Szkukálek Lajos festő, grafikus, illusztrátor. 1957-ben született Komáromban. Elmondása szerint beteges, csenevész gyerek volt. Egyszer néhány évvel idősebb unokatestvére, aki pedagógust játszott, rajzfeladatot adott neki, majd alaposan megdicsérte az elkészült rajzot. „Életemben először valaki megdicsért. Akkor, négyéves koromban azt mondtam, meg van oldva az életem, én festő leszek.” Idézi fel az emléket. Nem részesült képzőművészeti képzésben, nem volt rajztanára, de minden energiáját a szakma autodidakta módon történő elsajátításába fektette, s idővel egyre jobb lett. Tehetségét hamar felfedezték, huszonévesen már újságokban, könyvekben szerepelt, képeivel galériákban találkozhatott a közönség. Mint mondja, elbízta magát, az életben, az emberi viszonyaiban elkövetett hibákból őrült feszültség alakult ki benne, s ebből jött létre a stílusa. Így fogalmaz: „A stílus ajándék. Nem kellett érte semmit dolgoznom, kaptam. Viszont végtelen mennyiségű munkát beletettem abba, hogy reálisan, akár naturalisztikusan meg tudjak rajzolni vagy festeni valamit.”
Magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít. Hangsúlyozza, nem mondhatja, hogy a szürreális alkotásokat jobban szeretné a tájképeknél: „Meghasonlott ember vagyok, a lehető legjobb értelemben. Fel van szeletelve az agyam, az egyik felében ez van, a másikban meg az. A személyiségem egyik része ezt kívánja, a másik meg azt. Igazából mindkettő egyfajta szellemi önkielégítés, a saját örömömre festek.”
Termékeny festő – bár mióta három évvel ezelőtt feladta komáromi galériáját, és tanyáját újítja fel, építi át, több az elfoglaltsága, „lopja magának az időt” a festésre, mégis sokat fest –, alkotásaival szinte az egész világon találkozhatunk, magánygyűjtőknél és neves galériákban Szlovákiában, Magyarországon, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, az Egyesült Államokban és Kanadában.
Mint mondja, szerinte ihlet, mint olyan nem létezik. „Én egyfolytában ihletett állapotban vagyok, bár talán nem tudok róla. Úgy, mint a hal, amelyik nem tudja, hogy vízben van. Nem tudja, hogy mi az a víz, mert az az eleme. Én nem tudom, mi az, hogy ihlet, mert egyfolytában ihletett állapotban vagyok. Nekem ez az életem.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
Mintha rögtön egy Bukta Imre-képbe lépnénk ki az autóból. A kapun belül egy kutya vakkant, de pár másodperc múlva már két házőrző járőrözik farkcsóválva, láthatóan szeretik a vendégeket. Galuska és Szeplős – mutatja be őket Bukta Imre. Egy takaros házba érkezünk, először a házigazda által tervezett kemencére csodálkozhatunk rá, és arra, hogy ebben a szerethetően eklektikus helyiségben milyen magától értetődően megfér a hagyományos és a modern.
Mi igazabb, mint a szépség? Mi igazabb, mint az elmúlás? Gyönyörűség és borzadály tűnik fel ugyanazon a képen, a régit megfojtó virágzás, a bomlás halált hozó burjánzása és az életigenlő sarjadás – vörösek, barnák, lilák, mégis zöldek, Krisztus útszéli szobrokba kódolt, évezredeken átvilágló magányossága és a női test szépségének zavarba ejtő percnyi diadala. Hogy fér meg ennyi minden egyazon képen? Hogy marad igaz?
Karda Zenkő személyében egy kivételes karakterábrázoló tehetséggel megáldott illusztrátorral gazdagodott a gyerekirodalmunk. Állandó keresés jellemzi, számos technikával dolgozik, folyton újabb és újabb kifejezésmódot talál, ezért képei erős társai a meséknek. A játékosság és a hangulatfestés mellett azokat a fogódzókat is beléjük kódolja, amelyekre érzelmileg is kapcsolódni tud a néző. Mert nemcsak bájos, nemcsak kecses figurák ezek, nem csupán a szemnek tetsző ábrázolások, hanem a távolodó gyerekkor tünékeny szépségeiből lopnak vissza néhány pillanatot.
Dr. Bay Miklós és felesége, dr. Bay Éva évtizedek óta gyűjti a nagybányai festményeket. Ebből a gondosan és szeretettel válogatott gyűjteményből tavaly egy jelentős képzőművészeti anyagot (hatvanegy festményt és kilenc szobrot, melyek becsült értéke 750 millió forint) adományoztak a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak – ez a Bay-gyűjtemény címmel nyílt állandó kiállítás. Nekik köszönhetően Kiskunhalas büszkélkedhet a nagybányai művészet legnagyobb és legátfogóbb magyarországi kiállításával.
Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús – talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött.
Stefanovits Péter művészetében egyaránt otthonos a fényesség dicsérete és az elmúlás komorsága, a bolond hétköznapi maszkjai kéz a kézben járnak a magány alakváltozásaival – mosolyogni és bólintani is tanítanak ezek a képek. Megannyi biztatás: játszunk fényt, játszunk sötétséget, játszunk elmúlást, játszunk világszületést!
Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja.
Munkáinak markáns, felismerhető formanyelve, motívumszerűen visszatérő képi elemei, izgalmas fotómanipulációi kiforrott, karakteres művészről árulkodnak, a digitális vizualitást ötvözi a kiállítóterek analóg világával, művészi érdeklődésének középpontja az emberi test és arc. Mindezt a Csíki Játékszín plakátjain is megmutatja, emellett saját tervezőgrafikai stúdióját vezeti, ráadásul képei egy részén modellként is megjelenik.
Békés Rozi műveiben az a legcsodálatosabb, hogy mindenféle túlzás nélkül érzékeltetni tud egy-egy drámai helyzetet – a rajzain készen áll előttünk a karakter, mozdulataiból, tartásából, hetykeségéből vagy félszegségéből a sorsát is megérezzük, dramaturgiai értelemben vett jellemeket látunk itt. És rajzban elbeszélve adott mellettük egy egyszerű élethelyzet is, mely olykor már-már a hétköznapiság határán billeg, mégis feloldást várunk...