A kishegyesi Vass Szabolcs a vajdasági művészköröknek, többek között a TAKT művésztelepének és a Híd Kör Art projektnek ismert tagja, 2016-tól a Dombos Visual művésztelep koordinátora. Pályafutását középiskolásként kezdte a Hevér-tanyán működő TAKT – Tulabarai Tábor művésztelepén.
Az iparművészeti tevékenység behatárolt, a megrendelői kívánalmak és diktátumok miatt erősen megkötött alkotótevékenység, ami számára a művészi önkifejezés szűkítését, korlátozását jelenti. A dizájn feltétlen sikerre törő, mások akaratát szolgáló tevékenység, ennélfogva esztétikája csupán a felszínest érinti. Teljesen aláveti magát a termékek népszerűsítésének, ezért az iparművészt többnyire a fogyasztói társadalom önkéntes munkásának és/vagy rabjának tekinti. Rejtett manipulatív törekvései vannak, így a művészi szerepkör is művi.
A szépművészeti alkotásoknak viszont erőteljes, független, szabad, életminőséget, értékmegtartó szellemiséget meghatározó erejük van.
Elmélyült, független gondolatisága és líraisága folytán a rögösebb utat választotta. Fokozatosan építi művészi világát. Vezérfonala és egyik fő motívumforrása a modern transzhumanizmus eszméje. Leginkább az emberi identitás(tudat) és a techné viszonya foglalkoztatja. Jóval korábbra tehető és sokszorosan feldolgozott már az a szürrealizmusba botló művészi törekvés, amely a humán viselkedés tanulmányozása során szerzett tapasztalatok birtokában átalakíthatná a hibáiból amúgy mit sem tanuló emberiséget. A humanoid torzóépítések már a mai világgal elégedetlen, perlekedő, felfokozott érzületű új művésznemzedékek változatos próbálkozásai.
Alkotásainak egy részét a Michel Houellebecq francia kortárs író Elemi részecskék és Egy sziget lehetősége című regényeiben felvetett kérdések ihlették: hogyan gondolkodhatunk univerzális erkölcsi rendszerben, ha nem vagyunk képesek túllépni az etnocentrizmus problémáin? Milyen összefüggés van emberi identitás és technika között? Milyen viszonyban áll egymással a kapitalizmus, a technokrácia és a vallás? Milyen kapcsolat áll fönn a természettudomány és a filozófia, azon belül pedig az erkölcstan között? Felvetődik még a művészeket mindenkor foglalkoztató halhatatlanság kérdése is. „Ki az, aki megérdemli közülünk az örök életet – s ha igen, mire megy vele?” Houellebecq elbeszélései szerint a XXI. századi technohumanista kísérlet, a klónozás a jövőnk lehetséges vetülete. A természettudományos megoldás, a determinista technokrácia és az individualizmus természetesen nem oldhatják meg életünk összes fontos kérdését. Emellett úgy tűnik, hogy a nyugati világ, miközben halmozódó társadalmi ficamok és a természet ellen elkövetett fő bűnök megzabolázásával kísérletezik – sokadszorra –, ismét váratlan zátonyra fut.
A transzhumanizmus gyökereit és elméletét, azt a filozófiai kontextusba helyezett kérdéskört, hogy mivé fejlődhet a jövő embere, a XX. századi művészetek számtalan korai, burkolt szürrealizmusra, lírai technicizmusra és puszta mechanikai képforgácsolásra épülő példájával is alátámaszthatjuk. Megtaláljuk Max Ernst korai lépegető transzformer-elképzeléseiben, Dalí álomdúlásaiban. A korabeli magyar avantgárd művészek közül hasonló világokat fedez fel a maga számára Vajda Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső. Az elgépiesedő ember mítoszát a hatvanas években is viszontlátjuk Kondor Béla rézkarcaiban, Tóth Menyhért torz angyalarcaiban. Ugyanezt tapasztaljuk a 80-as évektől El Kazovszkij nagyszerű és félelmetes élményvilágában és feLugossy László pszeudo-mitologikus mesevilágában is.
Az emberi sorsok jelzett hibáinak visszafogott átépítési szándékát látjuk ezen művészi ténykedésekben; előremenekülésüket az emberiség rémtetteitől; a fenyegetettség magatartásformáit leleplező javítási és megújítási szándékot. Mindezek a valós és a képzelt világ sérült hámrétegeinek gyógyítási kísérletei.
Az 1960-as, 1970-es évek vajdasági alkotói közül többen – Ács József, Torok Sándor, Benes József, Petrik Pál, Zsáki István – az akkor forradalminak tűnő, de még hagyományosnak mondható festői kísérletezésekkel igyekeztek átértelmezni a szelíd vajdasági tájról és emberéről alkotott fogalomvilágot. Az emberi beavatkozások mértéke szerint átalakuló, torzulások prédájává vált valóság átfogalmazásait művészeink a felfedezés örömével vállalták. Az uniformizáltságból való kitörés vágyát, a közeli, de másfajta kultúrák felé közeledést, a rokonító nyitás szándékát tűzték ki maguk elé.
Vass Szabolcs már a világ globalizálódásának folyamatát kíséri, elemezgeti. Miközben átfogalmazza valóságunkat, újraalkotja, másféle kalodába zárja fura, gnóm emberlényeit. És el is választja azokat a táj ütős impressziójától. Kísérleti kaptafát húz az emberi társadalom egészére, elidegenítő hatású, szűkítő módszereivel az átértelmezés optimista kalandját tágítja. Átiratait már nem csupán az általa ismert közösségekre vonatkoztatja – szűkebb közegétől eltávolodva, egyre inkább a globalitások sűrítményébe törekszik.
A művészetekben a hermetizáló állapotok fokozatai jócskán megkoptak, a művészet egyre inkább tégelyesedik: nemzetközivé, határokon átívelővé, határtalanná szeretne válni. A mostani fiatal nemzedék így pillanatokra sem ragad meg a jó értelemben vett regionalizmusnál. Az univerzalitásokra és az általánosságokra, az uniformizáltságra törő látásmód, amely az emberi vizualitások és a transzmissziós gondolkodás forradalmi átalakulását is sürgeti, részben az önazonosság feladását is megköveteli. Ennek a globalizálódási folyamatnak irtózatosan nagy ára is lehet.
A kísérletező Vass Szabolcsnak megfelel az alkotói ciklusokban gondolkodás. Figuratív formációinak, így bábjainak a begyakorlása, mantrázása. Ez nem csupán ismétlődéseket, hanem minőségi változásokat is hoz. A világtojásból, a formailag rokonítható ősi kövületekből vagy akár a jelábrákból, fosszíliákból eredeztethető biomorf alakzatait egyaránt kivonhatja, összeegyeztetheti, újraalkothatja, vagy teljes mértékben átrendezheti, akár a ma emberének arcélére is. A negatív lenyomatként vagy(is) öntőformaként használható motorkerékpár motorház-negatívjaiból viszont hajdani totemes kultúrák harci álcáira emlékeztető antropomorf kerámiákat is készíthet. Gondolatvilágunkat frissítő, szövevényes ürítőeszköze lehet az antropomorf gép(gén?)technológia.
Nemcsak képi metaforákba ágyazza gondolatait, hanem a transzavantgardizmus eszmekörét transzhumanista elképzelésekkel egészíti ki. Idegenszerű humánus lényeket mímel, fura bábfigurákat teremt. Olykor ki is ragadja őket a bábállapotukból, és másféle jelentésközegbe helyezi, amelyben teljesen új szerepkörhöz juthatnak.
Alkotásai a kipróbált alkotói hagyományokon alapulnak, mégis elemi erővel, újszerűen hatnak. Különleges világtojásai a modern kor újjászületéséről szólnak. Illusztratív szemléletmódja és témáinak intelligens továbbgondolása, értelmi töltete kalandos, magával ragadó.
Az egyetemen született rézkarc, akvatinta technikában készült grafikái idegenszerű, távolságtartó, különös tárgyiasult magán-világot tárnak elénk, amelyben emberi lények nem mutatkoznak, csupán valami antropomorfizáló formai környezet árulkodik emberközpontúságukról.
Jelképi világa ősi, térábrázolását a humanoid elvonatkoztatások jellemzik, gépelemek, torz(i)ók, modern szoborszerű kreálmányok töltetei uralják. Az egyedfejlődés útjai, győzelmes kudarcai. Mindenütt jelek, melyek jelentéstartalmára a modernitások embere már nem is igazán kíváncsi. De éppen ezen ősi jelek kibogozhatatlan sokasága adja meg grafikáinak a varázsát: Vass Szabolcs az ősi civilizációk világtojás-motívumát csupán elméletmegújító szándékkal használja. A világabrosz univerzum létkép(let)eit önkényesen teregeti. Jel(entés)ábrái még a múltba révedés látvány-leképezésének emlékét őrzik, ugyanakkor már a jövőképünket világítják meg.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.