Szombathy Bálint: Bizarr képzettársítások – Varga Valentin munkáihoz

Varga Valentin a zombori Laza Kostić Művelődési Központban ez év júniusában rendezett önálló kiállítást. A „rendezés” az ő esetében fogalmi kiterjesztést feltételez. A művelet sokkal többről szól, mint arról, hogy képeket aggat a falra, és vízszintezi őket. Leginkább tárgyak, objektek elhelyezésére, tárgyegyüttesek összeszerkesztésére utal, melyeket a szakma általában installációkként könyvelhet el. De még a képei sem sík táblaképek, hanem plasztikai értékekkel rendelkező domborművek, reliefek. Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.

Mint utaltam rá, művészünk a mindennapi életből származó kész tárgyakkal, a duchampi értelemben vett objet trouvékkal operál, melyeket gyakran az immár haszontalannak vélt hulladékból válogat ki. A mai emberi környezetben nincs szüksége különösebb erőfeszítésre ahhoz, hogy becserkéssze a megfelelő nyersanyagot: világszerte termékgyártási hiperprodukció zajlik. Nem barkácseszközökkel vagy hagyományos szobrászati fogásokkal hozza létre tehát térbeli kompozícióit, hanem készen vett elemek széles választékára támaszkodva, kezdve a gyerekjátékoktól a háztartási eszközökig. Használt, másodkézből vett anyagokat és a kiskereskedelem kínálatából származó árucikkeket egyaránt sikeresen alkalmaz. Úgymond reciklál, újrahasznosít: a széles körű, tömegigényekre szabott ipari formanyelv harmadlagos vagy még annál is alacsonyabb szintű minőségeit beemeli a magasművészet nyelvi szövetébe, új értékeket hozva létre szokatlan, „bukfences” kontextusba állításukkal. Kombinációs érzékenysége és találékonysága meredek gondolattársítások sorát eredményezi, felfokozott szellemi éleslátásról tanúskodik.

A szürnaturalizmus szellemében fogant egyik új keletű munkája, az Aszpik. A kocsonyalé megszokott látványvilágát és kulináris állagát néhány olyan idegen, oda nem való tárgy „fűszerezi”, melyektől kijózanítóan megborzadunk. A baromfi- és sertésszármazékok közé beékelődik egy-egy fémcsavar, zsilettpenge, ácsszög, tömítő gumikarika. A legbizarrabb mindenképpen egy csábosra rúzsozott játékbaba feje a rezgő lében. Csupán képzelőerőnkre van bízva, hogy az alapötletből kiindulva mi mindennel helyettesítjük be az oda tolakodott furcsaságokat. Vagyis a kacatot. Az Aszpik arról szól többek között, hogy elveszünk a tárgyak tömkelegében, az árufeleslegben. A dolgokat ideig-óráig egybetartó kocsonyalé csalóka közeg, előbb-utóbb szétcsúszik a tartalom, vagyis az összefogó rendszer. Másrészt pedig arra figyelmeztet ez a munka, hogy megszűnt a szűzi tisztaság fogalma. Nemcsak a napi élelmünk szennyezett, hanem a tudatunk és a lelkünk is.

Varga eszközhasználatának jellemzői mentén haladva szemünkbe ötlik egy forgatható elektromos nyárs. A munka címe Imagyros. Az elnevezés jelentéstani értelemben több irányba bontható: az ima mint fohász és a gyros mint nyárson sült étel, de ott lappang benne az imágó is mint a képiségre utaló jelzés; átvitt értelemben maga a látvány. Távolabbról szemlélve a néző bizonytalan annak megítélésében, hogy miféle massza van ráhúzva a vízszintes fémtengelyre. Vélhetné akár összefilézett hústömegnek is, ám közelebb lépve az installációhoz, máris nyilvánvalóvá válik számára, hogy amit lát, az egy szintetikus matériaegyveleg, mégpedig játékállatkák nagyrészt felismerhetetlen „vegyüléke”, furcsa füzére. Csupán itt-ott kandikál ki egy-egy jegesmedve feje, újabb képzettársításokra sarkallva a szemlélőt. A végső felismerés immár félreérthetetlen és hangsúlyosan tragikus.

Ugyancsak az újabb munkák közül válik ki az a tárgyegyüttes, amely öt egyformára festett elektromos vasalóból áll, precízen egymás mellé sorakoztatva, orrukkal az ég felé. A vasalók megsokszorozott jelenléte ezúttal nem elsősorban a tárgyi jegyek szobrászati kiemelését szolgálja, mivel az elektromos háztartási cikkeket elsődlegesen nyomódúcokként értelmezi. A szemközti falon ugyanis ott láthatók azok a négyzetes képi felületek, melyekre a művész ráégette a vasaló lapját. Az áram hőt termel, a hő pedig átmegy abba az általunk is ismert grafikai minőségbe, ami olyankor keletkezik, amikor a vasalót rajta felejtjük a vasalódeszka bevonatán vagy rosszabb esetben a ruhaneműn. Majdnem ugyanolyan tiszta formák, mint a kör vagy a négyzet, nincsenek köröttük grafikai „zajok”.

Nem állt szándékomban kitérni Varga Valentin minden olyan alkotására, amely ezúttal helyet kap napilapunk művészeti mellékletében. Néhány jellegzetes munkáján át kívántam inkább felvillantani a Temerinben élő művész kétségtelen tehetségének a bizonyító jegyeit. Különféle műtípusok és nyelvi zárványok szuverén jelenlétére és egyidejűségére szerettem volna rámutatni Varga munkásságában, amelynek egyik alapjegye az Umberto Ecó-i értelemben vett „nyitott mű” eszménye felé történő tudatos kimozdulás. De nemcsak a nyelv korszerűségére kell rámutatni Varga esetében, hanem arra a felfokozott kritikai érzékenységre is, ahogyan reagál a világunkat átható globális problémákra.

Varga 2008 óta van jelen a szerbiai képzőművészeti palettán. Ahhoz képest kevés önálló kiállítása volt, mindössze három. Pedig helye ott lenne az ország legrangosabb kortárs kiállítói intézményeiben.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)