Az ötödik nemzedék [1] és az Apolló-kör 1974-ben Stúdió néven merőben más alkotói eszmény jegyében szövetkezett, 1978-ban kialakulóban volt a marosvásárhelyi avantgárd fiatal generáció által létrehozott Marosvásárhelyi Műhely (MaMű), vagy Nagyváradon létrejött a 35-ös Műhely, tagjaik akcióval, koncepttel, happeninggel próbálkoztak.
Gyergyószárhegyen a nagybányai örökséget szerették volna visszaállítani, elvonulni az akkori hatalom által felügyelt létformától. Itt nagyon fontos megemlíteni, hogy az avantgárd csoportosulásokkal folyamatos kapcsolatot tartó Baász Imre mellett a kezdeti nagy elődök között találjuk a valamikori nagybányai művésztelep aktív résztvevőit, Ciupe Aurélt és Balla Józsefet, akik szintén az egykori Nagybánya iránti nosztalgia kapcsán jöttek Szárhegyre, magukkal hozva egy darabot a nagy elődök szellemiségéből. A szárhegyi környezet pedig megadta a lehetőséget, amelyből nemcsak az ők, de az ehhez a szellemiséghez közel álló művészek szín- és formavilága is táplálkozhatott.
Amikor 1973-ban Varró András szárhegyi plébános kezdeményezésére [2] megszületett egy művésztelep létrehozásának gondolata a Ferenc-rendi kolostorban, éppen Márton Áron püspök volt az, aki a kezdeményezést felkarolta. Ezek után Zöld Lajos szárhegyi újságíró szervező munkájának köszönhetően – a Buzău megyei Magurán működő szobrásztelep hatására – elindult a szervezés. A szervezőkre nagy hatással volt a zsögödi Nagy Imre, aki nemcsak azzal tűnt ki a nagy öregek közül, hogy Nagybányát, Budapestet és a nagyobb európai központokat bejárta egykor, hanem azzal is, hogy tudatosan vállalta a hazatelepedést, az elvonulást. Ez a magatartásforma, valamint a nagybányai szellemiség rányomta bélyegét a szárhegyi Barátság művésztelep kezdeti szemléletmódjára.
1 Banner Zoltán: Erdélyi Magyar Művészet a XX. században, 1990
2 Gyulafehérvári Érseki Levéltár
3 Banner i. m.
4 Hegyi Lóránt: Az M2 Záróra című műsorának interjúja, 2011
5 Erőss István: A gyergyószárhegyi művésztelep enciklopédiája. Szárhegy az európai művészet kontextusában. Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, 2007
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.