Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben. Lenyűgözte a madarak siklózása, ahogyan ráfeküdtek a levegőre, és a szél fenntartotta őket lebegésükben. Miközben madarak seregét elnyelő felhőkbe kapaszkodott, tekintete áthatolt valamennyi apróságon, pici teremtményen. Ilyenkor a kobaltkék, a mély tengerkék, a zöld, a sárga és a narancsfény ragyogott fel a messzeségben. Szíve megtelt káprázatokkal és felejthetetlen csodákkal. És a mai napig kitartóan, állhatatosan figyel, gyönyörködik a földben és az életben, amelyet az hordoz. Ha megáll a Járáson, akkor egy fűszál, egy bogár zizzenése olyan, mintha egy öltés lenne az ég és föld között. Valamiféle közös lényeg munkál a gyermek- és felnőttkori történetekben. Nem más, mint a kincskeresés és -találás átlényegülése, metamorfózisa. És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a hely, ahová születtünk, ahol a titkok birodalmába beavattak bennünket. Ózsvár Péter megőrizte gyermeki világlátását, megtalálta a kincset az agyagban. Számunkra is láthatóvá tette, nézzék csak, itt van körülöttünk, a kerámiaszobrok erejében.
Péter, amikor nekiveselkedik, hogy megcsinálja azt, amit szeretne, lábai gyökeret eresztenek a kiszáradt föld feltátott szájában, és ebből a szikkadt tepsiből, ebből a repedezett tófenékből nem szűnnek meg előtódulni az agyag lélegzetéből teremtett állat- és növényfigurák. A széttöredezett világ szilánkjaiból bújnak elő az újabbnál újabb formák.
Mert ilyenkor kiegyenesedik és behajlik a test, mérkőzik a meredéllyel, a kezek hozzáfognak az agyag szelídítéséhez, belesüppednek, iszonyatos energiát használva el, az agyagmassza tekereg a korongon, és Ózsvár Péter ujjainak hegyén egymást váltó agyagdarabok és vízcsöppek emberi tulajdonságokkal ruházzák fel lényeit. Ha elmélyül bennük hosszabb ideig, ha tovább van bennük, a mélyből képeket hív elő. Mindig is így látta a dolgokat. Szerinte a gonosz lélek akasztott kányaként sejlik fel.
Ózsvár Péter kerámiaszobrait óriásira növeszti, így minden apró részlet láthatóvá, tapinthatóvá válik. A fű emelkedése, a járási füvek rengetegje, a vadfüvekben feltünedező tojások, a szél roncsolta szakállú kakas, a tollaiba öltözött bagoly. Táncoló, összehajoló madarainak mozdulataiban gyöngédség, egynémelyük szívében csöngő. A mák, a virág madarat terem. Madártemplomai mellé imádkozni ereszkedünk. Mozdulatlanságból kitörni készülő, földbe ragadt madarai vágyakozva az égbe emelkednének. Hervad a táj, de a gyökerek még elevenek a talajban. A tényleges tófenéken doboló halántékkal tülekednek a kétarcú tehenek. Ha végiggázolnának a lapályon, az patáik alatt éppen csak meghajolna.
A hétköznapok pora kevesebb fényt enged át a szemhártyán. Amikor Péter elcsendesül, s a Nap mosolyog valahol – valahol, a szemhatáron túl –, megpróbálja a maga módján, játékosan, improvizatívan megfogalmazni azt az örökké változó csodát, amelyet neki e világ, az itteni lét jelent. Kibontani, finomítani, árnyalttá tenni, mindig újabb és újabb dolgot beépíteni. A fejében együtt van az egész. Amióta lakhelyet talált benne, azóta hordozza magában ezt az alföldi szellemiséget. Ahogy Hamvas Béla is írja: „Nincs kevésbé szabad hely, mint ez a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon, és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen.”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
Ferencz Zoltán eredetileg programozónak készült, de a gyergyószárhegyi művésztelep szellemisége nem engedte eltávolodni a szülőföldjétől és a képzőművészettől. Grafikáit újraértelmezett vallásos témák, ősiség és modern találkozása jellemzi.
Utcai Dávid számára a művészet az ima egyik természetes formája. Derűs optimista, aki együtt él a létvalósággal, és egyetért az ezerszer gyötört emberi lélek segítő elfogadásával. A szép, de kordába fogott valóságunk időkorlátos illékonyságával is tisztában van. Természetesnek tartja, hogy a művészet hasznos velejárója az erkölcsi tartás, a kifejező esztétikum, és hogy szükségtelen, káros dolog a hagyományos konzervatív etikai szabályokat és esztétikai vívmányokat félvállról venni.
Stanisław Lem űrhajósruhában, a földgömböt a kezében tartó Puskás Ferenc, Maria Skłodowska-Curie a laboratóriumban – különleges portrékkal tiszteleg előttük egy magyar karikaturista.
Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített
Mészáros Júlia pályafutásának szikrája a gyerekkorában rejlik. Ő is több alkalommal szembesült a felnőttek „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésével. Akkoriban a fogorvos vagy a patológus munkája tűnt érdekesnek számára. Akkor még nem fogalmazódott meg benne, hogy tervezőgrafikus lesz. Bár, visszagondolva, már gyermekkorában megmutatkoztak az erre utaló igen markáns jelek:
„Emlékszem, gyakran játszottam azt, hogy a babáim virágboltot vagy üzletet vezetnek, és ilyenkor mindig arculatot terveztem nekik, megrajzoltam a cégtáblát, az árlistát, minden elemet. Többet foglalkoztam magával a tervezéssel, mint a játékkal.
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.