Az egyik első tárlat, amelyet megnéztem, miután újranyitottak a kiállítóhelyek, a Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiegészítéseként nyílt Szabadjáték – Szobák című kiállítás volt a Műcsarnokban. Ennek egyik termében figyeltem fel egy különös csendéletre, az összevisszaságában is otthonos képen egy megterített asztal látható egy félbehagyott étkezés maradékaival, plüssnyúllal, laptoppal, okostelefonnal: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office – ez a kép címe. Van benne valami nagyon természetesen életszerű, és megdöbbentett, hogy van olyan művészünk, aki máris ennyire pontosan foglalta össze az utóbbi hónapokban tanult új életérzést. Azt hittem, egy nagyon fiatal festő festette. Egy nő – ebben biztos voltam. Egy anya, aki mostanság közeli viszonyba került a káosszal, és mégis rendet teremt nap mint nap. Saját rendet. Sajátos rendet. Amikor közelebb lépve megláttam, hogy a kép Szakáll Ágnesé, ismét megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy a legpontosabban egy olyan művész ragadta meg a mozgásszabadság korlátozottságának új tapasztalatát, aki már amúgy is ismerte ezt a korlátozottságot, hiszen évek óta kerekesszékhez van kötve? Azt gondolhatnánk, az ő életét a pandémia nem forgatta fel annyira, hogy azonnal képbe sűrítse azt. És mire a gondolatmenetben idáig jutottam, el is szégyelltem magam, hiszen Szakáll Ágnes mindig is ezt tette: különös látása van arra, hogy észrevegye az éppen történő változást. Hogy tárgyakból, kacatokból, limlomjainkból a teljes életünket megmutassa. A szó legelemibb értelmében kortárs, mert tisztán látja a korunkat. Tapintatra vall, hogy szeretettel nézi ezt a kort.
Pár évvel ezelőtt Budapest belvárosában egy falra akasztott táblácskán figyeltem fel erre a feliratra: A cipészmester a hátsó udvarban zavartalanul működik. Szakáll Ágnes képei jutottak erről eszembe, a festőé, aki nem átallja megmutatni, mi van a hátsó udvarokban, miket száműzünk az életünk előteréből. De különös szeretettel mutatja meg a mestereket is, a férfifodrászt, a szabómestert, olyan műhelyek nagy tudású urait, akik épp elengedik mindazt, ami az életük volt. Elengedik, mert lassan magukra maradnak a hátsó udvarban.
Torokszorító portrék ezek, de az egykori téesztagok különös ünnepélyessége is az emberarcokra, a sorsokra irányítja a figyelmet ahelyett, hogy a politika bűzös ingoványának kártékonyságát direkt módon tárná elénk. A folyamatot láttatja: azt az egyre növekvő távolságot, mely sorra elnyeli azokat, akik korábban belakták a világot. Limlomok lesznek a kincseikből, kacatok maradnak a legkedvesebb emlékeikből, legszemélyesebb dolgaik elférnek egy kórházi éjjeliszekrényen. Szakáll Ágnes képei nem siratni hívnak, csak nem engedik, hogy elfelejtsük, hogy mindez most történik. Hogy velünk történik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
„Sokan mondták, maradjak otthon, menjek el tanítani, készítsek pár tájképet, csendéletet és portrékat eladásra, jól elleszek belőle. De nekem ez sosem volt opció, hogy olyat és úgy fessek, hogy az kelendőbb legyen. Nem akarok megfelelni, csakis önmagamnak. Színeimmel és formáimmal, lehet, kicsit elütök a helyi karaktertől, de természetesen szeretnék valami olyat létrehozni, amit még senki más nem.”
Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak – mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet.
Személyében a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és a szobrász igyekszik harmóniában élni. Az igazi alkotás szeretetelvű, legyen az szobrászat vagy intézményvezetés – vallja Vargha Mihály, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, aki nem a százszázalékosan tudatos művészetet tartja az igazinak: ha váratlanul megreped a fa, belerajzolva folytatja a repedést.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bűnhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért.
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz