Hogyan legyen valaki képzőművész? A kérdés, de még inkább a válasz túlságosan összetett, amire nem adható receptszerű útmutatás. A tanulás és fejlődés folyamán előbb-utóbb elkerülhetetlen egy vizuális nyelvezet kialakítása. Ez a nyelvezet a képzőművészeti elemek: színek, valőrök, nagyságok, textúrák stb. sajátságos egyvelege, amely csak egy adott művészre jellemző, és az idő folyamán természetesen fejlődhet és változhat. A vizuális nyelvezet itt kölcsönös viszonyban áll a beszélt nyelvekkel. Minél több nyelven beszélünk, annál könnyebben tanulhatunk meg újakat, hiszen már átláttuk egy másiknak, egy rokon nyelvnek a logikáját, a nyelvtanát, a mondatok szerkesztését, már a szavak is ismerősek, és van összehasonlítási alapunk.
Balla Ákos a pályafutásának már túl van ezen szakaszán, kialakította saját nyelvezetét, amivel megszólít minket, a nézőt. Ez a nyelvezet nem önmagába zárkózó, hanem kellően rugalmas és nyitott, hogy a szókincs állandóan bővüljön, és új nyelvjárások, sőt nyelvek jelenjenek meg. Ez abban mutatkozik meg, hogy az itt látható alkotásokon, jobbára festményeken kívül Ákos más nyelveken is megszólal, amelyek bemutatására ez a néhány lap nem elegendő. Természetesen igazságtalan lenne elvárni egy ilyen jellegű melléklettől, hogy egy tartalmas alkotói életutat, portfóliót teljességgel mutasson be.
Mielőtt rátérnék az alkotásokra, érdemes az egészet szemügyre venni, hogy utána rávilágíthassunk a részletekre. Ide tartozik az a tény, hogy Balla Ákos elsődlegesen iparművész. A budapesti Magyar Iparművészeti Főiskolán, mai nevén Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett bőr szakon. Az ezzel az anyaggal való foglakozás azóta is legmeghatározóbb tevékenysége. Keze alól jobbnál jobb táskák, pénztárcák, szíjak, cipők, kulcstartók kerülnek ki. Tudni kell, hogy Balla Ákos portfóliójában jó néhány bútorterv is szerepel. Ugyancsak ezt a portfóliót gazdagítják tervezőgrafikai munkái: plakátok, röplapok, katalógusok, csomagolások, amelyek nyomtatott formában vagy esetleg digitálisan, a számítógépeink és okostelefonjaink képernyőjén jelennek meg. Mindezek a tevékenységek jelentik azt a gazdag szókincset, vagy inkább nyelveket, amelyeken Balla Ákos képes megszólalni és kommunikálni. Ahhoz, hogy a kommunikáció eljusson a befogadóhoz, egy nyelvezetnek rendelkeznie kell bizonyos fokú univerzalitással, annak érdekében, hogy azt a másik fél is képes legyen megérteni. Ebben az esetben az univerzalitást a mindent átható geometrizmus adja. Innentől kezdve szinte már teljesen másodlagos, hogy festménnyel, bútorral, táskával, avagy plakáttervvel találkozunk, azt „mindössze” egy sajátságos nyelv különböző akcentusaiként fogjuk hallani. Nemcsak a nyelv tűnhet ismerősnek, hanem a „mondatok” tartalma is. Anita, a feleség kertjeinek részleteihez hasonló látvánnyal mi is találkozhatunk saját virágos- és kiskertjeinkben. Ezek tipikusan vajdasági pillanatok, sokszor vicces helyzetek, apróságok, amelyeket leggyakrabban észre sem veszünk. Nem ez a sorozat az egyetlen, amely a vajdasági textúrákkal foglalkozik. Több munkán is megjelennek a szántóföldek, a parcellák, amelyeket mintha magasból szemlélnénk. Ezek a felületek már önmagukban is geometrikusak. Itt egy pillanatra megállhatunk a „geometrikus” szón elmélázni, amelynek eredeti jelentése éppen a talaj „megmérésével” kapcsolatos. A talajból kinövő növények, lombkoronák, virágok, levelek is geometrikusan absztrahálódnak.
A kompozíciók kollázsolt felületekből állnak össze. A táskák és pénztárcák készítése során kimaradó apró bőrdarabkák, amelyek egy átlagos műhelyben a kukában kötnének ki, és a szeméthegyeket gyarapítanák, nála életre kelnek, és beépülnek a kertbe, a lombokba, a tájba. Nem titok, hogy a kollázs az egyik kedvenc technikai eljárása. Amennyiben a kompozíciók mégsem ragasztással kerülnek kialakításra, a kollázshatás továbbra is tetten érhető, mint például az Árnyak sorozatban.
A kollázstechnika gyakori használata és tökélyre fejlesztése, valamint a mindent átható geometrikusság a kubisták védjegye volt, a mozgalmat Georges Braque és Pablo Picasso neve fémjelzi. A kubisták körbejárták és egyszerre több szempontból és különböző perspektívából mutatták meg alanyaikat, aminek az eredménye egy „töredezett”, prizmatikus kép lett. A kubizmussal rokonítható és néhány évvel később megjelenő irányzat az olasz futurizmus, amelynek szellemisége szintén közel áll Ákoshoz. A kubizmusból átvett megoldásokat a futuristák azzal bővítik, hogy már az alanyaikat is megmozgatják, így a szemlélő és a szemlélt egymáshoz képest is mozognak. A képzőművészeti alkotáson már nemcsak egy, hanem több pillanat is rögzül egyszerre, ezáltal a tér mellett az időbe mint dimenzióba is belépünk. Megjelenésében a hosszú expozícióval készült fotóra emlékeztethet egy futurista alkotás. Ehhez hasonló megoldásokkal is találkozhatunk alkotásaiban, ahogyan a galérialátogató figurákat nézzük. A látványt a belső terek padlóiról, falairól megcsillanó és több falra reflektálódó árnyak fokozzák. A festmények modern vonalvezetésű, megbontott térfogatú, hightech épületeket sejtetnek, amelyek vasbeton elemei fényesre csiszolt márvánnyal borítottak, a fényforrást hatalmas ablakok vagy éppen elegáns fénnyel világító neonok (amelyek maguk is dizájntárgyak) biztosítják. Mindebben a kortárs építészet, a technológia, a technikai vívmányok, a legújabb kütyük iránti rajongás ugyanúgy felfedezhető, mint a tudomány, a kutatás iránti elköteleződés.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
Ha végigtekintünk a második világháború utáni erdélyi művésztelep-alapítási törekvések palettáján, szembetűnő, hogy a mindenkori alapítók törekvése a köztük lévő együttgondolkodás és összhang által vezérelve minden esetben rátalált az ideális helyszínre. Innentől kezdve voltaképpen már a hely szelleme hívatta meg az alapítókkal a művésztársakat.
Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.
Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem
A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jó pár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán. Ha az ember figyel a világra, érzi, hogy baj van,
Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek.
Tarkó nagyvilági festő, ez nyugodtan kijelenthető. Nagyvilági abban az értelemben, hogy az élet helyi jelenségei kevésbé motiválják. Élménylökéseit leginkább nem közvetlen környezetétől kapja, hanem a legtágabb emberi kultúra közegéből meríti. Munkáit szemlélve mintha gyerekkorunk színes képeskönyveit lapozgatnánk, amelyeknek szereplői kivétel nélkül kicserélődtek az évtizedek folyamán.
Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja.
„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.
Lázár Tibor minden műve pimasz incselkedés – nem csupán szembesít, hanem az orrunk alá dörgöli, mi mindennel kell végre számot vetnünk az eltartott kisujjú fintorgásainktól kezdve az okoskodó kinyilatkoztatásainkon, szenvelgő identitásválságainkon és hasadt összetartozásainkon át a jelenvalóság felelősségéig. Frappáns, friss, meghökkentő – éberségre int, mint a fricska.
Olyan érzés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gyanútlan „Hogy vagy?” kérdésünkre azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kellemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a mulandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragadni – és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető. – Japánban ez a mudzsó fogalma, az átmeneti, az állandótlan – mutat rá Révész Anna.
Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben.