Varga Valentin a zombori Laza Kostić Művelődési Központban ez év júniusában rendezett önálló kiállítást. A „rendezés” az ő esetében fogalmi kiterjesztést feltételez. A művelet sokkal többről szól, mint arról, hogy képeket aggat a falra, és vízszintezi őket. Leginkább tárgyak, objektek elhelyezésére, tárgyegyüttesek összeszerkesztésére utal, melyeket a szakma általában installációkként könyvelhet el. De még a képei sem sík táblaképek, hanem plasztikai értékekkel rendelkező domborművek, reliefek. Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
Mint utaltam rá, művészünk a mindennapi életből származó kész tárgyakkal, a duchampi értelemben vett objet trouvékkal operál, melyeket gyakran az immár haszontalannak vélt hulladékból válogat ki. A mai emberi környezetben nincs szüksége különösebb erőfeszítésre ahhoz, hogy becserkéssze a megfelelő nyersanyagot: világszerte termékgyártási hiperprodukció zajlik. Nem barkácseszközökkel vagy hagyományos szobrászati fogásokkal hozza létre tehát térbeli kompozícióit, hanem készen vett elemek széles választékára támaszkodva, kezdve a gyerekjátékoktól a háztartási eszközökig. Használt, másodkézből vett anyagokat és a kiskereskedelem kínálatából származó árucikkeket egyaránt sikeresen alkalmaz. Úgymond reciklál, újrahasznosít: a széles körű, tömegigényekre szabott ipari formanyelv harmadlagos vagy még annál is alacsonyabb szintű minőségeit beemeli a magasművészet nyelvi szövetébe, új értékeket hozva létre szokatlan, „bukfences” kontextusba állításukkal. Kombinációs érzékenysége és találékonysága meredek gondolattársítások sorát eredményezi, felfokozott szellemi éleslátásról tanúskodik.
A szürnaturalizmus szellemében fogant egyik új keletű munkája, az Aszpik. A kocsonyalé megszokott látványvilágát és kulináris állagát néhány olyan idegen, oda nem való tárgy „fűszerezi”, melyektől kijózanítóan megborzadunk. A baromfi- és sertésszármazékok közé beékelődik egy-egy fémcsavar, zsilettpenge, ácsszög, tömítő gumikarika. A legbizarrabb mindenképpen egy csábosra rúzsozott játékbaba feje a rezgő lében. Csupán képzelőerőnkre van bízva, hogy az alapötletből kiindulva mi mindennel helyettesítjük be az oda tolakodott furcsaságokat. Vagyis a kacatot. Az Aszpik arról szól többek között, hogy elveszünk a tárgyak tömkelegében, az árufeleslegben. A dolgokat ideig-óráig egybetartó kocsonyalé csalóka közeg, előbb-utóbb szétcsúszik a tartalom, vagyis az összefogó rendszer. Másrészt pedig arra figyelmeztet ez a munka, hogy megszűnt a szűzi tisztaság fogalma. Nemcsak a napi élelmünk szennyezett, hanem a tudatunk és a lelkünk is.
Varga eszközhasználatának jellemzői mentén haladva szemünkbe ötlik egy forgatható elektromos nyárs. A munka címe Imagyros. Az elnevezés jelentéstani értelemben több irányba bontható: az ima mint fohász és a gyros mint nyárson sült étel, de ott lappang benne az imágó is mint a képiségre utaló jelzés; átvitt értelemben maga a látvány. Távolabbról szemlélve a néző bizonytalan annak megítélésében, hogy miféle massza van ráhúzva a vízszintes fémtengelyre. Vélhetné akár összefilézett hústömegnek is, ám közelebb lépve az installációhoz, máris nyilvánvalóvá válik számára, hogy amit lát, az egy szintetikus matériaegyveleg, mégpedig játékállatkák nagyrészt felismerhetetlen „vegyüléke”, furcsa füzére. Csupán itt-ott kandikál ki egy-egy jegesmedve feje, újabb képzettársításokra sarkallva a szemlélőt. A végső felismerés immár félreérthetetlen és hangsúlyosan tragikus.
Ugyancsak az újabb munkák közül válik ki az a tárgyegyüttes, amely öt egyformára festett elektromos vasalóból áll, precízen egymás mellé sorakoztatva, orrukkal az ég felé. A vasalók megsokszorozott jelenléte ezúttal nem elsősorban a tárgyi jegyek szobrászati kiemelését szolgálja, mivel az elektromos háztartási cikkeket elsődlegesen nyomódúcokként értelmezi. A szemközti falon ugyanis ott láthatók azok a négyzetes képi felületek, melyekre a művész ráégette a vasaló lapját. Az áram hőt termel, a hő pedig átmegy abba az általunk is ismert grafikai minőségbe, ami olyankor keletkezik, amikor a vasalót rajta felejtjük a vasalódeszka bevonatán vagy rosszabb esetben a ruhaneműn. Majdnem ugyanolyan tiszta formák, mint a kör vagy a négyzet, nincsenek köröttük grafikai „zajok”.
Nem állt szándékomban kitérni Varga Valentin minden olyan alkotására, amely ezúttal helyet kap napilapunk művészeti mellékletében. Néhány jellegzetes munkáján át kívántam inkább felvillantani a Temerinben élő művész kétségtelen tehetségének a bizonyító jegyeit. Különféle műtípusok és nyelvi zárványok szuverén jelenlétére és egyidejűségére szerettem volna rámutatni Varga munkásságában, amelynek egyik alapjegye az Umberto Ecó-i értelemben vett „nyitott mű” eszménye felé történő tudatos kimozdulás. De nemcsak a nyelv korszerűségére kell rámutatni Varga esetében, hanem arra a felfokozott kritikai érzékenységre is, ahogyan reagál a világunkat átható globális problémákra.
Varga 2008 óta van jelen a szerbiai képzőművészeti palettán. Ahhoz képest kevés önálló kiállítása volt, mindössze három. Pedig helye ott lenne az ország legrangosabb kortárs kiállítói intézményeiben.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.
Aknay János képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak – nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend – ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár.
Mindig magamnak rajzolok – addig formálom a kompozíciót vagy figurát míg, azt nem érzem egy rajzról, hogy én vagyok, vagy legalábbis valamelyik része egy velem. Szerintem csak ettől lesz hiteles, azonban szeretnék nem csak megjeleníteni egy-egy szövegrészt, hanem olyan rajzokat készíteni, ami valami módon önálló életre is kel és a gyerekek, felnőttek, akik megnézik a rajzokat, a formák, hangulatok, a kompozíció és színek által örömet, megnyugvást élhetnek át. Valamit üzen az illusztráció, reményeim szerint ez az üzenet boldogsággal tölti el a szemlélőt.
Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.