Évek óta nagy szeretettel várom a budapesti Abigail Galéria és Aukciós Ház kiállításait, a Próféták hazatérnek sorozatában Magyarországról elszármazott művészek alkotásait mutatja be, de fontos küldetésének tekinti a hagyományostól eltérő, új utakat kereső, tehetséges fiatal művészek megismertetését is. Az utóbbi évek folyamán az Abigail Galéria segítségével mutathattam be Holesch Dénes pályáját, Sárközy Pált, Péter-Breton Annát és A. Tóth Sándor munkásságát is. Amikor nyár elején felhívott Hajdu Kata, az Abigail Galéria tulajdonosa, hogy figyelmembe ajánlja az új felfedezettjét, Áder Orsolyát, tudtam, hogy bízhatom az ízlésében. Örömmel mondtam igent a találkozóra, bár elkerekedett a szemem, amikor kiderült, nem csupán névazonosságról van szó, valóban a köztársasági elnök lányával fogok beszélgetni.
Júliusban találkoztunk, már akkor nagy lelkesedéssel készültek mindketten a most hétvégén nyíló festészeti kiállításukra.
Ha valaki azt feltételezné, hogy egy ilyen beszélgetés marcona testőrök jelenlétében zajlik, vagy hogy egy induló művész extravagáns sminkkel, ruhával, merész önmenedzsmenttel, minden szögből emlékezetesre komponált karakterrel érkezik élete első interjújára, ahol festőként nyilatkozik, annak már most elmondhatom, minden ilyen allűr távol áll Áder Orsolyától.
A galériában találkoztunk, már várt rám, és boldog volt. Ez valahogy sugárzott róla – Kata gyorsan meg is jegyezte, hogy Orsinak épp születésnapja van, de nemcsak ezért ragyog, hanem most tudta meg, hogy eladták két festményét – ez fontos visszaigazolás egy pályakezdő művésznek.
Festékes volt a haja. A kék akrilfoltokra mutatva meg is jegyeztem, hogy ezek szerint a vászon mellől ugrasztottam ki erre a találkozóra. „Ó, a hajam még nem is vészes, a talpam csupa tinta” – nevetett. Mint mondta, évek óta fekete ruhákat hord, mert másban nem érzi jól magát, de amikor fest, a színek inspirálják, alkotás közben mindig az aktuális érzelmei és gondolatai kifejezésére alkalmas színek harmóniájának megtalálása az első lépés. Mint mesélte, a szobája épp műterem is, harminc festménnyel osztozik a téren, egyszerre több képen dolgozik, nemcsak a száradási idő miatt – sok rétegű, háromdimenziós műveket is alkot –, hanem mert általában egyszerre több ötlet is cikázik a fejében, máskor épp új irányt vesz egy-egy kép, vagy pihenteti, amíg rájön, hogyan fejezze be az adott művet. Napi 8–10 órát fest, általában éjszaka, és közben zenét hallgat – mindent, amihez épp kedve van, mostanság gyakran Queen vagy Bonobo albumait. Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.
Mint mondta, a zene inspirálja, ez elengedhetetlen a festéshez. De az életében más módon is összekapcsolódik a zenével az önkifejezés. „DJ vagyok Sanghajban” – derül ki a magyarázatból, és ahogy a zenéről beszél, egyértelmű, hogy nagyon hasonlóan gondolkodik a képekről is: egymásra épülő rétegek, ritmusok, arányok, matematikai összefüggések, ez határozza meg mindkét alkotófolyamatot.
Sanghajban nemzetközi közegben mozog, a járványhelyzet előtt egy rendezvényszervező cégnél dolgozott, galériákkal, divatcégekkel működött együtt, a marketing és szervezői feladatok mellett zenélt is – utóbbi szakma alapjait a barátjától tanulta, a londoni és brüsszeli ismerősök körében viszont nagy meglepetés volt, hogy a lányt a DJ-pult mögött látták.
Áder Orsolya 16 éves kora óta külföldön él: először Brüsszelbe érkezett a családjával, de három év után a család hazatért, ő pedig maradt, hogy befejezze az iskolát, majd Londonba ment tanulni. A felsőfokú képzés során főként a divat marketing, menedzsment és üzleti vonatkozásairól tanulhatott, de Zoób Katti, Nanushka és Abodi Dóra oldalán szerzett gyakornoki tapasztalataiból adódóan otthonosan mozog a divat kreatív terepén is. Jelenleg az ökotudatos, fenntartható divat kérdései foglalkoztatják.
„Az alkotás izgalmát legelőször tizenkét évesen tapasztaltam meg, amikor Szőllősi Rita ékszertervező iparművésszel találkoztam. Ő tanított meg arra, hogyan valósítsam meg az elképzeléseimet. Az ékszerkészítés alapjainak elsajátítása során megtanultam, hogy legyek bátor újat alkotni. Pár évvel később Rita elvitt magával az Iparművészeti Múzeumban megrendezett karácsonyi kiállításra, ahol több ékszeremet is sikerült eladnom. Gyerekként ez különleges élmény volt” – mondta. Mint felidézte, mindig jelen volt ez az önkifejezési vágy az életében, kiskorában az ékszerkészítés mellett hegedült, zongorázott, énekelt, utána jött a festés és a grafika. „Folyton ez a zsizsegés volt rám jellemző” – tette hozzá.
„Amikor Brüsszelbe költöztünk, a környezetváltozás miatt hirtelen olyan sok benyomás ért egyszerre, hogy azt muszáj volt kiadnom magamból. Ekkor kezdtem el festeni. Már tizenévesen is az absztrakt stílusú festészet érdekelt a legjobban. Azzal, hogy nonfiguratívak a képek, titokzatosabbnak, mégis őszintébbnek érzem őket. Amikor absztrakt festményeket nézek, azok sokkal erősebben hatnak rám, mint bármilyen más stílusú kép. Tetszik, hogy ilyen rejtett módon mesélik el a történetüket” – fejtette ki a művész. Mint mondta, azért szereti az absztraktot, mert itt nincsenek kész válaszok: „Amikor valaki a képeimről beszél, őt magát értem meg jobban. Hiszen ilyenkor a nézők magukról beszélnek.”
Idén, a karanténhelyzetből adódóan nyert nagyobb teret az életében a festés. Nagyméretű vásznakkal dolgozik, az aranymetszés arányait érvényesítve gyakran több képet ragaszt egymásra – fényekkel, tükröződésekkel, árnyakkal játszva teremtette meg azt a lírai absztrakt sorozatot, mely a most nyíló kiállítás és a Pauker Collection sorozatban megjelenő, A dimenziók művészete című album alapja lett.
Kissé meglepődtem, amikor Salvador Dalít nevezte meg mint legfőbb inspirációs forrást, akire leginkább felnéz a festőóriások közül. De amint megmutatta a grafikáit, láthattam, a szürrealizmus szintén közel áll hozzá: grafitceruzával rajzolt képei erős karakterábrázoló tehetségről árulkodnak, ezek a karikaturisztikus rajzok sok játékot, szerethető iróniát, bűbájos vagányságot tükröznek.
Megtudhattuk azt is, hogy ha három kérdést tehetne fel Dalínak, melyek volnának azok:
„– Mit javasol egy kezdő művésznek?
– Mi zajlik benne, amikor hozzálát a festéshez?
– Festünk-e együtt egy közös képet?”
Áder Orsolya magabiztos embernek tűnik, épp ezért éreztem fontosnak megkérdezni, miért csak most lép a közönség elé a képeivel. Mint mondta, a családja és a barátai szeretik a műveit, de szerinte elfogultak vele, ezért várt máshonnan jövő visszajelzésre is. Mint mondta, a galériavezető Hajdu Kata biztatása adott nagy energiákat az alkotáshoz, az ő ösztönzésére állt neki, hogy kiállítási anyagot válogasson a műveiből, és a közönség elé lépjen. Mint kiderült, a folyton nyüzsgő, lelkesedni tudó művész régről hozza magával ezt a furcsa óvatosságot: „Diszlexiás vagyok, gyerekkoromban sok kudarcélményem volt emiatt az iskolában. Valószínűleg ezért is számít nekem sokat mindenfajta bátorítás. Később segítséget kaptam, megtanultam a saját logikám szerint tanulni, jótanuló lettem, a helyemre kerültem, de addig nehéz volt. Nekem is, mint minden művésznek szükségem van a megerősítésre, szerencsére a kiállításra készülve sok pozitív visszajelzést kaptam.”
Álmokról, hogyan továbbról kevés szó esett. Most egy áldott jelenidőben él, alkot, kiállításra készül: „Amikor leülök a festékeim és vásznaim mellé, úgy érzem, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, és azt csinálom, amire mindig vágytam.” De a távlatokról szólva hozzátette: „Ahogy ismerem magam, lehet, hogy többlaki leszek, mert folyton kell a változás, de látom a jövőmet itthon. Itthon szeretnék majd családot alapítani. Mindig is mély kapcsolatban éltem a nagyszüleimmel, ezt az élményt szeretném majd a gyerekeimnek is megadni. Szeretném majd őket is a családom közelében tudni.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.