Fecsó Szilárd tornai származású, jelenleg Kassán élő képzőművész, tanár. 1967-ben született. A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen diplomázott intermediális művészetből, mesterei Rónai Péter és Miroslav Nitz voltak. Elmondása szerint gyermekkorában sok minden érdekelte, nem volt könnyű megtalálni a saját útját. Fiatal korában nagy hatással volt rá Szabó Ottó grafikusművész, akivel együtt jártak alapiskolába, később Nagy Vierka, a szepsi Művészeti Alapiskola rajztanára tanította meg a vizuális nyelv kifejezőeszközeinek használatára. „Akitől felnőtt korban a legtöbb inspirációt és ösztönzést kaptam, és akinek tanácsára már tudatosan elindultam a művészi pályán, az a feleségem, Yvett. Mai napig sokat segít, támogat abban, amit csinálok” – mondja.
Fecsó Szilárd intermediális művészettel foglalkozik, aminek az alapja a különböző képzőművészeti ágak, műfajok, médiumok közötti átjárhatóság. Nagyfokú szabadságot biztosít az alkotó számára, aki szabadon tud mozogni koncepciók, megközelítések, technikák között, tudja őket ötvözni. „Ebben az alkotási folyamatban a legfontosabb a kifejezendő tartalom, a gondolat, amely az én esetemben predesztinálja a választott eszközt, médiumot. Van olyan tartalom, amit a legegyszerűbben a kollázs, az asszamblázs, az installáció nyelvén tudok megfogalmazni, de olykor vászonra, festékre, grafikai eszközökre van szükségem egy-egy gondolat megjelenítésére” – fogalmaz. Tartalmilag az emberi lélek viszonya, a lélek és a világ konfliktusa érdekli, az a kettősség – élet, halál, hit, kétely, szeretet és az indulatból fakadó szeretetlenség –, amely jellemző emberi mivoltunkra. Tudatosan választja azokat a kifejezésformákat, amelyek segítenek a gondolatban megfogalmazott tartalom vizualizásában, van, amikor harmónia, máskor a diszharmónia vagy a groteszk látásmód nyelvét alkalmazza.
Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja. A koronavírus-járvány miatt sok más képzőművészhez hasonlóan alkotásaival az online térben találkozhatunk, az idei tervei között pedig a tavaly elmaradt kiállítások bepótlása szerepel, amennyiben a helyzet engedi.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.