A kishegyesi Vass Szabolcs a vajdasági művészköröknek, többek között a TAKT művésztelepének és a Híd Kör Art projektnek ismert tagja, 2016-tól a Dombos Visual művésztelep koordinátora. Pályafutását középiskolásként kezdte a Hevér-tanyán működő TAKT – Tulabarai Tábor művésztelepén.
Az iparművészeti tevékenység behatárolt, a megrendelői kívánalmak és diktátumok miatt erősen megkötött alkotótevékenység, ami számára a művészi önkifejezés szűkítését, korlátozását jelenti. A dizájn feltétlen sikerre törő, mások akaratát szolgáló tevékenység, ennélfogva esztétikája csupán a felszínest érinti. Teljesen aláveti magát a termékek népszerűsítésének, ezért az iparművészt többnyire a fogyasztói társadalom önkéntes munkásának és/vagy rabjának tekinti. Rejtett manipulatív törekvései vannak, így a művészi szerepkör is művi.
A szépművészeti alkotásoknak viszont erőteljes, független, szabad, életminőséget, értékmegtartó szellemiséget meghatározó erejük van.
Elmélyült, független gondolatisága és líraisága folytán a rögösebb utat választotta. Fokozatosan építi művészi világát. Vezérfonala és egyik fő motívumforrása a modern transzhumanizmus eszméje. Leginkább az emberi identitás(tudat) és a techné viszonya foglalkoztatja. Jóval korábbra tehető és sokszorosan feldolgozott már az a szürrealizmusba botló művészi törekvés, amely a humán viselkedés tanulmányozása során szerzett tapasztalatok birtokában átalakíthatná a hibáiból amúgy mit sem tanuló emberiséget. A humanoid torzóépítések már a mai világgal elégedetlen, perlekedő, felfokozott érzületű új művésznemzedékek változatos próbálkozásai.
Alkotásainak egy részét a Michel Houellebecq francia kortárs író Elemi részecskék és Egy sziget lehetősége című regényeiben felvetett kérdések ihlették: hogyan gondolkodhatunk univerzális erkölcsi rendszerben, ha nem vagyunk képesek túllépni az etnocentrizmus problémáin? Milyen összefüggés van emberi identitás és technika között? Milyen viszonyban áll egymással a kapitalizmus, a technokrácia és a vallás? Milyen kapcsolat áll fönn a természettudomány és a filozófia, azon belül pedig az erkölcstan között? Felvetődik még a művészeket mindenkor foglalkoztató halhatatlanság kérdése is. „Ki az, aki megérdemli közülünk az örök életet – s ha igen, mire megy vele?” Houellebecq elbeszélései szerint a XXI. századi technohumanista kísérlet, a klónozás a jövőnk lehetséges vetülete. A természettudományos megoldás, a determinista technokrácia és az individualizmus természetesen nem oldhatják meg életünk összes fontos kérdését. Emellett úgy tűnik, hogy a nyugati világ, miközben halmozódó társadalmi ficamok és a természet ellen elkövetett fő bűnök megzabolázásával kísérletezik – sokadszorra –, ismét váratlan zátonyra fut.
A transzhumanizmus gyökereit és elméletét, azt a filozófiai kontextusba helyezett kérdéskört, hogy mivé fejlődhet a jövő embere, a XX. századi művészetek számtalan korai, burkolt szürrealizmusra, lírai technicizmusra és puszta mechanikai képforgácsolásra épülő példájával is alátámaszthatjuk. Megtaláljuk Max Ernst korai lépegető transzformer-elképzeléseiben, Dalí álomdúlásaiban. A korabeli magyar avantgárd művészek közül hasonló világokat fedez fel a maga számára Vajda Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső. Az elgépiesedő ember mítoszát a hatvanas években is viszontlátjuk Kondor Béla rézkarcaiban, Tóth Menyhért torz angyalarcaiban. Ugyanezt tapasztaljuk a 80-as évektől El Kazovszkij nagyszerű és félelmetes élményvilágában és feLugossy László pszeudo-mitologikus mesevilágában is.
Az emberi sorsok jelzett hibáinak visszafogott átépítési szándékát látjuk ezen művészi ténykedésekben; előremenekülésüket az emberiség rémtetteitől; a fenyegetettség magatartásformáit leleplező javítási és megújítási szándékot. Mindezek a valós és a képzelt világ sérült hámrétegeinek gyógyítási kísérletei.
Az 1960-as, 1970-es évek vajdasági alkotói közül többen – Ács József, Torok Sándor, Benes József, Petrik Pál, Zsáki István – az akkor forradalminak tűnő, de még hagyományosnak mondható festői kísérletezésekkel igyekeztek átértelmezni a szelíd vajdasági tájról és emberéről alkotott fogalomvilágot. Az emberi beavatkozások mértéke szerint átalakuló, torzulások prédájává vált valóság átfogalmazásait művészeink a felfedezés örömével vállalták. Az uniformizáltságból való kitörés vágyát, a közeli, de másfajta kultúrák felé közeledést, a rokonító nyitás szándékát tűzték ki maguk elé.
Vass Szabolcs már a világ globalizálódásának folyamatát kíséri, elemezgeti. Miközben átfogalmazza valóságunkat, újraalkotja, másféle kalodába zárja fura, gnóm emberlényeit. És el is választja azokat a táj ütős impressziójától. Kísérleti kaptafát húz az emberi társadalom egészére, elidegenítő hatású, szűkítő módszereivel az átértelmezés optimista kalandját tágítja. Átiratait már nem csupán az általa ismert közösségekre vonatkoztatja – szűkebb közegétől eltávolodva, egyre inkább a globalitások sűrítményébe törekszik.
A művészetekben a hermetizáló állapotok fokozatai jócskán megkoptak, a művészet egyre inkább tégelyesedik: nemzetközivé, határokon átívelővé, határtalanná szeretne válni. A mostani fiatal nemzedék így pillanatokra sem ragad meg a jó értelemben vett regionalizmusnál. Az univerzalitásokra és az általánosságokra, az uniformizáltságra törő látásmód, amely az emberi vizualitások és a transzmissziós gondolkodás forradalmi átalakulását is sürgeti, részben az önazonosság feladását is megköveteli. Ennek a globalizálódási folyamatnak irtózatosan nagy ára is lehet.
A kísérletező Vass Szabolcsnak megfelel az alkotói ciklusokban gondolkodás. Figuratív formációinak, így bábjainak a begyakorlása, mantrázása. Ez nem csupán ismétlődéseket, hanem minőségi változásokat is hoz. A világtojásból, a formailag rokonítható ősi kövületekből vagy akár a jelábrákból, fosszíliákból eredeztethető biomorf alakzatait egyaránt kivonhatja, összeegyeztetheti, újraalkothatja, vagy teljes mértékben átrendezheti, akár a ma emberének arcélére is. A negatív lenyomatként vagy(is) öntőformaként használható motorkerékpár motorház-negatívjaiból viszont hajdani totemes kultúrák harci álcáira emlékeztető antropomorf kerámiákat is készíthet. Gondolatvilágunkat frissítő, szövevényes ürítőeszköze lehet az antropomorf gép(gén?)technológia.
Nemcsak képi metaforákba ágyazza gondolatait, hanem a transzavantgardizmus eszmekörét transzhumanista elképzelésekkel egészíti ki. Idegenszerű humánus lényeket mímel, fura bábfigurákat teremt. Olykor ki is ragadja őket a bábállapotukból, és másféle jelentésközegbe helyezi, amelyben teljesen új szerepkörhöz juthatnak.
Alkotásai a kipróbált alkotói hagyományokon alapulnak, mégis elemi erővel, újszerűen hatnak. Különleges világtojásai a modern kor újjászületéséről szólnak. Illusztratív szemléletmódja és témáinak intelligens továbbgondolása, értelmi töltete kalandos, magával ragadó.
Az egyetemen született rézkarc, akvatinta technikában készült grafikái idegenszerű, távolságtartó, különös tárgyiasult magán-világot tárnak elénk, amelyben emberi lények nem mutatkoznak, csupán valami antropomorfizáló formai környezet árulkodik emberközpontúságukról.
Jelképi világa ősi, térábrázolását a humanoid elvonatkoztatások jellemzik, gépelemek, torz(i)ók, modern szoborszerű kreálmányok töltetei uralják. Az egyedfejlődés útjai, győzelmes kudarcai. Mindenütt jelek, melyek jelentéstartalmára a modernitások embere már nem is igazán kíváncsi. De éppen ezen ősi jelek kibogozhatatlan sokasága adja meg grafikáinak a varázsát: Vass Szabolcs az ősi civilizációk világtojás-motívumát csupán elméletmegújító szándékkal használja. A világabrosz univerzum létkép(let)eit önkényesen teregeti. Jel(entés)ábrái még a múltba révedés látvány-leképezésének emlékét őrzik, ugyanakkor már a jövőképünket világítják meg.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?