Bálint Tamás: Szétszerelhető próbababák – beszélgetés László Hajnalka képzőművésszel, tervezőgrafikussal

2020. október 21., 06:53

Munkáinak markáns, felismerhető formanyelve, motívumszerűen visszatérő képi elemei, izgalmas fotómanipulációi kiforrott, karakteres művészről árulkodnak, a digitális vizualitást ötvözi a kiállítóterek analóg világával, művészi érdeklődésének középpontja az emberi test és arc. Mindezt a Csíki Játékszín plakátjain is megmutatja, emellett saját tervezőgrafikai stúdióját vezeti, ráadásul képei egy részén modellként is megjelenik.

László Hajnalka: Self-care (Öngondoskodás) – 2019
A képre kattintva galéria érhető el.

– Úgy tudom, kezdetben modellszűke miatt kezdtél önarcképeket felhasználva alkotni. Ez tényleg így alakult, a közösségi médiában „modellkedők” között nem került megfelelő alany?

– Igen, ez így alakult, de ha a kezdeteket említed, érdekes lehet, hogyan indultam. 2009- ben jelentkeztem egy kiállításra, melynek egyúttal elvállaltam a katalógusa megtervezését is. Ez egy kisebb formátumú nyomtatvány volt, minden alkotónak egy saját oldallal. Én még nem tudtam, milyen alkotással jelentkezem, de az átdolgozott portréfotóm a szervezőknek annyira megtetszett, hogy meggyőztek, inkább azzal vegyek részt. Így született meg az első fotómanipulációm, amit nagy csend követett, aztán beállt egy évenkénti 2–3 darabszámos átlag. A mérföldkő az első egyéni kiállításom volt, ott jöttek képbe igazán az önarcképek. Évente, abban az 1–2 esetben mindig találtam valakit, de erre a kiállításra hat új munka született elég rövid idő alatt. A potenciális alanyok addig voltak nyitottak, míg ki nem derült, egy ilyen fotózás mit takar: igazából nyersfotók készülnek, amelyeken semmilyen módosítás nem történik addig, amíg egy konkrét témához darabolom, lefejezem őket. Az önarckép azért is indokolt, mert a témáim nagy része személyes ihletettségű. Elképzelhetetlen, hogy egy idegen arcot használjak egy olyan témához, ami engem mélyen foglalkoztat, vagy végérvényesen nyomot hagy bennem, mint például egy szülő elvesztése.

– Egyáltalán hogyan sikerül a galériák világát, a digitális művészeteket összeegyeztetni a reklámgrafikusi munkával?

– Úgy, hogy én vagyok a közös pont. Vagy fordítva, ez a két fő vonal foglalkoztat, és akármilyen jellegű munkában mélyülök el, érzelmileg kötődöm mindenik projekthez, és maximálisan azonosulok velük.

– Mennyire köt a megrendelés, és hol kezdődhet a művészi szabadság?

– Akik tervezőgrafikai projekttel keresnek meg, azért teszik, mert tetszik nekik az a vonal, amit képviselek. Emiatt szerencsés módon – ez idáig – nem kellett olyan kompromisszumokat kössek, amelyekkel szakmailag nem értek egyet. Inkább én szoktam kihívások elé állítani magam, amikor eldöntöm, egy adott projekthez olyan stílusvilág passzolna, ami számomra még ismeretlen. Feltérképezem a megrendelő preferenciáit, javaslok egy koncepciót, amelynek elfogadása után szabad kezem van, legalábbis amennyire a projekt engedi, persze ehhez a megrendelő nyitottsága is szükséges.

A színházban teljesen más. Adott a szöveg, a színpadi látvány, és általában van egy elképzelés is, hogy mit szeretnének. Én rendszerint jövök egy javaslattal, és szerencsés esetben a szempontok találkoznak. De gyakoribb, hogy nem. Így általában a végeredmény egy olyan egyveleg, amit ritkán érzek magaménak.

A dekoratív forma mögötti tartalom

– A Csíki Játékszín arculatának, valamint plakátjainak tervezése során ez mintha sikeresen találkozna. Hogyan jött létre az együttműködés, és mekkora az átjárás?

– Az együttműködés úgy jött létre, hogy a Csíki Játékszíntől lehetőséget kértem és kaptam, hogy kipróbálhassam magam plakáttervezőként. Amikor javasoltam, hogy indokolt lenne az arculatváltás, már intézményen belül is megfogalmazódott az igény. Annak ellenére, hogy egy födél alatt történt mindkettő, a színház arculata és a plakáttervezés között óriási szakadék van bennem. Egyrészt mert az arculattervezés egy nagyobb volumenű, következetességet és egységességet megkövetelő, időigényesebb projekt, a plakáttervezés meg a soron következő előadások sajátos koncepcióját képviselő reklámanyag, aminek a feltételei előadásonként és rendezőnként változnak, így óriási rugalmasságot igényel. Másrészt míg az arculati projektjeimmel komfortosan haladok, addig a plakátok esetében folyamatosan az az érzésem, hogy nem sikerül megfelelni a saját elvárásaimnak.

– Mivel pihened ki a munkát?

– Azzal, hogy nem tervezek be semmit, és azt csinálom, amihez épp kedvem van.

– Mi inspirál/motivál, mi hajt előre alkotás közben?

– Bármi, de minden egyes projektet kutatómunkával kezdek. Elsőre csak laza ráhangolódás, ami aztán témaorientált dokumentálódássá növi ki magát. A folyamat részét képezi a körvonalazódó ötletek leellenőrzése is, ez biztosíték arra, hogy nem csinálok valami olyat, ami már létezik. Fontosnak tartom, hogy amit létrehozok, ne csak egy dekoratív dolog legyen, hanem legyen mögötte tartalom, koncepció, ebből adódóan törekszem figyelni a következetességre és a témahűségre. Alkotás közben az hajt, hogy a tőlem telhető maximumot kihozzam a projektből, és addig nem adom ki a kezemből, amíg nem vagyok elégedett.

– Milyen technikával alkotsz, milyen eszközöket szeretsz?

– Fotómanipulációkat készítek, vektorgrafikai elemekkel ötvözve. Ami a tervezőgrafikát illeti, határozottan a flat-minimal vonalat képviselem a kezdetektől fogva. Az eszközöm az asztali gépem, de van egy beugró kategóriájú tükörreflexes Canonom is. Programhasználatban elég oldschoolnak számítok, de szerintem a végeredményt ez nem befolyásolja.

A megoldások szerencsés találkozása

– Számos stílusjegy, visszatérő elemek jellemzik alkotásaid, következetesen ki is tartasz ezek mellett. Hogyan alakult ki, mire vezethető vissza ez az irány?

– Semmiképp sem egyből alakult ki. Az elején egy kompozíción minden akkori kedvenc, mutatós alkotóelem megfordult, társítottam, variáltam, aztán amikor kifulladt, kezdtem csupaszítani, míg ki nem alakult valamilyen harmonikus összkép. Ez többnyire a kezdeti irány- és formarendszer keresésének tudható be. Ma már sokkal tudatosabban alkotok, de a lehetőségek próbálgatása továbbra is jellemző rám.

Az egyetem alatt egy ruhaboltból nagyon szép próbababákat kölcsönöztem egy projekthez. Szétszedtem, testrészenként is befotóztam, aztán gépen újra összeraktam őket, de játszva azzal, hogy egy adott testrészt nem a helyére illesztek. Ezt annyira izgalmasnak találtam, hogy kezdtem élő emberekkel is próbálgatni. Sokáig erős fixációm volt az is, hogy szoborszerűvé tegyem a bőrt, de ezt idővel elengedtem. A lufi a Gabrielle d’Estrées-adaptáció kapcsán került képbe, mert a modell csak arc nélkül vállalta a fotózást, így keresnem kellett egy olyan elemet, ami kiegészíti a kompozíciót. Tehát a különböző megoldások szerencsésen összetalálkoztak, így vált tudatossá ez az irány.

– Hogyan indult az alkotói pályád? Kik segítették a fejlődésed?

– Általánosban a rajztanárom tehetségesnek talált, és biztatott, felvételizzem a művészetibe. Miután bekerültem, nyilvánvalóvá vált, hogy a többiekhez képest sehol sem vagyok. Elég nagy teher volt ez a felismerés, évekig harcoltam magammal. Márton Árpád miatt esett a választásom a festészetre, mert az ő óráin le tudtam vetkőzni a görcsös megfelelési kényszert, és onnantól érzékelhetően elindult egy tanulási, fejlődési folyamat. Árpi bácsi – nagyon empatikus tanárként is – mindenkit a saját fejlődési szintje és választott technikája szerint korrigált, soha nem próbált ránk erőltetni semmit. Nagyon sokat köszönhetek neki, egyebek közt azt is, hogy végre elhittem, odavaló vagyok. Egy szerencsés véletlen folytán találtam rá a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakára, akkorra már nagyon izgatott a digitális világ. Egyetem alatt Nica Ioachim tanár úr töltött be hasonló, mentori szerepet, neki is sokat köszönhetek, de Újvárossy László fordított pszichológiai módszere is szerencsésen működött rajtam. Persze ő tudatában volt ennek, én akkor az orromig sem láttam.

– Ha félretehetnél minden vállalást, határidős munkát, mit alkotnál a legnagyobb örömmel? Mik a következő lépések?

– Mindig szép projektjeim vannak. Csak a ritmuson változtatnék, mert nem szeretem, amikor sokat kell várni egy visszajelzésre, de nem annyit, hogy addig beiktassak valami mást. Ezt időpocséklásnak érzem, hisz folyamatos készenlétben állok. A határidőket szeretem, egy jól működő rendszer alapjai. De ha egy párhuzamos univerzumban volna rá lehetőség, hogy egy színházi évadot a saját plakátkoncepcióm szerint vigyek végig, nagyon boldog lennék.

Következő lépésként évadhirdetés van a színháznál. Mindeközben folyamatban van egy ráncfelvarrós projekt, ezt egy kisarculat-, majd egy nagyobb volumenű webes projekt követi, és így tovább...

 

LÁSZLÓ HAJNALKA 1983-ban született Csíkszeredában, ottani középiskolás évei alatt festészetet, majd a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tervezőgrafikát tanult. Digitális nyomataival rendszeres szereplője a hazai képzőművészeti kiállításoknak, grafikai biennáléknak, egyéni kiállításain Nagyváradon, Kolozsváron, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön találkozhatott a közönség az alkotásaival. Művészetét letisztultság, tömörség, minimalista megoldások jellemzik, előszeretettel veszi alapul az emberi test ábrázolását, annak képi lehetőségeit. Jelenleg Csíkszeredában él, saját tervezőgrafikai stúdiójában arculattervezéssel, reklámgrafikával foglalkozik, valamint a Csíki Játékszín plakáttervezője, arculatának megújítója.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)