képzőművészettel kell foglalkoznom. A csíkszeredai művészeti iskolába iratkoztam be, és bár Árpi bácsi nem volt közvetlen tanárom, folyamatosan jártam hozzá is korrektúrára. Akárcsak Siklódy Ferihez, aki végig figyelemmel követte először a középiskolai, majd az egyetem alatti fejlődésemet. Mellettük és édesanyám, valamint tanító bácsim mellett még meg kell említenem Portik Sándor, később Balázs Jóska, Gaál András, Zsigmond Márton és Bara Barnabás nevét is, akiktől mind nagyon sokat tanultam szakmailag.
Egyetemi éveim alatt a sorsom úgy hozta, hogy kezdeti lázadásaink után új vezetőtanár, Adriana Lucaciu vette át a csoportunkat, és a kortárs képzőművészet valamennyi ágát kipróbálhattam, gyakorolhattam. Ettől a pillanattól kezdtem el imádni az egyetemet, és ezek a kezdeti tapasztalatok nagyon sokat segítenek mai napig.
– Hogyan került a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ élére?
– Egyetem után a környékbeli iskolákban tanítottam, és ezzel párhuzamosan restauráltam egészen 2014-ig, amikor változás következett be az alkotóközpont életében és ezáltal az enyémben is. Nagy, de megfelelő kihívásnak éreztem, hogy megpályázzam a művészeti vezetői állást. Akkor már épp húsz éve volt, hogy rendszeresen látogattam a művésztelepet, ismertem nemcsak a klasszikusokat, hanem a Korkép művésztelep által nagyon sok kortárs képzőművészt is.
– A szárhegyi művésztelep vezetése mennyire köti le az alkotóerejét? Hogyan férnek meg az adminisztrációs terhek a kreatív energiákkal?
– Összetett kérdés, sok képzőművésszel találkozom munkám során, talán már kétszázötvennél is többet hívtam meg Szárhegyre, ami természetesen segít bekerülni egy körforgásba, de csak felszínesen. Ugyanis akkor működnek a művésztelepeink, amikor mindenhol máshol a világon, így szinte sehová nem tudok eljutni. Viszont amikor Szárhegyen vannak a művészek, akkor van lehetőség megvitatni, átbeszélni szinte mindent, ami egy kortárs képzőművészt érdekelhet. Akkor olyan, mintha én lennék a gondtalan művész, aki részt vehet egy művésztelepen. Persze ilyenkor úgy kell szerveznem a dolgaimat, hogy ezeket az állapotokat meg tudjam élni, és ne folyton az adminisztrációs teendőim ragadjanak el vagy foglaljanak le szellemileg. Ehhez kellenek megértő családtagok is, akik ismernek és segítenek.
A műtermem az autóban van
– Milyen technikákkal dolgozik, miből inspirálódik?
– A technikákkal úgy vagyok, hogy szinte semmi időm nem jut dolgozni. Ez elsőre meglepőnek tűnhet, mert grafikusként ismernek a legtöbben, de nagyon sok impulzus ér naponta – még soha nem foglalkoztam ilyen sokat és ilyen intenzíven művészettörténettel, műkritikával vagy művészetszociológiával –, ami mind kivált belőlem egy-egy gondolatot. Viszont egy grafika elkészítéséhez nagyon sok idő kell. És megfelelő körülmények, műterem – amiket éppen meg tudnék teremteni –, csak sokszor nincs időm arra, hogy műteremben dolgozzak. Persze ebbe belejátszik a házunk építése is, ami a maradék szabadidőmet vette és veszi el. Nyilván nem bánom: mosolyogva csak azt tudom mondani, hogy az utóbbi időben a műtermem az autóban van. Nagyon sokat utazom, bőven van időm gondolkozni. Így át tudom rágni magamban azokat a konceptuális munkákat, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatnak. Sőt, az utazás alatt rengeteg inspiráló dolog jön szembe. Gyakorlatilag szembejön a világ, csak észre kell venni.
Képgrafikai képzettségemből adódóan használom azokat a technikai megoldásokat, ahol több réteg egymásra tevődéséből vagy textúráiból alakul ki a végleges forma, mintegy összegezve egy adott téma, akár emberi magatartás mibenlétét. Ezen gondolatmenet kapcsán készítettem el a Találkozások című, száz darabból álló sorozatomat, amelyből egy animáció is készült a munka könnyebb megértésének elősegítésére.
Munkáim megpróbálják boncolgatni belső lelki világunkat, vagyis magatartásformáinkat, amelyekkel együtt élünk. Talán az emberi kapcsolatok törvényszerűsége, törékenysége az, ami most a leginkább foglalkoztat, annak fényében, hogy egy adott kultúra milyen személyiségjegyeket támogat, ezeknek hogyan tudunk megfelelni személyiségünk érvényesítése közben, amelybe beletartozik az emberi mértéktelenség és az emberi őszinteségnek a vágya is.
– Könyvillusztrációkat is készít (pl. Rafi Lajos könyvei, Farkas Wellmann Éva Parancsolatok című verseskötete, vagy Dante Isteni színjátéka, amely a vizsgamunkája volt), ilyenkor hogyan alakul a művész kapcsolata a könyvekkel?
– Az irodalommal való kapcsolatom nagyon régi, édesanyám ültette belém, aztán a magyartanáraim, akik az egész gondolkodásmódomat megváltoztatták. Talán ezért is választottam a Commediát már elsőéves koromban. Kaptunk egy könyvgrafikai feladatot, és Temesváron csak az Isteni színjáték volt nálam, azt olvastam éppen. Kapásból megcsináltam a kért tíz oldalt, és akkor döntöttem el, hogy ez lesz a diplomamunkám. Mindent bele akartam rajzolni, amit akkor a világról tudtam. Dante könyve tanított meg az alázatra. Persze ezek nem a hagyományos értelemben vett illusztrációk, inkább hangulatában próbálják meg visszaadni, amit Dante érzett és gondolt. Egyedül Farkas Wellmann Éva könyve volt kivétel, mert ott párhuzamosan készültek a képek a versekkel, a közös pont, a Tízparancsolat viszont megvolt.
Kizárólag az ember foglalkoztat
– Ezen művekből is kirajzolódik a vallásos témákhoz való vonzódása, az ősi és a mai ötvözése. Ez hogyan alakult ki, mikor, minek a hatására fordult ebbe az irányba?
– Katolikus nevelést kaptam, nagyon szoros volt a kapcsolatom a nagyszüleimmel is, viszont folyton kétkedve figyeltem, sőt lázadtam a katolikus dogmatika ellen. Valamikor középiskolás koromban találkoztam először Mircea Eliade műveivel, innen már csak egy lépésre voltak Emil Cioran nihilista nézetei. Szeretem körbejárni az adott témakört, de a vallási témák esetében különösen nagy szerepet játszott édesanyám halálának a feldolgozása. Mai napig csak és kizárólag az ember mint egyén, az adott társadalom alapvető szellemi törvényszerűségei vagy, ha úgy tetszik, szükségletei foglalkoztatnak. Az elmúlt tíz év során egyre inkább az a felismerés határozta meg személyes művészi koncepcióimat, hogy a fellazult késő középkori erkölcsi fegyelem párhuzamba hozható mai, szinte azonos társadalmi jelenségekkel (lásd Huizinga, Eco, Eliade műveit). S ezt definiálva különböző technikai megoldások során mai kontextusokba helyeztem különböző vallási témákat. Ezen koncepciók alapján készült el a Hét főbűn, a Tízparancsolat, a Hét szentség és a Luther 95 tételét újraértelmező sorozatom, de ide sorolható a Végtelenség triptichonja is.
– Most télen, amikor pihen a művésztelep, saját alkotásaival tud-e haladni?
– Az, hogy így télen nem működnek a művésztelepek, nem sokat változtat a dolgon. Most van itt az ideje az egész év megszervezésének, össze kell rakni a művésztelepeket, kiállításokat, mert júniustól szeptember közepéig már nem jut időm rá. Az sem mellékes, hogy ott van a 46 év alatt összegyűlt gyűjtemény, amelyet kezelni kell. Nemcsak fizikailag: az 50. évfordulóra szeretném, ha valamilyen művészettörténeti kontextust kapna. Ez elég sok munkával jár, ugyanis az idős vagy már nem élő művészekről használható adatokat sok esetben csak nyomtatott kiadványokból lehet összegyűjteni. Ezen feladatok végzése közben szokott jönni sok újabb és újabb ötlet, aztán mérlegelek, és eldöntöm, hogy mivel akarok dolgozni és mit dobok ki a fejemből.
Több olyan tervem is van a jövőre nézve, amelyekben installációszerű megoldással, több réteg egymásra halmozásával próbálom meg kifejezni az emberi lélek törékenységét. Ennek kapcsán készülnek folyamatosan az üvegtábla-munkáim is, de számos tervem van, amelyeket különböző üvegekből szeretnék megvalósítani.
FERENCZ ZOLTÁN 1980-ban született Gyergyószentmiklóson, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola elvégzése után előbb a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen tanult grafika szakon, majd a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen fejezte be mesteri tanulmányait. Számos egyéni és csoportos Kárpát-medencei kiállítás mellett a közönség Törökországban, Bulgáriában, Szlovákiában, Görögországban, Litvániában is találkozhatott műveivel. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője, jelenleg is Gyergyószárhegyen él és alkot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
