Bonczidai Éva: „A kép olyanokat is megmutat rólam, amiket talán én még nem is tudok” – Beszélgetés Tenk László festőművésszel

Tenk László Munkácsy Mihály-díjas festőművész otthonába érve, miközben áthaladunk a fia képkeretező műhelyén és felfelé lépkedünk egy torony lépcsőin, az ötlik fel bennem, hogy ebben a zegzugos házban elvonulni és találkozni is lehet bármikor. Közben meséli is, hogy ez valóban családi otthon, három gyereke közül kettő szintén itt lakik, és öt unoka is gondoskodik arról, hogy élet legyen a házban.

A műterem a tetőtérben van – furcsa laboratórium sajátos renddel. Az asztalon üvegekben sorakoznak a színek, amelyekből a festő levegőt, eget, fényeket, talányos sorsú embereket, fákat, utcákat teremt a vászonra. Az állványokon két kép is van, mert a festő egymás mellett akarta látni őket – javában zajlik az Esernyős Galériában szeptember 4-én nyíló kiállítás előkészítése. Az elmúlt tíz év képeiből láthatnak majd ott egy válogatást az érdeklődők, a Szindbád Rendezvénytérben pedig a korábbi évtizedekből. Tenk László idén 75 éves lesz, ez is ürügy a visszatekintésre – utoljára 2008-ban jelent meg egy gazdag életműalbuma, most pedig egy igényes kivitelezésű „több mint katalógus”-ban Garami Gréta ír az eltelt évtized festményeiről, és egy interjút is olvashatunk a művésszel.

„Leégett a háza vagy mi”

Tenk Lászlóval beszélgetni azért is élmény, mert elválaszthatatlan egységben van benne a művész és az ember. Ha az életéről mesél, a művészetről is vall, természetes módon szövődnek egymásba az anekdoták, a műhelytitkok és az ars poeticája tételei. „Egy nagyon szerteszét élő ember voltam: Nagybányán születtem, a háború mindjárt elsodorta a családunkat, Pécsen, Tatabányán, Miskolcon jártam iskolába, Kecskeméten, Zalaegerszegen éltem. A debreceni művésztelepen is éltem, de nem bírtam az Alföldet megszokni. Nekem kell, hogy a térben benne érezzem magam, hogy belelássak” – kezdi, amikor arról faggatom, hogyan lelt otthonra Óbudán. Először Kispestre költöztek az apósáékhoz, viszont amikor szanálták a házat, egy évük volt, hogy kiköltözzenek.

„Apósommal elkezdtük keresni, hogy hova mennénk. Ez volt az első ház, amit megnéztünk, romos volt, teljesen lelakott, százéves épület. Kinéztem a teraszon, és mondtam, hogy Papa… Ő meg sóhajtott, hogy akkor dolgozhat egész életében, amíg ezt rendbe hozzuk. Egy év alatt lakhatóvá tettük, beköltöztünk, majd egy hónap múlva engem behívtak tartalékos katonának. Egyszer szólított a tiszt, hogy maga Tenk? Jött egy távmondat magának, hogy leégett a háza vagy mi. Azt persze nem mondta meg, hogy a gyerekeknek semmi bajuk” – kerekedik a történet.

Aztán mégis ez a csillaghegyi ház vált az otthonává. 1976 óta él itt a család, a művész pedig 2016 óta Óbuda-Békásmegyer díszpolgára.

„Rajzolni is kell tudni”

Mint mondja, gyerekkorában szeretett rajzolni mindent, de a rajz nem volt az erőssége, nem is gondolta, hogy festőnek állna. Gimnazista korában pedig építésznek készült. „Apám tanárember volt, marhára örült, hogy építész lesz a fia. Azt mondta, csak egy baj van, fiam: jó vagy matematikából, fizikából, de az a gond, hogy az építésznek rajzolni is kell tudni. Tudok én, mondom. Nem úgy – annak igazán. Egy ábrázolótanár foglalkozott velem pár napig, később beiratkoztam egy szakkörbe, és mondtam apámnak, hogy nem építész leszek, hanem belsőépítész, az már szinte művész. Nem jó, nem jó, de azért az is szép pálya – mondta fejcsóválva. Újabb két hónap múlva elé álltam, hogy nem is belsőépítész leszek, hanem festőművész. Erre kiakadt: Nem támogatom, ez egy hülyeség; értelmetlen, ebből nem lehet megélni” – idézi fel a kezdeteket. Az atyai szigor akkor enyhült, amikor felvették a Képzőművészeti Főiskolára.

Bernáth Aurél lett a mestere. „Irtó intelligens ember volt. Nem a Bernáth-féle festészetre tanított, hanem figyelte, hogy milyen a hajlamunk, milyen a pszichés adottságunk, kézügyességünk, és ahhoz mi stimmel, és mi az, amin javíthatnánk. Nem parancsokat adott, hanem tanácsokat” – emlékszik a mesterre, akivel együtt is dolgozott, miután diplomázás előtt kirúgták a főiskoláról. „Nem szoktam erről mesélni, mert a mai világban ez hencegésnek számíthat. Már volt egy utolsó figyelmeztetésem, amiért látványosan távoztam egy november 7-i ünnepségről, és erre jött egy újabb fegyelmi."

„A hadseregünkben virágzik a kultúra”

Több mint két év katonaság következett sajátosan abszurd tapasztalatokkal: „Már egy éve katona voltam, amikor felvetette az egyik zalaegerszegi barátom, hogy a Néphadsereg napja alkalmából csináljunk a képeimből egy kiállítást a művelődési házban. A parancsnok, egy régi vágású úr nagy boldogan jött az újságírókkal, hogy látják, a hadseregünkben virágzik a kultúra, igaz, Tenk elvtárs? Fejcsóválva bólintottam. Miért, netán a politikai tisztje nem segített magának? Talán azzal, hogy kidobálta az ablakon a képeimet – ugyanis suttyomban festettem, és amikor megtudta, razziát rendezett az irodában, és kihajigálta a másodikról a képeket. A parancsnok erre egy hónap tiszti fogdába küldte a politikai tisztemet. Úgy utált engem, mint a bűnt. Honvédként kineveztek egy művészszakasz élére, és besoroztak ide egy félvak dzsesszdobost Szombathelyről, egy zsidó fiút, aki a képzőgimnáziumban végzett, egy szakkörbe járó absztrakt festőt, egy cigány zongoristát, egy vadászkürttanárt, egy oboatanárt, egy klarinéttanárt és egy szőrös fülű parodistát, aki tudta mozgatni a fülét, és egyszer hetedik volt a Ki mit tud?-on. Kaptunk két öltözőt a színpad mellett az étkezőben. Az egyik öltöző az enyém lett, a többi az övék. Volt egy használaton kívüli WC is, a vadászkürtös ott gyakorolt, a zongorista a színpadon, a többiek meg ahol tudtak. A csehszlovák hadba lépéskor viszont mindenkit visszazavartak a saját századába. Így ahhoz a politikai tiszthez kerültem vissza, akit annak idején fogdába küldtek a festményeim miatt.”

„Közönséget nevelünk”

Ha egy művész elhatárolódik mindenféle trendtől, külön utat jár, és különbékét teremt, az is felmerülhet sokakban, hogy talán valamiféle összeférhetetlenség állhat emögött, valami hajszolt szabadság- vagy függetlenségeszmény lehet a magyarázat. Ha mindemellett családot teremt és vállal, felelősen és tudatosan viszonyul az életéhez és a művészethez egyaránt, ezt ellentmondásként érzékelhetjük. Pedig Tenk László pályája is igazolja, hogy mindez összebékíthető.

Mint mondja, fiatalkorában úgy gondolta, egy művésznek nem szabad megnősülnie, mert ez felelőtlenség, hiszen nem tud biztos egzisztenciát teremteni. „Márpedig a művészetből nem csinálhatok üzletet, nem festhetek bármit csak azért, mert azt megveszik. A művészetnek belülről kell jönnie, szerencsés esetben érdeklődés is van rá, de nem lehet az érdeklődés felkeltése vagy fenntartása a cél – sorolja egykori érveit. – A szerelem viszont erős. Amikor összekerültem a feleségemmel, neki már volt egy fia. Azelőtt sem féltem semmiféle munkától, ezért úgy gondoltam, mindig el fogom tudni tartani a családot.” Mint mondja, igazából nem a hétköznapi nyűgök vagy a gyerekzsivaj jelent akadályt az alkotásban: „Olyan természetem van, hogy ha nem megy a munka, minden idegesít. De csak akkor. Olyankor nem a gyerek a hibás, hanem hogy nincs gondolatom. Az alkotás nem azon múlik, hogy mekkora a csend, hanem hogy nekem van-e elég élményem, és tudok- e azzal valamit kezdeni.”

Néhai feleségével, Csordás Erzsébettel 1990-ben megalapította a T-Art Alapítványt, melynek egyik fontos célja egy óbudai kortárs gyűjtemény létrehozása volt. „Beláttuk, hogy az állam helyett a közönségnek kell átvenni a művészet támogatását, ezt meg csak úgy lehet, ha közönséget nevelünk magunknak. Ehhez kortárs gyűjtemény kell. De pénzünk nem volt rá. Amikor a felkért kollégák ezt megértették, maguk adtak munkákat a gyűjteményhez. Most körülbelül 550 darab válogatott műtárgy van benne. A harmadik kerülettel van egy megegyezésem, hogy ha az alapítvány valamilyen okból megszűnik, akkor Óbuda múzeuma lesz a gyűjtemény tulajdonosa” – mesél az alapítványról, amely számos népszerű kiállítással és hiánypótló kiadvánnyal segítette és segíti a kortárs képzőművészet bemutatását.

A festészetben külön utat járó Tenk László felelősen viszonyul a közösséghez, nemcsak az alapítvány működtetésével gondoskodik a folytonosságról, hanem a Tündérkert Mozgalomnak is oszlopos tagja. Ez egy barátság hozadéka volt. Szarvas József Jászai Mari-díjas színművésznek a felesége egy Tenk László-képet ajándékozott, amely annyira megtetszett neki, hogy meg akarta ismerni a festőt. Innen a barátság. Évekkel később a színész megvásárolt egy tanyát Viszákon, és a düledező melléképületből pajtaszínházat és galériát épített, majd Tenk Lászlót kérte fel az első kiállítás megrendezésére. „Olyan lelkesen bizonygatta, hogy ennek értelme van, hogy elszégyelltem magam, amiért nem hittem benne. De épp én legyek a kerékkötője egy ilyen jó ügynek? Most már tizenvalahány éve én csinálom mindig a galériát, és bevontam tíz másik kollégát is, ez a T.Art-Kert művészcsoport. Közben Jóskán keresztül összeismerkedtünk Kovács Gyula pomológus-erdésszel, aki a Kárpát- medencei őshonos gyümölcsfákat gyűjtötte magánszorgalomból. Jóska elment a polgármesterhez és földet kért, hogy csináljanak egy gyümölcsöskertet az őshonos fáknak. Aztán elkezdett szervezkedni a faluban – jöttmentként ez nem volt kis feladat. Kovács Gyulával és Ambrus Lajos íróval azt találták ki, hogy csinálnak egy Tündérkertet, amelyben minden csemetének egy viszáki gyerek vagy egy Viszákról elszármazott gyerek lesz a gondnoka. Amikor elkezdtük, ötven család jött, ásták a gödröt, Kovács Gyula hozta a csemetéket. Azóta már termés is van. Ez volt az első Tündérkert a Kárpát-medencében, és most már százhúsznál is több van” – vázolja a festő e nemes ügy hátterét és kezdeteit.

„Húzza a vállát a kép”

Arról is faggatom, honnan tudja, hogy egy kép jó-e vagy sem. „Azzal hitegetem magam, hogy nekem van kvalitásérzékem – mosolyodik el. – A művészet igenis egy összefüggő, konzekvens világ. Attól, hogy egy kép másmilyen, mint az enyém, a törvényei ugyanazok. Csak épp egy másik művész reakciója a világra. A világ hihetetlenül gazdag, és az emberek sokfélék: együtt sokkal igazabbak vagyunk.”

Mint mondja, a saját képek esetében a saját ízlés a döntő. Ha valami a képen nem cseng össze a saját ízlésével, viszolygást kelt benne, és még dolgoznia kell rajta. „Volt olyan kép, amelyet húsz-harminc év múlva sikerült csak befejezni. Nem foglalkozik vele ennyi ideig az ember, csak félreteszi. Aztán húzza a vállát a kép. A képnek saját törvényei, saját akarata van. Amikor festek, figyelek, hogy a kép súgja meg, mit akar” – enged belelátni az alkotói folyamatba.

Kegyetlen megpróbáltatás szembesítette a festőművészt azzal, hogy igenis minden képéről ítéletet kell hoznia, hogy a jó művek kiválogatása nem csupán egy elvont esztétikai játszma: „2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz vele vagy döntsd el, hogy ez is reménytelen. Meg kellett tanulnom bal kézzel festeni, mert egy évig a jobb kezemmel nem tudtam.”

Az önarcképek is szigorú szembesülések. Az elsők csupán tanulmányként készültek, aztán egyre hangsúlyosabb lett a tudatos önvizsgálat. „A festés maga egy önismereti tevékenység, az ízlésemmel is ott szembesülök a képeimen. Az egész festészet önmagunk körül forog, egyrészt, hogy a külvilágból mi az, ami megfog – ez is én vagyok, a tükör. Másrészt, hogy a letett dologból mit fogadok el, abban is én vagyok a mérce. Hogy ez a tükör- és mérceszerep tudatosuljon, nagyon sok elemzés, önismeret, bogarászás szükséges. Sokszor kegyetlen dolog ez, mert az ember nem jó ember, hanem ember. Ilyenkor rajtakapom magam azon, hogy meg akartam úszni dolgokat. Két-három-négy-ötévenként mindig készült önarckép – néha olyankor kezdtem bele, amikor elakadtam magammal, hogy lássam, mit nem értek, mi a baj. A kép olyanokat is megmutat rólam, amiket talán én még nem is tudok” – mondja, és a törött tükrös önarcképet hozza fel példaként, egyféle megszorultság kivetülését az agyvérzés előtti időszakból.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában.)