– Úgy tudom, kezdetben modellszűke miatt kezdtél önarcképeket felhasználva alkotni. Ez tényleg így alakult, a közösségi médiában „modellkedők” között nem került megfelelő alany?
– Igen, ez így alakult, de ha a kezdeteket említed, érdekes lehet, hogyan indultam. 2009- ben jelentkeztem egy kiállításra, melynek egyúttal elvállaltam a katalógusa megtervezését is. Ez egy kisebb formátumú nyomtatvány volt, minden alkotónak egy saját oldallal. Én még nem tudtam, milyen alkotással jelentkezem, de az átdolgozott portréfotóm a szervezőknek annyira megtetszett, hogy meggyőztek, inkább azzal vegyek részt. Így született meg az első fotómanipulációm, amit nagy csend követett, aztán beállt egy évenkénti 2–3 darabszámos átlag. A mérföldkő az első egyéni kiállításom volt, ott jöttek képbe igazán az önarcképek. Évente, abban az 1–2 esetben mindig találtam valakit, de erre a kiállításra hat új munka született elég rövid idő alatt. A potenciális alanyok addig voltak nyitottak, míg ki nem derült, egy ilyen fotózás mit takar: igazából nyersfotók készülnek, amelyeken semmilyen módosítás nem történik addig, amíg egy konkrét témához darabolom, lefejezem őket. Az önarckép azért is indokolt, mert a témáim nagy része személyes ihletettségű. Elképzelhetetlen, hogy egy idegen arcot használjak egy olyan témához, ami engem mélyen foglalkoztat, vagy végérvényesen nyomot hagy bennem, mint például egy szülő elvesztése.
– Egyáltalán hogyan sikerül a galériák világát, a digitális művészeteket összeegyeztetni a reklámgrafikusi munkával?
– Úgy, hogy én vagyok a közös pont. Vagy fordítva, ez a két fő vonal foglalkoztat, és akármilyen jellegű munkában mélyülök el, érzelmileg kötődöm mindenik projekthez, és maximálisan azonosulok velük.
– Mennyire köt a megrendelés, és hol kezdődhet a művészi szabadság?
– Akik tervezőgrafikai projekttel keresnek meg, azért teszik, mert tetszik nekik az a vonal, amit képviselek. Emiatt szerencsés módon – ez idáig – nem kellett olyan kompromisszumokat kössek, amelyekkel szakmailag nem értek egyet. Inkább én szoktam kihívások elé állítani magam, amikor eldöntöm, egy adott projekthez olyan stílusvilág passzolna, ami számomra még ismeretlen. Feltérképezem a megrendelő preferenciáit, javaslok egy koncepciót, amelynek elfogadása után szabad kezem van, legalábbis amennyire a projekt engedi, persze ehhez a megrendelő nyitottsága is szükséges.
A színházban teljesen más. Adott a szöveg, a színpadi látvány, és általában van egy elképzelés is, hogy mit szeretnének. Én rendszerint jövök egy javaslattal, és szerencsés esetben a szempontok találkoznak. De gyakoribb, hogy nem. Így általában a végeredmény egy olyan egyveleg, amit ritkán érzek magaménak.
A dekoratív forma mögötti tartalom
– A Csíki Játékszín arculatának, valamint plakátjainak tervezése során ez mintha sikeresen találkozna. Hogyan jött létre az együttműködés, és mekkora az átjárás?
– Az együttműködés úgy jött létre, hogy a Csíki Játékszíntől lehetőséget kértem és kaptam, hogy kipróbálhassam magam plakáttervezőként. Amikor javasoltam, hogy indokolt lenne az arculatváltás, már intézményen belül is megfogalmazódott az igény. Annak ellenére, hogy egy födél alatt történt mindkettő, a színház arculata és a plakáttervezés között óriási szakadék van bennem. Egyrészt mert az arculattervezés egy nagyobb volumenű, következetességet és egységességet megkövetelő, időigényesebb projekt, a plakáttervezés meg a soron következő előadások sajátos koncepcióját képviselő reklámanyag, aminek a feltételei előadásonként és rendezőnként változnak, így óriási rugalmasságot igényel. Másrészt míg az arculati projektjeimmel komfortosan haladok, addig a plakátok esetében folyamatosan az az érzésem, hogy nem sikerül megfelelni a saját elvárásaimnak.
– Mivel pihened ki a munkát?
– Azzal, hogy nem tervezek be semmit, és azt csinálom, amihez épp kedvem van.
– Mi inspirál/motivál, mi hajt előre alkotás közben?
– Bármi, de minden egyes projektet kutatómunkával kezdek. Elsőre csak laza ráhangolódás, ami aztán témaorientált dokumentálódássá növi ki magát. A folyamat részét képezi a körvonalazódó ötletek leellenőrzése is, ez biztosíték arra, hogy nem csinálok valami olyat, ami már létezik. Fontosnak tartom, hogy amit létrehozok, ne csak egy dekoratív dolog legyen, hanem legyen mögötte tartalom, koncepció, ebből adódóan törekszem figyelni a következetességre és a témahűségre. Alkotás közben az hajt, hogy a tőlem telhető maximumot kihozzam a projektből, és addig nem adom ki a kezemből, amíg nem vagyok elégedett.
– Milyen technikával alkotsz, milyen eszközöket szeretsz?
– Fotómanipulációkat készítek, vektorgrafikai elemekkel ötvözve. Ami a tervezőgrafikát illeti, határozottan a flat-minimal vonalat képviselem a kezdetektől fogva. Az eszközöm az asztali gépem, de van egy beugró kategóriájú tükörreflexes Canonom is. Programhasználatban elég oldschoolnak számítok, de szerintem a végeredményt ez nem befolyásolja.
A megoldások szerencsés találkozása
– Számos stílusjegy, visszatérő elemek jellemzik alkotásaid, következetesen ki is tartasz ezek mellett. Hogyan alakult ki, mire vezethető vissza ez az irány?
– Semmiképp sem egyből alakult ki. Az elején egy kompozíción minden akkori kedvenc, mutatós alkotóelem megfordult, társítottam, variáltam, aztán amikor kifulladt, kezdtem csupaszítani, míg ki nem alakult valamilyen harmonikus összkép. Ez többnyire a kezdeti irány- és formarendszer keresésének tudható be. Ma már sokkal tudatosabban alkotok, de a lehetőségek próbálgatása továbbra is jellemző rám.
Az egyetem alatt egy ruhaboltból nagyon szép próbababákat kölcsönöztem egy projekthez. Szétszedtem, testrészenként is befotóztam, aztán gépen újra összeraktam őket, de játszva azzal, hogy egy adott testrészt nem a helyére illesztek. Ezt annyira izgalmasnak találtam, hogy kezdtem élő emberekkel is próbálgatni. Sokáig erős fixációm volt az is, hogy szoborszerűvé tegyem a bőrt, de ezt idővel elengedtem. A lufi a Gabrielle d’Estrées-adaptáció kapcsán került képbe, mert a modell csak arc nélkül vállalta a fotózást, így keresnem kellett egy olyan elemet, ami kiegészíti a kompozíciót. Tehát a különböző megoldások szerencsésen összetalálkoztak, így vált tudatossá ez az irány.
– Hogyan indult az alkotói pályád? Kik segítették a fejlődésed?
– Általánosban a rajztanárom tehetségesnek talált, és biztatott, felvételizzem a művészetibe. Miután bekerültem, nyilvánvalóvá vált, hogy a többiekhez képest sehol sem vagyok. Elég nagy teher volt ez a felismerés, évekig harcoltam magammal. Márton Árpád miatt esett a választásom a festészetre, mert az ő óráin le tudtam vetkőzni a görcsös megfelelési kényszert, és onnantól érzékelhetően elindult egy tanulási, fejlődési folyamat. Árpi bácsi – nagyon empatikus tanárként is – mindenkit a saját fejlődési szintje és választott technikája szerint korrigált, soha nem próbált ránk erőltetni semmit. Nagyon sokat köszönhetek neki, egyebek közt azt is, hogy végre elhittem, odavaló vagyok. Egy szerencsés véletlen folytán találtam rá a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakára, akkorra már nagyon izgatott a digitális világ. Egyetem alatt Nica Ioachim tanár úr töltött be hasonló, mentori szerepet, neki is sokat köszönhetek, de Újvárossy László fordított pszichológiai módszere is szerencsésen működött rajtam. Persze ő tudatában volt ennek, én akkor az orromig sem láttam.
– Ha félretehetnél minden vállalást, határidős munkát, mit alkotnál a legnagyobb örömmel? Mik a következő lépések?
– Mindig szép projektjeim vannak. Csak a ritmuson változtatnék, mert nem szeretem, amikor sokat kell várni egy visszajelzésre, de nem annyit, hogy addig beiktassak valami mást. Ezt időpocséklásnak érzem, hisz folyamatos készenlétben állok. A határidőket szeretem, egy jól működő rendszer alapjai. De ha egy párhuzamos univerzumban volna rá lehetőség, hogy egy színházi évadot a saját plakátkoncepcióm szerint vigyek végig, nagyon boldog lennék.
Következő lépésként évadhirdetés van a színháznál. Mindeközben folyamatban van egy ráncfelvarrós projekt, ezt egy kisarculat-, majd egy nagyobb volumenű webes projekt követi, és így tovább...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.