A különféle közösségi oldalak nyújtotta lehetőségek befolyásolják a kommunikációnkat – nemcsak a pár szavas közlések vagy a hangulatjelekkel kiváltott reakciók lettek gyakoriak, de ez a fajta nyilvánosság a vizualitás térfelére tolja át mindazt a közlendőt, melyet korábban legtöbben szavak segítségével próbáltak megragadni. Persze ez igen összetett jelenség, a kamerákkal felszerelt mobiltelefonok elterjedése és az emberi hiúság éppúgy tényező ebben, mint a közösségi oldalak által kínált önreprezentációs lehetőségek. Ez utóbbiak lehetnek egész sekélyesek: a legelőnyösebb szögből készített szelfiktől kezdve a tárgyakkal vagy élményekkel való hencegés különféle szintjeiig, olykor pedig úti beszámolók, családi események, sikerek krónikája jelenik meg az idővonalakon. Egyfajta idillekből építkező képes naplóvá fejlődik egy-egy profil. Amolyan kvázi-emlékek gyűlnek így össze a virtualitásban, gondoljunk csak arra, hányszor emlékeztetnek, hogy ez történt x éve, holott másképp talán nem jutna eszünkbe az az évekkel korábbi nap. Az egyik legbizarabb lehetőség a „történet” – amikor egy kép egyetlen napig látható, majd eltűnik. Ezek a furcsaságok jártak a fejemben, amikor Takáts Márton honlapjára keveredtem és végignéztem az ott közzétett munkáit. Tűnő időm nyomában – ő így nevezi ezt a sorozatot, melybe az összes műve beleillik.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Ismerős jelenetek, ismerős helyszínek, ismerős alakok – Takáts Márton elköteleződött a figurális ábrázolás mellett, mert kell a közös nyelv, kell a közös látás, az újrahasznosított panelekből épülő magánmitológiák korában ő a valóságérzékelésre alapozza a világértelmezést. Olykor olyan múltat látunk, amely majd lesz – gondoljunk csak a Piranesivel feleselő Budapest-képekre, melyeken a főváros ma még forgalmas helyszínei már romokként láthatók. Olykor úti élményeket ragad meg, egy város arcát az emlékezés ellenfényében – elmosódott vonásokkal, mégis olyan közelségből láttatott portrék ezek, mint ahogy azoknak az arcát tudjuk felidézni, akikkel a lelkünk valóban találkozott. Van ebben valami ösztönös, szenvedélyes kitárulkozás, és van valamiféle alig titkolt, mindenen átszüremlő sebezhetőség. Játék a lehetőségekkel, a keresés öröme, a megtalálás rezignáltsága, Casanova magányossága – Életem története (a 18. századi kalandor ezt a címet adta az emlékiratainak). De most az alvilágban látjuk őt viszont, úgy lépdel a sínek mellett, hogy a villamosról leszállva a napi rohanásban akár egymásba is botolhatunk. Az idő köztünk jár, tőlünk múlik – állapítja meg bölcs bólintással Takáts Márton.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 1-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?
Akvarelljein a változó fényeket, a sokarcú és sokszínű Balaton varázsát ragadja meg. Az itt megjelenő színek és formák nem csupán a táj ritmusát képezik le, hanem a lélek rezdüléseit, a teremtő napfényes játékos kedvét vagy borongós megbékéléseit is.