Révész Anna Japánban született 1992-ben. Édesapja magyar, édesanyja japán. Tizenöt éves koráig velük élt Gifuban, a Hida nevű hegyes vidéken. 2008 óta Magyarországon él, festő szakon érettségizett a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festőszakán tanult, a Macska Homloka nevű művészeti galériában dolgozik Budapesten.
Amikor a képeit megmutatja, még diplomázás előtt áll – ez az első alkalom, hogy ennyire a pályája elején járó képzőművészt ajánlunk az olvasó figyelmébe, és külön öröm, hogy megtehetjük. Ugyanis Révész Anna esetében visszafogottsága és halkszavúsága ellenére minden adott, hogy ikonikus festővé váljon: kivételes tehetség, különleges személyiség, sajátos élettörténet – és e három elválaszthatatlan egységet alkot.
Mielőtt találkoztunk volna, elhatároztam, hogy pusztán mellékes információként említem meg a származását, mert csupán a képeiről akarok írni, nem szeretném, ha az érdeklődők csak „a japán lány”-ként emlékeznének rá. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, és megmutatta azokat a képeit, amelyeket még nem ismertem, beláttam, hogy ha ezt a kérdést meg akarom kerülni, csak féligazságokat sorolhatok. És ennek a már említett egység az oka. Ugyanis – mint az igazán téttel bíró műalkotások esetében szinte törvényszerűen – rendkívül személyes képek ezek, még az egyszerű csendéletnek tűnő ábrázolások is olyan nyílt és nyers őszinteséget hordoznak, amely megérinti a nézőt. Olyan érzés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gyanútlan „Hogy vagy?” kérdésünkre azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kellemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a mulandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragadni – és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető. – Japánban ez a mudzsó fogalma, az átmeneti, az állandótlan – mutat rá Révész Anna, aki nem gyakorló buddhista, a sintó vallás áll hozzá közel, és ez óhatatlanul visszatükröződik abban, ahogy a világot szemléli, és világ alatt itt a tárgyak, növények, állatok természetét is értenünk kell. Sajátos, japán eredetű technikával fest, a szétszakadt szárnyú molylepkét például tűvékony ecsettel és arany ganszai festékkel. Az elmúlás, eltűnés folyamatát ragadja meg a földre hullt, érett almákat ábrázoló festmény, de az őzcsigolyák csendélete is.
Képein visszatérő motívum a nyúl és az őz – Japánban mindkét állathoz szakrális jelentéstartalmak is kapcsolódnak, de a festőt látványként is inspirálja, nem távoli szimbólumokat helyez egymás mellé, hanem elsősorban szépséget és érzelmeket közvetítenek vizuális megoldásai.
Amikor a fiatal festő a nyúl természetét vázolja fel, szinte ugyanazokat a szavakat használja, mint amikor arról mesélt, milyen nehéz volt számára tizenévesen új életet kezdeni Magyarországon, ahol sokáig nagyon nehezen érttette meg magát, és inkább feltűnés nélkül igyekezett létezni, miközben már csak kinézete miatt is azonnal észrevették őt az emberek. „Nem ad hangot, nehezen barátkozik meg a gazdájával, ha simogatni szeretnék, akkor is megmerevedik, nekem mindig szomorúnak tűnt a hideg tekintete, de egyben misztikus is volt, mint egy bálvány. Gyerekkoromban a legjobb barátom volt” – jegyzi meg az állatról. És külön furcsaság, hogy a nyulas önarcképen látható növényt, melyet a művész egy temetőben talált, és a színe miatt kezdett el festeni – mint utólag megtudta – nyuszifülként emlegetik (gyapjas tisztesfű – Stachys byzantina).
Önarcképeket – melyek nem jellemzők a japán képzőművészetre – itt, Magyarországon kezdett festeni. „Az igazi mivoltomat törekszem felfedni, de bizonytalan dolog ez. Egyszerűen nehéz is másokat festeni, mert róluk még kevesebbet tudok” – mondja, amikor arról kérdezem, hogyan kezdte foglalkoztatni ez a műfaj.
Triptichonként festi meg ezt a négykezű, különös tekintetű nőalakot, aki mintha látomásként tűnne fel, és sajátosan idegen lehet mindenhol: gesztusokban, emlékekből felbukkanó tárgyakban, az értelmezés útvesztőiben elhomályosuló szimbólumokban tükröződik. Ismerős és idegen, hiszen láttuk már a magányt, a vágyakozást és a sebezhetőséget, de így még nem.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 8-i számában)
Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben.
Ferencz Zoltán eredetileg programozónak készült, de a gyergyószárhegyi művésztelep szellemisége nem engedte eltávolodni a szülőföldjétől és a képzőművészettől. Grafikáit újraértelmezett vallásos témák, ősiség és modern találkozása jellemzi.
Utcai Dávid számára a művészet az ima egyik természetes formája. Derűs optimista, aki együtt él a létvalósággal, és egyetért az ezerszer gyötört emberi lélek segítő elfogadásával. A szép, de kordába fogott valóságunk időkorlátos illékonyságával is tisztában van. Természetesnek tartja, hogy a művészet hasznos velejárója az erkölcsi tartás, a kifejező esztétikum, és hogy szükségtelen, káros dolog a hagyományos konzervatív etikai szabályokat és esztétikai vívmányokat félvállról venni.
Stanisław Lem űrhajósruhában, a földgömböt a kezében tartó Puskás Ferenc, Maria Skłodowska-Curie a laboratóriumban – különleges portrékkal tiszteleg előttük egy magyar karikaturista.
Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített
Mészáros Júlia pályafutásának szikrája a gyerekkorában rejlik. Ő is több alkalommal szembesült a felnőttek „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésével. Akkoriban a fogorvos vagy a patológus munkája tűnt érdekesnek számára. Akkor még nem fogalmazódott meg benne, hogy tervezőgrafikus lesz. Bár, visszagondolva, már gyermekkorában megmutatkoztak az erre utaló igen markáns jelek:
„Emlékszem, gyakran játszottam azt, hogy a babáim virágboltot vagy üzletet vezetnek, és ilyenkor mindig arculatot terveztem nekik, megrajzoltam a cégtáblát, az árlistát, minden elemet. Többet foglalkoztam magával a tervezéssel, mint a játékkal.
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.