Szimonidesz Hajnalka bemutatkozása:
„Gimnazista koromban szobrász akartam lenni, és hallani sem akartam másról, pedig sokan akartak lebeszélni, illetve segíteni abban, hogy valami „rendes” szakmát tanuljak. A Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára akkor nagyon nehéz volt bekerülni, öt embert vettek fel több száz jelentkezőből, én nem voltam benne az ötben. Ettől függetlenül az alkotótevékenység mindig jelen volt az életemben. Szabadúszó művészként olajjal kezdtem festeni és ez nagy szabadságot jelentett a művészi önkifejezésben.
Családot alapítottam, három gyermekem született, és egy évtizedig a gyerekeim nevelése volt elsődleges az életemben. Mára önálló felnőttek, így napi fő tevékenységem a rajzolás, festés, egyéb alkotómunka.
Első diplomámat az Apáczai Csere János Tanítóképzőn (szociálpedagógia), a másodikat az ELTE Savaria Egyetemi központ vizuális kultúra–rajz szakán szereztem. A szombathelyi művészeti karon két kiváló művésztanár, Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész és Tóth Lívia textilművész rendkívül nagy támaszt jelentettek számomra. Személyiségük, emberségük, művészetük és barátságuk mai napig erőt, inspirációt, tartást kölcsönöz nekem. Támogatásuk, törődésük hozzásegített a lényegtelen és a lényeges meglátásához, a tartalom átíráshoz, vizuális megjelenítéséhez és elsősorban ahhoz, hogy higgyek magamban.
A mesék illusztrálása jóval később kezdődött, mint a festészet – az Aranyvackor pályázat indította be a művészeti tevékenységemnek ezt az oldalát. A meseillusztrátori létemet tehát 2007-től datálom, azóta töretlenül ezzel foglalkozhatom.
Gimnazista koromtól számos helyen volt egyéni és csoportos kiállításom, például Ráckevén a Savoyai-kastélyban, Badacsonyban az Egry József Emlékmúzeumban, Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az ország legtöbb nagyvárosában. Az Alkotóművészek Ráckevei Egyesülete tagjaként is rendszeresen veszek részt csoportos tárlatokon.
A rajzokat elsősorban gouache technikával és akrillal készítem akvarellpapírra – nagyon időigényes, nagy precizitást igénylő technika, ugyanis a javítási lehetőség csekély. Számítógépes rajzprogram alkalmazása a rajzok nyomdai előkészítésében kap csak szerepet.
Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 7-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.