Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített Gaál Tibor Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett portrékarikaturista, grafikus.
Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország történetének öt-öt olyan kivételes személyiségét mutatja be, akik kreativitásukkal, tudásukkal, életművükkel nemcsak egy-egy nemzet emlékezetében élnek tovább, hanem a közép-európai identitás épüléséhez is hozzájárultak. Gaál Tibor portrésorozata ugyanakkor felkiáltójel is, arra figyelmeztet, hogy jobban meg kell ismernünk egymást – ő országonként öt különleges személyt ajánl figyelmünkbe, a mi felelősségünk, hogy folytatni tudjuk a sort.
„Főleg a fiatalságnak készítem a rajzaimat, hogy méltán legyenek büszkék a magyarságukra. Nem tudhatjuk előre, kikből lesznek ismét nagy tudósok, művészek, költők, írók, festők, sportolók. Szeretném minél nagyobb körben megismertetni ezt a sorozatot a felnövekvő generációval, a határon túli gyermekekhez is szeretném eljuttatni, akár kiállítás, akár könyv formájában. Úgy érzem, ez a kultúrmisszióm ebben az identitászavaros világban” – mondta a művész évekkel ezelőtt a nagy magyarokat bemutató sorozatáról. Ebből a törekvésből nőtt ki a mostani évforduló apropóján született portrésorozat is.
Minden kép külön játékba invitál: az ismert vonások mellett mindig felsejlik egy-egy történet is, az apró vagy hangsúlyos részletek, kiegészítők, tárgyak szempontot kínálnak az elmeséléshez. Nem kontextust teremt, hanem világot.
Gaál Tibor karikatúrái nem a gúny eszközei, nem torz alakokat rajzol, nem tesz nevetségessé: azt mutatja meg, hogy a szelíd irónia és a játékos humor a tisztelet kifejeződése is lehet, ebben gyökerezik az érdeklődő odafordulás, ez van a tekintet mögött, amely azt kutatja, melyek egy-egy arc legsajátosabb vonalai, melyek egy-egy életmű legcéltudatosabb irányai, melyek az élet legkülönösebb jegyei.
*
Gaál Tibor tanulmányait porcelánfestőként kezdte a Hollóházi Porcelángyárban. 1980-tól 1989-ig a Tokaji Művésztelep tagja volt. Egyéni tárlatai mellett több hazai és nemzetközi (többek között Németországban, az Egyesült Államokban, Ausztriában, Ausztráliában) kiállításon szerepelt, több karikatúrapályázat díjazottja. A Magyar Kultúra Alapítvány 2009-ben rendezett nemzetközi karikatúrafesztiválján a szabadon választott kategóriában győzött, 2010-ben a futball-világbajnokság idején rendezett karikatúra- világversenyen aranyérmet nyert Puskás Ferencről készített rajzával. Több helyen publikál. Évekkel ezelőtt kezdte el Nagy magyarok című portrésorozatát, amelyet a visegrádi együttműködés 30. évfordulójára szlovák, cseh és lengyel „nagyok” portréival egészített ki. A sorozatot kultúrmissziónak tekinti, és a továbbiakban is számos portréval kívánja gyarapítani az arcképcsarnokot.
Mészáros Júlia pályafutásának szikrája a gyerekkorában rejlik. Ő is több alkalommal szembesült a felnőttek „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésével. Akkoriban a fogorvos vagy a patológus munkája tűnt érdekesnek számára. Akkor még nem fogalmazódott meg benne, hogy tervezőgrafikus lesz. Bár, visszagondolva, már gyermekkorában megmutatkoztak az erre utaló igen markáns jelek:
„Emlékszem, gyakran játszottam azt, hogy a babáim virágboltot vagy üzletet vezetnek, és ilyenkor mindig arculatot terveztem nekik, megrajzoltam a cégtáblát, az árlistát, minden elemet. Többet foglalkoztam magával a tervezéssel, mint a játékkal.
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.