Bonczidai Éva: Festmény, cefre és tyúkkert a műteremből – Látogatóban Bukta Imrénél

Bukta Imre festészete igen zavarbaejtő képet tár elénk a vidékről. Napfényes napokon a porban fuldoklik, füstös, nyirkos őszökön pedig a sárban csúszkál mindaz, amit életnek ismerünk. A jelen képei ezek – nem siratják a múltat és nem is áltatnak idillibb jövővel. Nézi őket az ember, nem érti, mitől tud szép lenni a limlomokkal telehordott hátsó udvar, az autóroncs tetején ugató kutya, a delelő marhák kérődző nyugalma a villanyoszlopok és letarolt erdők közelében, a kocsmák tipikus vendégeinek testtartása és a sok nagyon is földi probléma. Aki nem ismeri a vidéket, nagyvárosi galériákban, képzőművészeti albumokban csodálkozhat rá, milyen az a világ, amelyről hinni akarja, hogy csak szorgos-dolgos nénik, bácsik lakják, akik népviseletben járnak és népdalokat énekelnek örömükben, bánatukban, virágot gondoznak és háziállatot, időnként lekuporodnak egy-egy aluljáró közelébe és aprópénzért csokrokat és házi tojást árulnak az ökotudatos új generációknak. Aki lakja is a vidéket, tudja, hogy gyökeret vert ott is a civilizációs magány, hiába csupán az infrastrukturális fejlesztések hiánya miatt sóhajtoznak. De itt mégis megtapasztalható az egyszerűség kegyelme, amely magában hordozza az életszerű élet lehetőségét is – talán ezért van az, hogy Bukta Imre művei mégsem letargiát közvetítenek, mégsem a nihil képes krónikáját festik, hanem árnyalatokat, átmeneteket, helyzeteket, jelenségeket ragadnak meg, melyek a szépségen és groteszkségen túl is mindenekelőtt érdekesek és igazak.

Igény nem volt rá, de hiányzott

Amíg leparkolunk a festő háza előtt, egy asszony biciklizik el mellettünk, a kormányán tele bevásárlószatyor himbálózik, szemerkél az eső.

Mintha rögtön egy Bukta Imre-képbe lépnénk ki az autóból. A kapun belül egy kutya vakkant, de pár másodperc múlva már két házőrző járőrözik farkcsóválva, láthatóan szeretik a vendégeket. Galuska és Szeplős – mutatja be őket Bukta Imre.

Egy takaros házba érkezünk, először a házigazda által tervezett kemencére csodálkozhatunk rá, és arra, hogy ebben a szerethetően eklektikus helyiségben milyen magától értetődően megfér a hagyományos és a modern. Képek nincsenek a falon – kérdem is tréfálkozva: nem szeretik a Bukta-festményeket vagy nem ismernek jó képzőművészeket? „Nem is tudom, miért nincs. De ezen a falon talán majd lesz egy” – méri fel a házigazda a lehetőségeket olyan szemmel, mintha ő is először lépett volna be.

Amíg kávézunk, Kónya Réka is csatlakozik hozzánk. A Mezőszemerei Civil Egyesületről kérdezem, mely jövőre húszéves lesz. Bukta Imrével együtt ő a motorja ennek a sokrétű tevékenységet folytató szervezetnek. Céljuk, hogy segítsenek jobb hellyé tenni ezt a falut – az elhanyagolt köztereken szobrot vagy padot helyeznek el, művésztelepet szerveznek, ahova a pályakezdők mellett a kortárs képzőművészet nagyjai is rendszeresen ellátogatnak, újságot szerkesztenek. „A lapban az értékmegőrzés is fontos szerephez jut az aktuális helyi hírekről való beszámolók mellett. Igény nem volt rá, de amikor nem jelent meg, hiányzott nekik. Pénz nincs rá, évente egyszer, karácsony környékén szerkesztünk egy számot. Ötszáz példányban jelenik meg, 16 oldal, és minden családhoz eljuttatunk egyet ajándékba. Ilyenkor év végén ez amolyan visszatekintés is az esztendőre” – mondja Kónya Réka. Amikor a motivációiról faggatom, a pedagógusi tapasztalataira hivatkozik, hogy már kezdő tanárként, amikor nem a legjobb osztályokkal foglalkozhatott, megtanulta, ha egy-két gyerek érdeklődik, már megéri alaposan készülni és jó órát tartani, és ugyanígy van az egyesülettel is: akad pár ember, aki tenni akar a faluért, és ennek meg is lesz az eredménye.

És mindezt hogy fogadják? „Amikor – a falusiak nyelvén szólva – elkezdtem »pattogni«, akkor elindult a szóbeszéd, hogy mit művelhettem Szentendrén, ha nem maradhatok ott, mert senki sem olyan hülye, hogy csak úgy egy ilyen faluba visszajöjjön. Ha valaki csinál valamit, abba belekötnek. Ha nem csinál, sóhajtoznak, hogy itt nincs semmi” – jegyzi meg Bukta Imre. Mint rámutat, a valós szembenézéshez sem ragaszkodnak túlzottan a falubeliek. „Egyszer riporterekkel sétáltam a faluban, kijött egy néni, látta, hogy a kísérőim nem szemereiek, és elkezdte mondani nekik: jaj, csináljanak végre valamit, mennyi itt a patkány, a lakatlan, gondozatlan ház, borzasztó ez az egész. Aztán amikor megtudta, hogy újságírók, felszólította őket, hogy írjanak végre valami szépet a faluról” – idézi fel a festő.

A helyiek tavaly kezdtek igazán érdeklődni a művésztelep iránt, ezért nyílt napot tartottak, hogy a falubeliek is megnézhessék, miket alkotnak itt a vendégek. Bukta Imre-kiállítás viszont még sosem volt Mezőszemerén, de az is kiderült, a művész már-már megszokta, hogy itt nem számít a művészete. A szülei sem igazán értették, hogy ő mit csinál. „Édesapámat nem érdekelte, csak hogy az udvar fel legyen seperve, a malacok meg legyenek etetve. Édesanyám ugyan hiú volt velem kapcsolatban, de őt sem érdekelte, mit csinálok. 1980-ban a Párizsi Biennálén állítottam ki, az itt nem verte ki a biztosítékot, de bezzeg az már számított, amikor az egri Gárdonyi Géza Színház előterében a megyei tárlaton szerepeltem, kaptam egy díjat és megírta a Népújság. Akkor ment a szomszédba, hogy a Népújság is azt írja, Imre nem hiába művész. De 1978-ban az első önálló kiállításom Budapesten, a Stúdió Galériában volt – szálkázott, vonalkázott, kissé absztrakt rajzokat állítottam ki, és szobrokat, a fiktív gépeket. Apám, aki munkásember volt, annyira meg volt illetődve a helyzettől, hogy amikor bejött, levette a sapkáját, mintha templomba lépett volna be” – idézte fel.

Ma már több művész is vásárolt házat Mezőszemerén – igazából nem egyértelmű, hogy ez a falu tényleg ennyire festői vagy inspiratív közeg lehet, vagy csupán Bukta Imre vonzáskörzeteként vált ennyire érdekessé.

Bukta Imre autodidakta művészként indult, többféle kétkezi munkát végzett, de már tizenévesen művésztelepet szervezett Bernáthy Sándorral. Később a Vajda Lajos Stúdió művészeivel való megismerkedése is meghatározóvá vált, bár mint mondja, művészként mindvégig „a szemerei hamuban sült pogácsából” élt. Zsebkasza-készlet, Munkás–paraszt bicska, Élvefogó – csak néhány furcsaság, amely nemcsak egy adott kontextusban értelmezhető fricskaként maradt meg, hanem a szimbóluma is lett egy korszaknak.

Már ismert és elismert művészként diplomázott Pécsett, majd habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Az egri Eszterházy Károly Egyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatója. „Iskolatagadóként kezdtem, de fontosnak tartom a tanulást. A pályakezdőknél is elengedhetetlen, hogy a rengeteg információ között megtalálják a helyes irányt, és tisztázzák azt is, mi nem illik az alkatukhoz. A filozofikus hozzáállás elsajátításában próbálom őket segíteni. Nem az előadásokra, hanem a személyes konzultációra helyezem a hangsúlyt, vagy vitás kérdéseket vetek fel továbbgondolásra, mint például a politika és a művészet kapcsolata, vagy hogy mi az értelme az aktivista művészetnek” – mondja, mikor a tanári ars poeticájáról kérdezem. Hozzáteszi, őt nem érdekli az aktivizmus, mert nem olyan alkat. Tudatosan nem politizál, és amióta a 2012-es műcsarnokbeli kiállításakor két tűz közé került, még óvatosabb. Úgy véli, egy művész előtt csapda, hogy zászlóra tűzhetik és lobogtathatják. „A műcsarnokbeli kiállításom is példázza. Egyik oldalról támadtak, hogy a magyar vidék nem ilyen, ilyen képeket nem lehet festeni, a másik oldal meg tapsikolt, hú, végre, hogy megmondták. Engem meg teljesen felőrölt ez az állapot. Hiszen nem politizálok, nem kritizálok, hanem alkotok. Az más, hogy ebbe ki mit akar belelátni. Meg kell tanulni nem félreérthetően fogalmazni – talán ez az egyetlen kiút” – mutat rá.

Előre az alkotói folyamat is beláthatatlan. „Azokat a képeket, amiket megálmodtam, soha nem tudom elkészíteni. Munka közben mindig más irányt vesznek. Sok munkát átfestettem. Van egy ilyen önarcképem is: rengetegszer nekifutottam, most épp egy fülön ülő angyal támaszkodik a szemüvegem szárára – de nincs kész. A műcsarnokbeli kiállítás után nagyon rossz állapotba kerültem, pszichiátrián voltam három hétig, és ezt az azutáni időszakban próbáltam megfesteni. Még nem tudom, milyen lesz, ha valaha kész lesz” – jegyzi meg.

Átsétálunk az udvaron álló nádtetős házikóba – ez a műterem. Rengeteg fény van itt, és egy külön világ: az asztalon lefóliázott festék a palettaként használt felületen, nyomatékként egy többkilós kalapácsfej is van a festőeszközök és egyéb kacatok közelében, meg egy kosár dió, mely a beszélgetés közben beszökött Galuska örömére le is borul. A gerendákba vert szögeken friss festmények száradnak, a polcon élükre állítva a régebbiek, a fal mellett pedig gondosan lezárt műanyag hordók sorakoznak – a festőművész épp pálinkafőzésre és kiállításra is készül.

A polcon a sok képzőművészeti témájú könyv között szembetűnik Larousse Agricole illusztrált enciklopédiáinak több kötete, néhány helyen kis papírfecnik lógnak ki könyvjelző gyanánt. (Mégiscsak mezőgazdasági művészetként érdemes tekinteni Bukta Imre festészetére?) Már maga a festő sem emlékszik, mi mindent jelölt meg évekkel ezelőtt a vaskos könyvekben, de készségesen megmutatja, nézzük meg együtt. „Nem tudok franciául, de ide beírtam magyarul is, mi látható a képen: fiatal kacsák visszavonulnak a bokszaikba etetés után. Erről a nyolcvanas években szitanyomatokat készítettem, egyetlen ember vette meg: Makovecz Imre. Azt mondta, ez annyira szimbolikus, velünk is ez történik, megetetnek bennünket, és visszamegyünk a bokszainkba – benne van az egész szocializmus” – idézi fel.

A szomszédos asztalon egy makett is feltűnik. Mint kiderül, egy sajátos vidékfejlesztési ötletet prezentál. „Réka vett egy tyúklexikont, és kiderült, hogy ezek a szárnyasok baromi érdekesek és szépek. Ugyanakkor azon is gondolkodtam, hogy egy olyan elmaradott vidéket, mint a miénk, mivel lehetne kirángatni az érdektelenségből. Elképzeltem egy baromfiállatkertet, ilyen Európában nincs, és nem tudják az emberek, hányféle tyúk és kakas van. A Kárpát-medencei tyúkok hagyományos néprajzi tyúkólakban élnének, a »nemzetközi« tyúkok pedig képzőművészek által épített szobrok üregében. Tehát nemcsak egy tyúktelep, hanem ugyanakkor egy szoborpark is lenne szabadidőparkkal, állatsimogatóval, közösségi terekkel, büfével, gyerekfoglalkoztató és jeles napokhoz kapcsolódó programokkal” – összegezte a valóban egyedi víziót. A makettet korábban bemutatta az önkormányzatnak, amely vevő is volt rá, de nem sikerült támogatást szerezniük. A művész szerint 130 millióból lehetne mindezt megvalósítani.

Egy kutatótanár ezt az ötletet is pozitív példaként hozta fel egyik vidékfejlesztésről tartott előadásában. Ő mutatott rá, hogy vidéken a polgármesterek általában úgy spekulálnak: először csináljuk meg a járdát, az utat foldozzuk be, és majd utána gondolkozzunk nagy horderejű dolgokban. Holott ez egy téves gondolkodás – ért egyet a kutatóval Bukta Imre is –, hiszen ha egyszer megvalósítanának egy nagyobb dolgot, ami máshol nincs, akkor felvirágozna a környék, nemcsak a járda lenne kijavítva, hanem az oda vezető út is, mert egyik fejlesztés maga után vonná a többit. „Mindenki nagyon jó ötletnek tartja – idáig jutottunk. Sok ötletem van, de valószínűleg immár maradok a bolond művész kategóriában” – jegyzi meg nevetve.

„Üljenek le, és mutatok friss képeket” – mondja nekünk, miközben mesélni kezdi, hogy egyre többen vesznek házat Szemerén, külföldiek és a CSOK-nak köszönhetően a roma családok is teremthetnek itt otthont maguknak, így a sok lakatlan ház lassan benépesül. Az elszármazottak közül sokan őt kérték, hogy mutassa meg a potenciális vevőknek az eladásra szánt, egykori otthonokat. „Amikor kinyitok egy-egy ilyen ajtót, mintha évtizedeket ugranék vissza az időben: ott vannak a bútorok, a tárgyak, a fotók, az apró semmiségek, melyek fontosak voltak azoknak, akik valamikor itt éltek – mintha egy időkapszulát nyitnék ki. Így döbbentem rá, hogy épp eltűnik valami. Ezt most én látom így utoljára. Hamarosan új lakók jönnek, egy másik kultúra, egy másik tárgyi világ lép az előző helyére. És ez rendben van, nem szomorúságot érzek, csak hogy most ezt kell megmutatnom” – meséli, miközben egy képet emel a festőállványra. Sajátos enteriőr ez, mint ahogy sajátosak a tájképei is: látni engedik, hogy épp felfeslenek azok a szálak, amelyek egykor összekötötték a vidék és az ember sorsát. Az ember nyomot hagy, majd emlékké fényesül – a tér megnyílik, valami külső, szúrós ragyogás ömlik be. De van itt kisgyermek-születésnap, ahol a családtagok a telefonjaikon válogatják a jól sikerült fotókat, van polgárőrönarckép, kivágott fa, ácsorgók, akiket jól ismerünk Bukta Imre képeiről és a szomszédból is. Bukta Imre nem ítélkezik, nem riogat, csak megmutatja azt a változást, mely a világ sajátja.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 30-i számában.)