Kopriva Attila képei úgy tudósítanak egy örök jelenidejű világról, hogy a néző egyértelműen érzi, neki is köze van ehhez a látomáshoz. A téli dombok, a nyáj vagy akár az egyszerű használati tárgyak is mind az otthonosság érvényes definíciói – az ember jelenlétét érezzük, azé az emberét, aki gondos gazdája a világnak.
Nem provinciális tudósítások ezek, hanem annak a küldetésnek a felmutatása, amellyel maga a Teremtő bízott meg minket. A színek pazar gazdagsága és minden szépség őt dicséri. A művész sajátos világszemlélete tárul elénk – neki ez a szemszög az otthona. Amit ez a horizont körbefog, az a haza.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)
Szkukálek Lajos magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít.
Mintha rögtön egy Bukta Imre-képbe lépnénk ki az autóból. A kapun belül egy kutya vakkant, de pár másodperc múlva már két házőrző járőrözik farkcsóválva, láthatóan szeretik a vendégeket. Galuska és Szeplős – mutatja be őket Bukta Imre. Egy takaros házba érkezünk, először a házigazda által tervezett kemencére csodálkozhatunk rá, és arra, hogy ebben a szerethetően eklektikus helyiségben milyen magától értetődően megfér a hagyományos és a modern.
Mi igazabb, mint a szépség? Mi igazabb, mint az elmúlás? Gyönyörűség és borzadály tűnik fel ugyanazon a képen, a régit megfojtó virágzás, a bomlás halált hozó burjánzása és az életigenlő sarjadás – vörösek, barnák, lilák, mégis zöldek, Krisztus útszéli szobrokba kódolt, évezredeken átvilágló magányossága és a női test szépségének zavarba ejtő percnyi diadala. Hogy fér meg ennyi minden egyazon képen? Hogy marad igaz?
Karda Zenkő személyében egy kivételes karakterábrázoló tehetséggel megáldott illusztrátorral gazdagodott a gyerekirodalmunk. Állandó keresés jellemzi, számos technikával dolgozik, folyton újabb és újabb kifejezésmódot talál, ezért képei erős társai a meséknek. A játékosság és a hangulatfestés mellett azokat a fogódzókat is beléjük kódolja, amelyekre érzelmileg is kapcsolódni tud a néző. Mert nemcsak bájos, nemcsak kecses figurák ezek, nem csupán a szemnek tetsző ábrázolások, hanem a távolodó gyerekkor tünékeny szépségeiből lopnak vissza néhány pillanatot.
Dr. Bay Miklós és felesége, dr. Bay Éva évtizedek óta gyűjti a nagybányai festményeket. Ebből a gondosan és szeretettel válogatott gyűjteményből tavaly egy jelentős képzőművészeti anyagot (hatvanegy festményt és kilenc szobrot, melyek becsült értéke 750 millió forint) adományoztak a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak – ez a Bay-gyűjtemény címmel nyílt állandó kiállítás. Nekik köszönhetően Kiskunhalas büszkélkedhet a nagybányai művészet legnagyobb és legátfogóbb magyarországi kiállításával.
Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött.
Stefanovits Péter művészetében egyaránt otthonos a fényesség dicsérete és az elmúlás komorsága, a bolond hétköznapi maszkjai kéz a kézben járnak a magány alakváltozásaival – mosolyogni és bólintani is tanítanak ezek a képek. Megannyi biztatás: játszunk fényt, játszunk sötétséget, játszunk elmúlást, játszunk világszületést!
Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja.
Munkáinak markáns, felismerhető formanyelve, motívumszerűen visszatérő képi elemei, izgalmas fotómanipulációi kiforrott, karakteres művészről árulkodnak, a digitális vizualitást ötvözi a kiállítóterek analóg világával, művészi érdeklődésének középpontja az emberi test és arc. Mindezt a Csíki Játékszín plakátjain is megmutatja, emellett saját tervezőgrafikai stúdióját vezeti, ráadásul képei egy részén modellként is megjelenik.