Karda Zenkő 1979-ben született Sepsiszentgyörgyön. Design szakon diplomázott a temesvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen, és több mint egy évtizedig a pályán maradt, mígnem azt érezte, váltania kell. A gyerekével ment a játszótérre, és a homokozóban szóba elegyedett egy másik édesanyával – kiderült, hogy író és épp illusztrátort keres az új mesekönyvéhez. Ez a sorsszerű találkozás nyitott meg számára egy új utat, és Sikó-Barabási Eszter Meseotthon című kötetének 2017-es megjelenésétől Karda Zenkő személyében egy kivételes karakterábrázoló tehetséggel megáldott illusztrátorral gazdagodott a gyerekirodalmunk. Állandó keresés jellemzi, számos technikával dolgozik, folyton újabb és újabb kifejezésmódot talál, ezért képei erős társai a meséknek. A játékosság és a hangulatfestés mellett azokat a fogódzókat is beléjük kódolja, amelyekre érzelmileg is kapcsolódni tud a néző. Mert nemcsak bájos, nemcsak kecses figurák ezek, nem csupán a szemnek tetsző ábrázolások, hanem a távolodó gyerekkor tünékeny szépségeiből lopnak vissza néhány pillanatot.
„A mese életforma” – vallja Karda Zenkő. Mint mondja, a népmesék a kedvencei, általuk tud kiszakadni a hétköznapokból. (Megjegyzi, hogy a mese a családban is fontos szereplő, a gyerekek miatt is, de a nővére is, Szabó Enikő meseterapeutaként szintén nap mint nap mesékkel foglalkozik.)
Illusztrátorként fontosnak tartja, hogy bele tudja élni magát az adott szövegbe, mert mint mondja, másoknak hiába tetszenek a képei, ha ő nem találja meg a személyes kötődést az adott szöveggel és karakterrel, elégedetlen marad. „Viszont vannak képek, amelyek mindig itt kell legyenek mellettem, mert valami olyat fogalmaztam meg bennük, amit időről időre látnom kell” – mondja. Ilyen az itt látható Boldogasszony bohóca is – a Mária-legendából ismert bohóc viaskodása és vigasza fontos tanítás. „Édes jó Istenem! Mi lesz velem, ha egyszer eléd kell állnom és megkérdezed tőlem, mire való volt az én életem? Mit mondjak neked? Azt, hogy bohóckodtam? Hogy semmirevalóságokat cselekedtem?” – tépelődik a bohóc. Az Istennek tetsző élet lehetséges módjait kutatva szerzetesnek áll, de végül a kolostorkert egyik eldugott sarkában álló Mária-szobor előtt lélekből jövő imaként a vásári mutatványait adja elő, majd összecsuklik a fáradtságtól. Ekkor csoda történik, a szobor életre kel, Mária leoldja a kendőjét, és addig ápolja az öreg bohócot, amíg az magához nem tér.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.