Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített Gaál Tibor Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett portrékarikaturista, grafikus.
Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország történetének öt-öt olyan kivételes személyiségét mutatja be, akik kreativitásukkal, tudásukkal, életművükkel nemcsak egy-egy nemzet emlékezetében élnek tovább, hanem a közép-európai identitás épüléséhez is hozzájárultak. Gaál Tibor portrésorozata ugyanakkor felkiáltójel is, arra figyelmeztet, hogy jobban meg kell ismernünk egymást – ő országonként öt különleges személyt ajánl figyelmünkbe, a mi felelősségünk, hogy folytatni tudjuk a sort.
„Főleg a fiatalságnak készítem a rajzaimat, hogy méltán legyenek büszkék a magyarságukra. Nem tudhatjuk előre, kikből lesznek ismét nagy tudósok, művészek, költők, írók, festők, sportolók. Szeretném minél nagyobb körben megismertetni ezt a sorozatot a felnövekvő generációval, a határon túli gyermekekhez is szeretném eljuttatni, akár kiállítás, akár könyv formájában. Úgy érzem, ez a kultúrmisszióm ebben az identitászavaros világban” – mondta a művész évekkel ezelőtt a nagy magyarokat bemutató sorozatáról. Ebből a törekvésből nőtt ki a mostani évforduló apropóján született portrésorozat is.
Minden kép külön játékba invitál: az ismert vonások mellett mindig felsejlik egy-egy történet is, az apró vagy hangsúlyos részletek, kiegészítők, tárgyak szempontot kínálnak az elmeséléshez. Nem kontextust teremt, hanem világot.
Gaál Tibor karikatúrái nem a gúny eszközei, nem torz alakokat rajzol, nem tesz nevetségessé: azt mutatja meg, hogy a szelíd irónia és a játékos humor a tisztelet kifejeződése is lehet, ebben gyökerezik az érdeklődő odafordulás, ez van a tekintet mögött, amely azt kutatja, melyek egy-egy arc legsajátosabb vonalai, melyek egy-egy életmű legcéltudatosabb irányai, melyek az élet legkülönösebb jegyei.
*
Gaál Tibor tanulmányait porcelánfestőként kezdte a Hollóházi Porcelángyárban. 1980-tól 1989-ig a Tokaji Művésztelep tagja volt. Egyéni tárlatai mellett több hazai és nemzetközi (többek között Németországban, az Egyesült Államokban, Ausztriában, Ausztráliában) kiállításon szerepelt, több karikatúrapályázat díjazottja. A Magyar Kultúra Alapítvány 2009-ben rendezett nemzetközi karikatúrafesztiválján a szabadon választott kategóriában győzött, 2010-ben a futball-világbajnokság idején rendezett karikatúra- világversenyen aranyérmet nyert Puskás Ferencről készített rajzával. Több helyen publikál. Évekkel ezelőtt kezdte el Nagy magyarok című portrésorozatát, amelyet a visegrádi együttműködés 30. évfordulójára szlovák, cseh és lengyel „nagyok” portréival egészített ki. A sorozatot kultúrmissziónak tekinti, és a továbbiakban is számos portréval kívánja gyarapítani az arcképcsarnokot.
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.