A képre kattintva galéria érhető el.
– Általában azt mondják a műveidről, hogy nagyon meg tudod ragadni a gyerekek fantáziáját a munkáidon keresztül. Milyen volt a gyermekkorod, hogy ennyire egy húron pendülsz a legfiatalabbakkal?
– Szerintem normális gyerekkorom volt, fára mászás, babaruhák, sok mese, autóépítés bátyámmal, faházikó, ilyesmik vettek körül. Akkor nem volt ennyi tévézés, havonta kaptuk a Misát, s bár még olvasni nem tudtam, nagyon élveztem a rajzokban rejlő történeteket. Igazából felnőttként jöttem rá, mennyire fontos, hogy a történet átjött a rajzokon keresztül, ezt igyekszem a saját munkámban is alkalmazni. Bár nem kell mindent a szövegből belerajzolni az illusztrációba, de a történetnek összefüggőnek kell lennie. Ha a barátaim gyerekkori élményeit hallgatom, akkor azt mondhatnám, hogy az én gyermekkorom nem volt tele sok-sok emberrel, hellyel vagy nagy eseményekkel, nem jártunk más országokba, nem ültem repülőn vagy hajón, de a fejemben, gyerekként mindent elképzeltem, és nagyon izgalmas kalandok születtek ebből. Bár nagyon nyitottak a gyerekek, sokban befolyásolja a fantáziájukat a tv és az internet, rengeteg képpel találkoznak, a baj nem is ez, hanem inkább, hogy a sok kép mellé nem mindig kapnak magyarázatot.
– Mi az első emléked ceruzával a kezedben? Hogyan indult az alkotói pályád?
– A ceruza és a rajzolás valahogy mindig jelen volt az életemben gyerekkorom óta, de konkrétan nem emlékszem, hogy kezdetben miket is rajzoltam. Valószínűnek tartom, hogy anya anatómiakönyveit, aki akkor még egyetemre járt, és persze nekem ezek maradtak meg. A líceumválasztás volt az első nagyobb lépés, ahol döntenem kellett, hogy orvos legyek vagy művész. Az utóbbit választottam, viszont az előző végig fog kísérni az életben, hiszen még mindig élvezettel olvasom az új orvosi felfedezéseket vagy a technikai újításokból eredő fejleményeket.
Mégis talán a legnagyobb lépés az első olyan keménytáblás könyv volt, amelyet a Gutenberg Kiadó adott ki Ragyog a mindenség címmel, amelyben kaptam hat dupla oldalt, és úgy rajzolhattam meg azokat, ahogyan jónak láttam. Ez a könyv hozta azután az Álomfarsangot, Balázs Imre József könyvét a Koinónia kiadásában.
Mindig más színpadon, új szerepben
– A korábbi munkáidon végigtekintve látszik a folyamatos kísérletezés, az állandó kutakodás, a határok folyamatos feszegetése. Mennyire feltétel ez a nyitottság, hogy valaki sikeres művész legyen?
– Szerintem ez nem feltétel, hogy valaki sikeres művész legyen, sőt lehet akár botlasztó is. A legtöbb sikeres művész témákon belül feszegeti a határokat, stílusban és technikában meg ugyanott maradnak. Amit nem ítélek el, vagy nem tartok rossznak, viszont nálam ezt a magatartást befolyásolta néhány évnyi munka a reklámszakmában. Minden kliens más stílust akar, a vizuális identitás a brandeknél nagyon fontos, hogy felismerhető legyen, amikor egy kicsit változtatnak valamin. A reklámiparban folyamatosan új képi nyelvezetet kellett megtanulnom, sokszor úgy éreztem, hogy mindig más színpadon állok új szerepben. Ehhez pedig rugalmasság kell, sokszor el kell felejteni, hogy van saját nyelvezeted vagy ötleted. Ott csapatmunka folyik, mindenkinek van ötlete, mindenkinek van meglátása, és azt kell formába önteni. Ha nincs meg a hajlandóság arra, hogy ezen tényezőket elfogadd, folyamatos frusztráltságnak vagy kitéve. Így mindig, amikor új szöveget olvasok, előbb elgondolkodom, hogy milyen stílus illene hozzá, melyek a korlátok, megkötések, aztán indulhat a munka.
– Tévedek, ha azt állítom, hogy műveidre és az életedre is a kíváncsiság az egyik legjellemzőbb szó? Ahogy az alkotás folyamatában, úgy az életben is a gyakori költözés, keresgélés jellemzett. Mi motivál, mi hajt előre alkotás közben?
– Az egész onnan indult, hogy már kisgyermekként érdekelt, mi hogyan készül, első emlékeim között van, ahogy kérdezősködtem, hogyan kerül a rajz a könyvbe, talán az író rajzolja aközben, amint ír. Vagy ki rajzolhat a könyvekbe? Egy másik hasonlóan erős emlék, hogy nekifogtam négy-öt évesen magnókazettát és lejátszót készíteni, persze papírból és dobozokból. A kazetta szalagjának forgatásáig el is jutottam, kézzel hajthattam, de aztán nem volt elég jó találmány, mert nem tudtam rögzíteni és visszahallgatni magam rajta.
Ahogy pedig telik az idő, nem kevesebb lett a kérdés, hanem egyre több. Az alkotásnál a keresgélés vagy kísérletezgetés tudatos, ugyanakkor feltétele is a munkámnak. Úgy gondolom, hogy minden írásnak megvan a maga hangulata és egyedisége, én pedig sokszor ennek az egyéniségnek keresek egy arculatot, ha lehet ezt így fogalmazni. Vannak rajzok, amelyeket várom, hogy befejezzek, vannak viszont olyanok is, amelyeknél azt várom, hogy belekezdjek. Az utóbbi önmagát élteti, az előzőt a határidő.
– Miben más a reklámszakmai és a szabadúszó könyvillusztrátori tevékenység?
– A reklámszakma terméke nagyon korlátozott időben, néhány hetet jelent legjobb esetben, mert ilyen a piac, megköveteli, hogy öntsd magadból az újabbnál újabb dolgokat, másként nincs eladás, nincs profit. A könyvillusztrálásnál is fontos az újdonság, de maga a könyv nem egy meghatározott időre készül, nem jár le, hanem örökérvényű – reményeim szerint.
Az első látható vonal
– Milyen gyerekrajzokat vagy reklámgrafikákat készítesz, amikor kedvtelésből alkotsz, és nem megrendelés után kell dolgoznod? Mi a kedvenc technikád és témád?
– Újabban nagyon izgalmasnak tartom az egyszerű vonalvezetésű, élénk színvilágú grafikákat, amelyek csak utalnak az emberi jelenlétre, de nem mutatják azt meg. Témájukban az emberi jelenlét a közös, viszont elemibb inkább a környezet, amely embert csak nyomokban tartalmaz.
– A XXI. században hogyan dolgozik egy illusztrátor? Szabadkézzel vázlatol, vagy a teljes folyamat számítógépen zajlik? A munkáid kézzel is megrajzolod, vagy csak képernyőn és nyomtatva lehet megszemlélni?
– A legtöbb rajzom számítógépen jön létre, a vázlatok és firkák papíron, de ha éppen golyóstoll van nálam, akkor azzal ötletelek. A XXI. századi illusztrátorok fele még hagyományosan dolgozik. Esetemben a reklámszakma miatt nőtt hozzám a számítógép, de szeretnék egyszer visszatérni a hagyományos technikákhoz. Javarésze a munkáimnak digitálisan létezik, majd pedig nyomtatom, ha szükséges. Mivel tényleg sokat költöztem, és a legtöbbször a munkáim valahol elmaradtak, így ez a digitális forma nagyon ideális, egyelőre.
– Mi inspirál, amikor egy új projektbe vágsz? Mennyire könynyen húzod meg a legelső vonalat, és mi viszi tovább a kezed?
– A lendülethez kell a jó ötlet, de az ötlet addig nem ér semmit, amíg nincs megvalósítva. Viszont a megvalósított ötlet a formába öntve már lehet, hogy nem csattan akkorát, mint ahogyan azt képzeltem. De szerencsére újabb ötlet is mindig van. Irodalmi műveknél előfordul, hogy a szöveg magával ragad, napokig azon rágódom, hogy mi hogyan nézzen ki, minek mi a helye, a karakterek, a hangulatok. Firkálok sokat, de nem olyant, amit megmutatna az ember, csak úgy ötleteket, fi rkákat végig az egész szövegen, majd nekifogok annak a rajzolásnak is, amely már látható munka. A jó szöveg éltet, ritmust ad. Ha versről van szó például, nem úgy fáradok bele, mint a krumplihámozásba, hanem inkább jóízűen, hogy alkottam. Ha saját ötlet kivitelezésével dolgozom, az egy picit másabb, azok akkor születnek, amikor van néhány szabadabb napom más megrendelések között. Az első látható vonal, amely meg is marad, csak azután indul, hogy minden a helyére kerül a fejemben és a firkákon, azután már csak az határozza meg a ritmusomat, hogy mennyire részletes a rajz maga.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. októberi számában.)
