Bonczidai Éva: Nagybányaiak Kiskunhalason – régi kirándulások emléke

2020. november 04., 22:49
Thorma János: Női portré bazsarózsákkal (68 × 56 cm, olaj-vászon, 1928)

Talán furcsának tűnhet, de annak, aki a nagybányai festőiskola remekeire kíváncsi, Kiskunhalasra érdemes mennie. A gondviselés, a felelősségvállalás és az értékalapú lokálpatriotizmus összetett és szép példáival magyarázható, hogy az Év Múzeuma címet immár második alkalommal is kiérdemlő kiskunhalasi intézményben van az ország legnagyobb nagybányai állandó kiállítása.

A Thorma János Múzeum nem csak a nevében őrzi a Kiskunhalason született festőművész emlékét: 2012-ben a névadó halálának 75. évfordulójára vándorkiállítást szervezett, mely a szülőváros mellett Kecskemét, München, Nagybánya, Stuttgart, Berlin és Budapest kiállítóhelyein is méltó módon mutatta be ezt az értékes életművet, azóta pedig jelentős fejlesztéseket követően állandó teret biztosít a Thorma Galéria tárlatának és a Bay-gyűjtemény képeinek.

A Thorma Galéria külső termeiben szuggesztív portrék fogadnak és a sajátosan nagybányai tájba honosított idilli életképek ibolyaszedőkkel, fürdőzőkkel, kirándulókkal. Thorma János festményein tetten érhető a különböző festészeti hagyományokkal való párbeszéd, az a fajta makacs keresés, amely ennek a korszaknak sajátja, de amely kiegészül egy erős egyéniség konok közölni akarásával is. Mert a különféle izmusok iránti rokonszenven, sajátos ragyogású fényeken, színeken, valós vagy vágyott idilleken túl jóval többet mutatnak meg ezek a képek: egy jó dramaturgiai érzékkel megáldott festő olyan pillanatait, amikor egyetlen tekintetbe, kézmozdulatba emberi karaktereket sűrít úgy, hogy abból a személyre szabott végzeteiket is megsejthetjük.

Thorma János: Berki Antal és felesége

Thorma János 1870. április 24én, elszegényedett nemesi családban született Kiskunhalason. Alig tizenhat évesen már tudta, hogy festő lesz. Székely Bertalan növendéke lett, majd Münchenben tanult Hollósy Simon magániskolájában. Többek között az ő ötlete volt, hogy a Hollósy-iskola 1896 tavaszán Nagybányára helyezze át a nyári működését. Számára – és a magyar festészet történetében is – meghatározó lett ez a bányavároshoz kötődő festőiskola és művésztelep. A trianoni békeszerződés után is Nagybányán maradt, és pedagógiai munkáját a román hatalom is elismerte. Miután 1927-ben átengedte Mikola Andrásnak és Krizsán Jánosnak a festőiskola vezetését, immár teljes figyelemmel ismét az alkotásra koncentrálhatott, újult tettrekészséggel fogalmazta képekké azt a szépség- eszményt, amelyet a tájábrázolásaiban, a sejtelmes női portrék és aktok által tesz megragadhatóvá. Különben Thorma – Thorma és senki más című írásában Büki Barbara idézi a festő vallomását erről az időszakról: „Testem-lelkem mintha megszabadult volna minden bajtól, minden tehertől. Úgy érzem magam, mint régen egy rozsályi kiránduláson, sőt az egész életem folyását mintha ez jelképezné leghívebben. […] És most idefenn a tetőn […] művészetem ismét felébredt, és olyan erősen ösztönöz, mint soha életemben. Tele vagyok képekkel, amelyek tisztán állanak előttem, nem úgy, mint feljövetelem alatt. Látom a sok hiábavalóságot, amit elkövettem […], azt a keskeny utat, amelyen művészetem közben mégis előre haladt. Pályám kezdetén jól indultam, sajnos közben kikanyarodtam, akartam látni, hogy mások útja jobb-e? Nem. Jobb volt az, amit én magamtól kezdtem. […] Itt kell folytatnom tovább, ha be akarom fejezni méltóan a kezdetet. Kár a sok időért, ami elpocsékolódott.”

A Thorma Galéria belső terme mintha abba a képzelt szentélybe vezetne be, ahol a festő megfogalmazta pályájának fenti összegzését. Nagyméretű képeinek (Aradi vértanúk; Békesség néktek!; Talpra, magyar!) grandiózussága uralja a teret és ki is tágítja azt. Egymással szemközti falakon láthatjuk az Aradi vértanúkat és a Talpra, magyar!-t. Előbbit csupán 26 évesen festette, és 1896-ban országos szenzációt keltett, miután eltanácsolták a millenniumi tárlaton való szerepléstől, utóbbi pedig egy több évtizedes vajúdás után az utolsó, „befejezetlen” festménye lett. De ide belépve akkor is – talán leg- gyakrabban templomokban átélhető – megrendülést érez az ember, ha nem sejti, a művész pályáján milyen ív feszül az „életfogytig” festett márciusi szabadságbűvölet és az októberi mártírhalál között.

Thorma János: Aradi vértanúk (350 × 644 cm, olaj-vászon, 1893–1896)

Mindennek a szomszédságában található a Bay-gyűjtemény impozáns anyaga. Mintha régi kirándulások titkai után kutatnánk mások emlékei között.

Minden festmény bizonyíték és tanú is egyben.

Művésztársak, múzsák, helyi küszködők és válogatott cigányleányok lépnek át pironkodva az örökkévalóságba, hétköznapi semmiségek – ruhateregetés, gyümölcsszedés vagy egy-egy délutáni séta – válnak a nézők szinte saját emlékeivé.

Közben eldübörgött egy háború, de ezeket a képeket nézve valahogy mégis elhisszük, hogy a világ a szépség otthona.

Riportom bevezetőjében, amikor a felelősségvállalást és az értékalapú lokálpatriotizmust emlegettem, a Bay házaspár példájára is gondoltam. Dr. Bay Miklós és felesége, dr. Bay Éva évtizedek óta gyűjti a nagybányai festményeket. Az Erdélyből származó orvos házaspár nem holmi birtoklásvágyból kutatja fel az anyagi értékként is jelentős képeket, hanem ez az ő főhajtásuk a hátrahagyott szülőföld előtt, és sajátos felelősségvállalásuk az ott létrehozott művészeti értékek iránt. Bay Éva nagybányai, már a gyermekkora is a festmények közelségében telt, és később a férje is osztozott ebben a rajongásban. Amikor a román titkosszolgálat megkörnyékezte őket, úgy döntöttek, disszidálnak. Abban egyetértettek, hogy bármennyire kockázatos is, a festményeiket magukkal viszik.  Németországban, majd később Magyarországon is úgy alakították az életüket, hogy az egyre gyarapodó gyűjteményük belakhassa otthonuk falait. Tehát nem a felhalmozás szenvedélye munkált bennük, hanem így maradt jelen a mindennapjaikban az a táj, azok az utcák és lakóikkal, legendáival együtt az a város, amely az önazonosságuk egyik pillére is. Ebből a gondosan és szeretettel válogatott gyűjteményből tavaly egy jelentős képzőművészeti anyagot (hatvanegy festményt és kilenc szobrot, melyek becsült értéke 750 millió forint) adományoztak a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak – ez a Bay-gyűjtemény címmel nyílt állandó kiállítás. Nekik köszönhetően Kiskunhalas büszkélkedhet a nagybányai művészet legnagyobb és legátfogóbb magyarországi kiállításával.

Iványi Grünwald Béla: Cigánylányok a Zazar-parton (60 × 80,5 cm, olaj-vászon, 1910)

A kiskunhalasi látogatásunkon jócskán volt alkalmunk elképedni: egyrészt a festmények és a kiállítások gazdagsága, másrészt Szakál Aurél múzeumigazgató és Szabóné Biacs Ildikó művészettörténész lelkesedése okán. Ugyanis ritkán lát ilyet az ember, hogy egy intézményvezető ennyire koncentrált összpontosítással vállalja fel, hogy egy művészeti gyűjtemény széles körű bemutatásakor a legapróbb részleteket is személyesen hangolja össze. Mert nemcsak az történt itt, hogy egy remek pályázati lehetőséget megragadva 380 millió forintos befektetéssel korszerűsítettek egy múzeumot, hogy méltó módon tudja fogadni az értékes adományt. A múzeum fő feladata ugyanis Kiskunhalas és környéke tárgyi, szellemi értékeinek gyűjtése, őrzése, tudományos feldolgozása és közzététele a legszélesebb körű közönség számára. Régészeti, helytörténeti, néprajzi, numizmatikai tárlatok, népikerámia- és bútor-látványraktár segíti a látogatót a térség történelmének és kultúrájának megismerésében. Emellett a nagybányai művésztelephez kötődő állandó kiállítások gazdagsága teszi hangsúlyossá a képzőművészet jelenlétét és szükségessé a korszerű eszközökkel történő bemutatását is. Szakál Aurél pedig a legalapvetőbb munkákból is részt vállalt, nemcsak a pályázatnak köszönhető fejlesztés kivitelezésében és felügyeletében, a tárlatok koncepcióinak vagy katalógusainak kidolgozásában, hanem akár a múzeumpedagógiai programok, kiadványok játékos rafinériáinak kiötlésében is. Így érthető, hogy ez a lelkesedés ragályos, és a tárlatvezetésen a művészettörténész kollégája ugyanezzel az örömmel avat be abba, hogy a modern technika vívmányait hogyan tudják jó ízléssel és játékosan összehangolni a szakmai szempontokkal, egy-egy gyerekcsoport hogyan masírozik ragyogó tekintettel egyik festménytől a másikig.

A Bay házaspár bizonyára emiatt is fordult bizalommal a múzeum felé, és bölcsen gondoskodott arról, hogy az adományozott festményeket ne csupán megőrizzék, hanem azok motorjai legyenek a nagybányai művészet ügyének. Ugyanis inspiráló feladatot is adományoztak: feltételül szabták, hogy évről évre egy-egy időszaki tárlatot rendeljenek mellé, amely a nagybányai alkotók munkásságának sokrétű és hiteles bemutatására törekszik. 

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. szeptember 8-i számában)