„A mindennapi dilemmákkal küzdő embert, a társadalom által ránk kényszerített szerepbe szorult áldozatokat jelenítem meg” – vallja a művész, aki legtöbb munkáján a változást ragadja meg. Nemcsak a mozgás, nemcsak a fény-árnyék játéka visz dinamikát ezekbe a képekbe, hanem az ábrázolt téma, az anyaghasználat és a létrejött műtárgy tárgyi léte között feszülő erő. Valamely letűnt korszakot tesz jelenvalóvá a magyar agár hajszájának kimerevített céltalansága, egy régi csillár, mely az otthon díszéből fölösleges kacattá hanyatlik, és a faajtóra sebzett torony képe, mely egyik napról a másikra az emlékek közé kerül. Az ember jelenlétére reflektálnak azok a képek is, amelyeken nincs emberábrázolás – tárgyak, épületek mutatják, hogy itt járt az ember, létrehozott valamit, majd magára hagyta. Kivonulni, hogy az elkészített fekhelyen nyugodt legyen egy macska álma, vagy elhagyni épületeket és teret engedni a pusztulásnak, ugyanolyan kvázi-jelenlétet szül. A változás képi megragadása lesz éke az ajtónak, az ablaknak, azoknak a limlomoknak, melyeket valahol valakik fölöslegesnek ítéltek, és most mégis műalkotássá lényegültek. Tetten érhető a művész jelenléte is, hogy valóban ismeri, valóban bejárja, éles szemmel és empátiával figyeli környezetét, hogy szépnek látja a marhavágóhíd tornyát, egy kidobott ablakkeret ívét, a fa mintázatát egy-egy deszkadarabon. És ez nemcsak amolyan pillantásnyi szép, hanem a révedezés lehetőségét kínálja. Ennek irányai és a révedezés öröme érhető tetten Éberling Anikó alkotásain.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 26-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?