Orosz István: Faust I.
A képre kattintva galéria érhető el.
Akárhányszor eltűnődöm a főszereplőn, ahogyan az Orosz István grafikusművész műhelyében című kisfilmben vagy az Útisz útja című portréfilm-előzetesben beszél, ugyanaz a benyomásom, mint amire személyes találkozásainkkor vagy a közreműködésével lezajlott művészeti eseményeken felfigyeltem. A játékosság egész lényéből sugárzik. Ha pedig perspektívaváltással veszem szemügyre életművét, akár Orosz István képfilozófiai „tanulmánykötete”, A követ és a fáraó (Typotex, 2011) megjegyzései és intelmei nyomán, akkor is ugyanezt a huncut játékkedvet veszem észre.
Kernács Gabriella írja Orosz Istvánról, hogy „a grafikai technikák virtuóza, mindent tud a rézkarcról, tusról, aquatintáról, digitálisan színezett krétalemezekről és a többiről, mestersége ezerféle műhelytitkáról, de csodákra képes akkor is, ha csak egyetlen grafitceruza van a kezében.” Ugyanakkor Orosz Istvánnak a vele született képzőművészeti tehetsége, irigylésre méltó tárgyi tudása és olvasottsága, a XVII. században oly népszerű anamorfózis (visszaváltozás) technika iránti kivételes érzékenysége, szépírói íráskészsége alighanem olyasféle szeretettel teli szellemi játék, amelyet a hagyomány nemcsak az alkotószándéknak, hanem magának a teremtő akaratnak a legősibb okával azonosít.
Olyasféle kortalan teremtőszellem lakhat benne, aki kezdetben díszleteket tervezett, majd grafikusként és plakáttervezőként robbant be a nemzetközi képzőművészetbe, emellett animációs filmeket készít, az utóbbi években pedig íróként is alkot maradandó műveket. Teszi mindezt úgy, hogy gondol egyet, és Albrecht Dürer, Ifj. Hans Holbein, Leonardo da Vinci, Edgar Allan Poe, Shakespeare vagy más nagy rokonlelkek társává átlényegülve értelmezi munkáikat, néha dialógust folytat velük. (Az sem kizárt, hogy mint Útisz lélekben Odüsszeusszal együtt fosztotta meg Küklopszot egyetlen szeme világától.) Az Útisz (Senkise) nemcsak Homérosz leleménye, hanem Orosz művészneve is, blogot is ír ezen a néven. És művésznevének megválasztása talán úgy is értelmezhető, hogy szeret megküzdeni mindazokkal, akik csak egyfelől néznek, tehát fogyatékos a szemük a látásra. (Megkockáztatom, hogy a plakátjai egyenesen „szemkiszúróak”, gondoljunk csak zseniális Tovarisi, konyec! hájas tiszti tarkójára 1989-ben!)
Orosz István a nézőpontváltás és változtatás nagymestereként tulajdonképpen az élet nagy kérdéseinek megválaszolhatatlanságáról is beszél. Mert ahány nézőpont van, annyi kérdés merül fel és a válaszok száma még ennél is több. És ahol a válaszadással a filozófia, a teológia vagy a metafizika igazságai saját tételeik labirintusainak homályában tapogatóznak, ott nem marad más, mint játékként felfogni bármit, ami alkotott és teremtett.
Hamvas Béla A babérligetkönyvben az élet játékos, művészi minőségének és megélésének tükrözéséről ezt mondja: „…Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek ellenkezője, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van…”
Orosz Istvántól pedig megszoktuk, hogy teremtőként egyre csak játszik érzékszerveinkkel. Magával ragadja tekintetünket: barokk kertek sövénylabirintusaiba csalogat, vadnövényekkel benőtt lépcsőket, oszlopokat, szobrokat mutat, penészes falú körfolyosós házak gangjain keresztül-kasul cikázva, beavat a Sziszüphosz kínját idéző bútorszállítók sorsába, majd a krétai kőlabirintus, az életből a halálba vezető út misztikus jelképéhez érve parafrázisként azt írja: „Az eltévedés lehetősége, a tudat, hogy bármikor hibásan dönthetünk, ez teszi egyszerre széppé és kétségbeejtővé a labirintusban való bolyongást. Belépni a labirintus kapuján annyit tesz, mint kilépni az időből, kiszakadni a világból, vállalni a magányosságot, és átengedni magunkat a sors ismeretlen erőinek. Szigorának vagy kegyének. De a labirintusban való tévelygés kulturális lecke és intellektuális kaland is. Aki vállalja, úgy érezheti, együtt gombolyíthatja Ariadné fonalát Platónnal és Dantéval, a katedrálisépítő szabadkőművesekkel és Piranesivel, Gaudíval és Picassóval.” (A lerajzolt idő, Tiara Kiadó, 2008).
Egyik legutóbbi nagyformátumú remeklését immáron a szépirodalom határmezsgyéjét átlépve követte el. Történelmi fikcióként szokás méltatni a Borda Antikvárium gondozásában 2015-ben megjelent Sakkparti a szigeten című regényét, amely a Makszim Gorkij capri villájában 1908-ban Alekszandr Bogdanov és Lenin között lezajlott sakkjátszmája révén arra mutat rá, az anamorfózis szépirodalmi gyakorlatában, hogy a valóság meghamisításának egyik eszköze, a fotográfiák retusálása miként válhatott előképévé a bolsevik diktatúra népirtó gyakorlatának.
Orosz István egyszer azt mondta, hogy ha magának kéne névjegykártyát fogalmaznia, akkor zavarba jönne, mert ugyanabban a bőrben bújik el a grafikus is meg az író is meg a filmes is, szóval elbizonytalanodna, hogy mit írjon rá.
Elég annyi, hogy Orosz István.
A többit tudjuk, és nagyon szeretjük.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 1-i számában)
