„A mindennapi dilemmákkal küzdő embert, a társadalom által ránk kényszerített szerepbe szorult áldozatokat jelenítem meg” – vallja a művész, aki legtöbb munkáján a változást ragadja meg. Nemcsak a mozgás, nemcsak a fény-árnyék játéka visz dinamikát ezekbe a képekbe, hanem az ábrázolt téma, az anyaghasználat és a létrejött műtárgy tárgyi léte között feszülő erő. Valamely letűnt korszakot tesz jelenvalóvá a magyar agár hajszájának kimerevített céltalansága, egy régi csillár, mely az otthon díszéből fölösleges kacattá hanyatlik, és a faajtóra sebzett torony képe, mely egyik napról a másikra az emlékek közé kerül. Az ember jelenlétére reflektálnak azok a képek is, amelyeken nincs emberábrázolás – tárgyak, épületek mutatják, hogy itt járt az ember, létrehozott valamit, majd magára hagyta. Kivonulni, hogy az elkészített fekhelyen nyugodt legyen egy macska álma, vagy elhagyni épületeket és teret engedni a pusztulásnak, ugyanolyan kvázi-jelenlétet szül. A változás képi megragadása lesz éke az ajtónak, az ablaknak, azoknak a limlomoknak, melyeket valahol valakik fölöslegesnek ítéltek, és most mégis műalkotássá lényegültek. Tetten érhető a művész jelenléte is, hogy valóban ismeri, valóban bejárja, éles szemmel és empátiával figyeli környezetét, hogy szépnek látja a marhavágóhíd tornyát, egy kidobott ablakkeret ívét, a fa mintázatát egy-egy deszkadarabon. És ez nemcsak amolyan pillantásnyi szép, hanem a révedezés lehetőségét kínálja. Ennek irányai és a révedezés öröme érhető tetten Éberling Anikó alkotásain.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 26-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.