2020. december 18., 02:05
A képre kattintva galéria érhető el.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Emberek és állatok. Férfiak és nők. Ezek a találkozásaink, ez a szerelmünk, ez a bukásunk íve, ez a tévedéseink lendülete, ez a fény a kegyelem villanása, ez a körkörösség a rétegekre bontható magány. Formák, melyek befedik a lelket. Nemcsak a bűnhődésre és megváltásra várót, hanem a más fényekbe burkolózó, más kételyekbe, más bizakodásba, más belenyugvásba kapaszkodót is. Azt a lelket, amelyet bizonyára még Isten lehelt az emberbe.
Orth István 1945. február 3-án született a Tolna megyei Nagyszékelyen, gyermekéveit a biharpüspöki református parókián töltötte, tanulmányait Nagyváradon, Kolozsváron és Bukarestben végezte.
Mintha az életrajzi adatai visszaigazolnák azt, amit a képeiből is kiolvashatunk: egy kereső ember alkotta őket. A keresést ez esetben nem útkeresésként kell értenünk, nem valamiféle homályos önigazolást hajszol a művész, hanem ellenkezőleg: a bizonyosságot. Ráadásul ezt egy olyan tág kontextusban, amely akár évezredes hitviták gyökeréig terjed. Orth István 1971- ben végezte el a kolozsvári református teológiát, diplomamunkáját Krisztusról való bizonyságtétel a XX. század Fekete-Afrikájában – néger keresztény-művészet címmel írta. Egy évvel később doktoranduszként bizantinológiát hallgatott a bukaresti ortodox teológián. Az ikonográfiai kutatásai mellett a művészet egyre nagyobb teret követelt az életében, és 1976-ban elvégezte a bukaresti Grigorescu Szépművészeti Akadémia grafika szakát is, majd 1980-ban műemlékvédelem és restaurátor szakon kapott szakdiplomát. Megtartotta a palástjogát akkor is, amikor már nem szolgált lelkészként, és művészi pályája mellett 1976-tól huszonöt éven át a nagyszebeni Brukenthal Múzeum restaurátoraként tevékenykedett, majd 2002-től nyugdíjazásáig a szebeni Lucian Blaga egyetem művésze volt.
Alapító tagja az újraalakult Barabás Miklós Céhnek és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának. 2005-ben fennállásának 120. évfordulója alkalmával az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjjal tüntette ki a veszélyeztetett szórványmagyar közegben a magyar képzőművészet értékeinek megőrzéséért és minőségi műveléséért. 2010 óta – egyetlen magyarként – Nagyszeben díszpolgára, 2013-tól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa. A szebeni szórványmagyarság egyik meghatározó képviselője.
Műveit számos magángyűjteményben és múzeumban (például a Magyar Nemzeti Galéria, Vatikáni Múzeum, Brukenthal Múzeum, a tokiói Tama Art) őrzik.
Metszeteit, olajképeit, krétarajzait és reklámgrafikai munkáit egyéni tárlaton Románia és Magyarország mellett az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Franciaországban, Olaszországban és Zimbabwében is láthatta a közönség.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában)
