Bő évtizede követem az Újvidéken élő Tarkó János (1980) művészeti kibontakozását. Mára a telepi festő Szerbia-szerte ismert alkotóvá érett. Köszönhetően nem lankadó munkakedvének, annak a hitének, hogy türelmes kitartással és következetességgel mindig előrébb lehet jutni a pályán. Folyamatosan változva kicsit, de alapvetően megmaradva önazonosnak, kerülve a külső megfeleltetésnek eleget tevő látványos nyelvi és tartalmi fordulatokat. A tudatos önformálás az ő esetében is jelentős eredményeket hozott, tudniillik 2017-ben elnyerte a Forum Képzőművészeti Díjat, előző évi alkotói teljesítményéért.
Tarkó nagyvilági festő, ez nyugodtan kijelenthető. Nagyvilági abban az értelemben, hogy az élet helyi jelenségei kevésbé motiválják. Élménylökéseit leginkább nem közvetlen környezetétől kapja, hanem a legtágabb emberi kultúra közegéből meríti. Munkáit szemlélve mintha gyerekkorunk színes képeskönyveit lapozgatnánk, amelyeknek szereplői kivétel nélkül kicserélődtek az évtizedek folyamán.
Vagy talán mégsem? Mert hát itt maradt néhány kedves gyerekkori figura is, mint például Miki egér. Mint a popkultúra örök archetípusa, a halhatatlan hollywoodi sztárokkal kézen fogva, akik hálás témaként úgyszintén bevonultak a művészettörténetbe. Nemcsak a mozi világa jelenik meg Tarkó képein, hanem azoké a magatartásformáké is, amelyek úgyszintén a népszerű kultúra farvizén törtek fel, leginkább a szórakoztatózene világából. Ezekhez az érdekes embermintákhoz ma már odacsatlakoztak az influenszerek, akik szintén a popkultúra bugyraiból jönnek. Ismertté válni mindenáron! – hangzik ezeknek az ifjú önjelölteknek a jelszava. Mindenki az érvényesülést keresi. Ezt a képzőművész is érzi legbenső gondolati késztetéseiben, ezért rendesen belefekszik a képeibe, nem sajnálva erőt, szenvedélyt.
A pop-art az ötvenes-hatvanas években az amerikai életstílus, a fogyasztói mentalitás globális népszerűsítését, propagálását tűzte zászlajára. Ma már erre nincs szükség, mert a világ többi részével egyetemben nagyrészt mi is ezt az életstílust műveljük. Tarkó munkáin precízen lemérhető, hogyan változott a pop-art ideológiai hitvallása. A nyelvi kifejezés azonos maradt, a szüzsé azonban előrelépett a harmadik évezred kívánalmainak megfelelően. És ez így rendben is van, mert művészünket nem a múlt foglalkoztatja, nem a rég történt eseményekre reflektál, hanem a jelenkorra.
A jelenkor pedig túlságosan zavaros, nehéz benne eligazodni. Mindenkinek kivétel nélkül, aki tudatosan próbálja élni az életét. A művész hiperérzékenysége belső konfliktusokhoz vezet, még inkább felnagyítja a bennünket körülvevő gondokat, aggodalmakat. Ezért van szüksége egy szilárd nyelvi zárványra, ami Tarkó esetében – mint látjuk – a pop-art. A stílus szilárd keretet ad a művészetének, amelyben biztonságban érzi magát, ha már az ideológiai fogódzók inognak körülötte és körülöttünk.
Ám művészete nyitottabb, és nyitottságánál fogva összetettebb annál, hogy kizárólagossá tegye a pop-art stílusfelfogását. Más forrásokból is bőven merítkezik, például az utcai falfestészetből, a naiv művészetből, a városi folklórból és a dadaizmusból. Ahhoz képest, hogy akadémiai pallérozottsággal rendelkezik, ikonográfiája cseppet sem akadémikus. És azt se felejtsük, Tarkó műfaji értelemben is gazdagon változatos, mivel műhelyéből nemcsak festmények kerülnek ki, hanem kollázsok, objektek és installációk is. Úgy tűnik, technikai akadályok már nem léteznek a számára. Tárgyi kompozícióiban leleményesen alkalmaz különféle hétköznapi eszközöket. Az itt látható képválogatás híven tükrözi ezt a fajta kifejezésbeli sokszínűséget, az általa kultivált nyelv összetett voltát.
Bármelyik kifejezésmódját vizsgáljuk, azonnal szembeszökő számunkra színeinek a harsányságig ívelő erőteljes tisztasága. Kevert, fojtottabb színeket szinte csak háttérként alkalmaz. Munkái ettől válnak megnyerővé és emberközelivé, egyszersmind fiatalosan játékossá. Tárgyi megjelenítései hol szimbolikusak, hol pedig konkrétak. Ez a fajta kettősség különösen erotikus témáinak az esetében kifejezett.
•
Tarkó János pályája a kétezres évek elején indult, nagyjából két évtizede. Az eltelt idő egyéniséggé formálta a személyét, szívesen látott vendég az ország kiállítótermeiben, sőt másutt is. Több regionális kiállításra is meghívást kapott, többek között a Szabadkán megrendezett Határtalan képzőművészet címűre 2020-ban, ahol szlovákiai és szerbiai magyar alkotók állítottak ki. Ugyancsak tavaly rendezett önálló kiállítást az újvidéki Amerikai Szeglet (Američki kutak) kiállítótérben. Az alkalommal jelentette ki: „Kiállításom régi és új munkákat egyaránt tartalmaz. A vegyes válogatással pontot teszek eddigi kifejezésmódomra. (…) A jövőben nem a jelenünkkel és a társadalommal szeretnék foglalkozni, mondtam már róla sok mindent. Új munkáim a metafizikai térbe, a valóságon túliba, az álmok világába és a világűrbe kívánnak hatolni.”
Érdeklődéssel várjuk Tarkó merész nekirugaszkodását az ismeretlenbe.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. március 20-i számában)
Megtérése óta a legfőbb inspirációs forrása az abba vetett hit, hogy Isten képes átformálni életünket, ha engedjük. „Bármit tettünk, bárkinek okoztunk csalódást vagy botránkozást meggondolatlan tetteinkkel, szavainkkal, van belőle kiút. Ezt a személyes életemből fakadó felismerést próbálom alkotásaimon keresztül megfogalmazni” – mondja. Az utóbbi időben a tárgy és az ember kapcsolatát vizsgálja szakrális kontextusban, technikailag pedig a cianotípia képzőművészeten belüli felhasználása, valamint interaktív objektumok készítése foglalkoztatja.
„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.
Lázár Tibor minden műve pimasz incselkedés – nem csupán szembesít, hanem az orrunk alá dörgöli, mi mindennel kell végre számot vetnünk az eltartott kisujjú fintorgásainktól kezdve az okoskodó kinyilatkoztatásainkon, szenvelgő identitásválságainkon és hasadt összetartozásainkon át a jelenvalóság felelősségéig. Frappáns, friss, meghökkentő – éberségre int, mint a fricska.
Olyan érzés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gyanútlan „Hogy vagy?” kérdésünkre azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kellemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a mulandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragadni – és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető. – Japánban ez a mudzsó fogalma, az átmeneti, az állandótlan – mutat rá Révész Anna.
Ózsvár Péter gyerekként a rejtett medrekkel, tavakkal körülvett szikes mezőn, Kishomokon és a kanizsai nagy Járáson átesett a kincskeresés lázas betegségén. Úgy volt vele, miért ne találhatna egyszer valódi kincset, aranyat például, vagy vágyai netovábbját, öregapja kanászkútba rejtett pisztolyát, az lett volna a hatalmas zsákmány! Nem véletlen, hogy semmit sem talált. Gyermeki képzelgéseit a gyönyör hajtotta. Amikor kisétált a rétre, üldögélt, énekmondó helyen üldögélt békésen, színes madárrajok bolyongtak fölötte, és olyanfajta szabadságvágyat érzett, mint amilyet a madarak repülés közben.
Ferencz Zoltán eredetileg programozónak készült, de a gyergyószárhegyi művésztelep szellemisége nem engedte eltávolodni a szülőföldjétől és a képzőművészettől. Grafikáit újraértelmezett vallásos témák, ősiség és modern találkozása jellemzi.
Utcai Dávid számára a művészet az ima egyik természetes formája. Derűs optimista, aki együtt él a létvalósággal, és egyetért az ezerszer gyötört emberi lélek segítő elfogadásával. A szép, de kordába fogott valóságunk időkorlátos illékonyságával is tisztában van. Természetesnek tartja, hogy a művészet hasznos velejárója az erkölcsi tartás, a kifejező esztétikum, és hogy szükségtelen, káros dolog a hagyományos konzervatív etikai szabályokat és esztétikai vívmányokat félvállról venni.
Stanisław Lem űrhajósruhában, a földgömböt a kezében tartó Puskás Ferenc, Maria Skłodowska-Curie a laboratóriumban – különleges portrékkal tiszteleg előttük egy magyar karikaturista.
Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 15-én írta alá Václav Havel, a Csehszlovák Köztársaság köztársasági elnöke, Lech Wałęsa, a Lengyel Köztársaság elnöke és Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a visegrádi nyilatkozatot. A Közép-Európát összefogó nemzetközi gazdasági, diplomáciai és politikai szövetség létrejöttének évfordulójára sajátos portrésorozatot készített
Mészáros Júlia pályafutásának szikrája a gyerekkorában rejlik. Ő is több alkalommal szembesült a felnőttek „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésével. Akkoriban a fogorvos vagy a patológus munkája tűnt érdekesnek számára. Akkor még nem fogalmazódott meg benne, hogy tervezőgrafikus lesz. Bár, visszagondolva, már gyermekkorában megmutatkoztak az erre utaló igen markáns jelek:
„Emlékszem, gyakran játszottam azt, hogy a babáim virágboltot vagy üzletet vezetnek, és ilyenkor mindig arculatot terveztem nekik, megrajzoltam a cégtáblát, az árlistát, minden elemet. Többet foglalkoztam magával a tervezéssel, mint a játékkal.
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”