Bonczidai Éva: Láttuk már vágyakozást és a sebezhetőséget, de így még nem – Révész Anna képeiről

2021. március 14., 09:47
Révész Anna: Lamb’s-ear (akvarell, papír, 23,8 × 30,6 cm, 2016)
A képre kattintva galéria érhető el.

Révész Anna Japánban született 1992-ben. Édesapja magyar, édesanyja japán. Tizenöt éves koráig velük élt Gifuban, a Hida nevű hegyes vidéken. 2008 óta Magyarországon él, festő szakon érettségizett a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festőszakán tanult, a Macska Homloka nevű művészeti galériában dolgozik Budapesten.

Amikor a képeit megmutatja, még diplomázás előtt áll – ez az első alkalom, hogy ennyire a pályája elején járó képzőművészt ajánlunk az olvasó figyelmébe, és külön öröm, hogy megtehetjük. Ugyanis Révész Anna esetében visszafogottsága és halkszavúsága ellenére minden adott, hogy ikonikus festővé váljon: kivételes tehetség, különleges személyiség, sajátos élettörténet – és e három elválaszthatatlan egységet alkot.

Révész Anna - Fotó: Ámmer Gergő

Mielőtt találkoztunk volna, elhatároztam, hogy pusztán mellékes információként említem meg a származását, mert csupán a képeiről akarok írni, nem szeretném, ha az érdeklődők csak „a japán lány”-ként emlékeznének rá. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, és megmutatta azokat a képeit, amelyeket még nem ismertem, beláttam, hogy ha ezt a kérdést meg akarom kerülni, csak féligazságokat sorolhatok. És ennek a már említett egység az oka. Ugyanis – mint az igazán téttel bíró műalkotások esetében szinte törvényszerűen – rendkívül személyes képek ezek, még az egyszerű csendéletnek tűnő ábrázolások is olyan nyílt és nyers őszinteséget hordoznak, amely megérinti a nézőt. Olyan érzés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gyanútlan „Hogy vagy?” kérdésünkre azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kellemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a mulandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragadni – és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető. – Japánban ez a mudzsó fogalma, az átmeneti, az állandótlan – mutat rá Révész Anna, aki nem gyakorló buddhista, a sintó vallás áll hozzá közel, és ez óhatatlanul visszatükröződik abban, ahogy a világot szemléli, és világ alatt itt a tárgyak, növények, állatok természetét is értenünk kell. Sajátos, japán eredetű technikával fest, a szétszakadt szárnyú molylepkét például tűvékony ecsettel és arany ganszai festékkel. Az elmúlás, eltűnés folyamatát ragadja meg a földre hullt, érett almákat ábrázoló festmény, de az őzcsigolyák csendélete is.

Képein visszatérő motívum a nyúl és az őz – Japánban mindkét állathoz szakrális jelentéstartalmak is kapcsolódnak, de a festőt látványként is inspirálja, nem távoli szimbólumokat helyez egymás mellé, hanem elsősorban szépséget és érzelmeket közvetítenek vizuális megoldásai.

Amikor a fiatal festő a nyúl természetét vázolja fel, szinte ugyanazokat a szavakat használja, mint amikor arról mesélt, milyen nehéz volt számára tizenévesen új életet kezdeni Magyarországon, ahol sokáig nagyon nehezen érttette meg magát, és inkább feltűnés nélkül igyekezett létezni, miközben már csak kinézete miatt is azonnal észrevették őt az emberek. „Nem ad hangot, nehezen barátkozik meg a gazdájával, ha simogatni szeretnék, akkor is megmerevedik, nekem mindig szomorúnak tűnt a hideg tekintete, de egyben misztikus is volt, mint egy bálvány. Gyerekkoromban a legjobb barátom volt” – jegyzi meg az állatról. És külön furcsaság, hogy a nyulas önarcképen látható növényt, melyet a művész egy temetőben talált, és a színe miatt kezdett el festeni – mint utólag megtudta – nyuszifülként emlegetik (gyapjas tisztesfű – Stachys byzantina).

Önarcképeket – melyek nem jellemzők a japán képzőművészetre – itt, Magyarországon kezdett festeni. „Az igazi mivoltomat törekszem felfedni, de bizonytalan dolog ez. Egyszerűen nehéz is másokat festeni, mert róluk még kevesebbet tudok” – mondja, amikor arról kérdezem, hogyan kezdte foglalkoztatni ez a műfaj.

Triptichonként festi meg ezt a négykezű, különös tekintetű nőalakot, aki mintha látomásként tűnne fel, és sajátosan idegen lehet mindenhol: gesztusokban, emlékekből felbukkanó tárgyakban, az értelmezés útvesztőiben elhomályosuló szimbólumokban tükröződik. Ismerős és idegen, hiszen láttuk már a magányt, a vágyakozást és a sebezhetőséget, de így még nem.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 8-i számában)