Úri Szűcs Luca: Látjuk-e magunk tükör nélkül?

2022. január 28., 09:34
Fotó: Molnár Edvárd
A képre kattintva galéria érhető el

Miroslav Jovančić Mirror for a Blind Man[1] című festményének elemzése az orientalizmus képzőművészeti hagyatékával

Mirror for a Blind Man címmel 2021. október 22-én nyílt meg Miroslav Jovančić önálló kiállítása a Szabadkai Kortárs Galériában. Azonos című, 2021-ben befejezett, nagy méretű képének világa azonban egy kisebb kitérőt tesz Jovančić ars poeticájából. A képet egy észak-afrikai út, egy ott tapasztalt gondolatmenet ihlette, amelyet Jovančić marokkói költő-filozófus barátjának, Mohamed Moksidinek a – szintén Mirror for a Blind Man című – verse indított el.

Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre. Felmerül a kérdés: elengedhetetlen-e az utazás ahhoz, hogy egy nagy felismeréshez jussunk önmagunkról?

Marokkó azon helyek közé tartozik, melyek egykor az Oriens részét képezték, ahonnan megannyi kép ihlete és maga az orientalizmus irányzata is származik. Ennélfogva, amikor egy művész „a Keletre” utazik, szinte önkéntelenül elődeinek nyomát járja.

Az orientalizmus, az Oriens társadalmainak és kultúráinak megismerése a festészet világában már a reneszánsz és barokk festők munkásságában is megjelenik, de az irányzat térhódítása a 19. században volt leginkább jellemző. Az Oriens inkább egy kulturális térfoglalás egzotikus fogalma volt, mintsem egy térképészeti kifejezés, hiszen az Oriens (a továbbiakban: a Kelet) lefedte a mai Törökország, Görögország, a Közel-Kelet és Észak-Afrika területeit is. Az orientalizmus összetett fogalma alapvetően magában foglalja a Kelet kutatását és kultúráinak megismerését, ennélfogva azt a viszonyt is, amit a nyugati ember kialakított a Kelettel szemben. A 18. és 19. századi gyarmati birodalmak csúcspontján közkedveltté vált az európai művészek és írók számára a „Másik” felfedezése, így keleti útjaik során saját perspektívájuk szerint dokumentálták a látottakat. Ebből a miliőből eredt az az esztétikai stílus és téma, amely az európaiak által olyan ünnepelt jeleneteket emelt ki, mint a hárem, a bazár vagy a mecset. Az akkori imperialista nézettől eltérően ma a művészettörténészek, tudósok és művészek is egyre inkább hangsúlyozzák ennek a hagyatéknak a problematikusságát, hiszen az európai szemmel nézett Kelet „Másságáról” kialakított kép egyoldalú volt, vagyis jelentősen befolyásolta a nyugatiak felsőbbrendűségi érzete, ezzel megerősítve kolonialista identitásukat.

Az orientalizmus egyik legismertebb kritikáját Edward Said (1935–2003) palesztin származású amerikai irodalomkritikus fogalmazta meg, akinek leghíresebb műve, az Orientalizmus 1978-ban jelent meg. Said kritikája alapvetően arról szól, hogy az orientalizmus nem a megismerés semleges eszköze, hanem a keleti országok feletti uralomé, azaz nyugati viselkedésminta, intézményesült bánásmód a Kelettel szemben. Mivel a nyugati ember Kelet-fogalma valójában nem is létezik, hiszen több száz kultúra egyvelegéről beszélünk, Said kifejti, hogy a nyugatiak (elsősorban az ábrázolásért felelős művészek és írók) a nyugati közönségnek készült műveikben a sztereotípiák révén homogenizálni akarják, ezáltal passzív szereplővé kívánják tenni a keleti embert, ezzel elősegítve a gyarmatosítás folyamatát. Said felvetéseiben a sztereotípiák létezése bizonyosan igaz, hiszen ezek az előítéletek a világon mindenhol jelen vannak. A tudatlanság minden esetben egységesnek látja azokat a kultúrákat, amelyek tőlük messze vannak, ez nem csak a nyugati ember jellemzője. Said kifejti azt is, hogy a Nyugatnak szüksége van a Keletre ahhoz, hogy valamihez képest meghatározza magát, azaz, hogy kialakuljon az identitása. Ez a felvetés ugyanígy igaz lehet egyéni szinten is: szükségünk van a „Másikra” önmagunk megismeréséhez. Az identitás létrehozása nem feltétlenül történik olyan tág fogalmakkal, mint „Kelet” és „Nyugat”. Tehát az a hozzáállás, bánásmód, amit Said orientalizmusnak nevez, nemcsak a keletiekkel szemben érvényesülhet, hanem mindenhol, ahol emberi érintkezés van.

Az utazás a társadalom egyik leggyakrabban visszatérő és egyik legváltozatosabb témája. Az út megtétele társadalmi és egyéni szinten is nagy és mély átalakuláson ment keresztül, ami végigkíséri az emberi civilizációt. Az utazás puszta vonzereje átívelte történelmünk idejét, inspirációját a „Másik” felfedezése adta, egyidejűleg önmagunk másként való felfedezésével. A 20. században már egyre inkább jellemzővé válik a képzőművészek lelkiállapotának megismerése egy-egy alkotáson keresztül. Az utazás motivációja már nem feltétlenül a „Másik” kultúrájának puszta dokumentálása (és azzal együtt elferdítése is), sokkal inkább az út megtétele alatt végbemenő lelki változások megfigyelése. Ezen a ponton a művészet már nem a világ minden tájáról származó objektív jelenetek és történetek megosztásának eszköze volt, inkább kapu a kreatív nagyok elméjébe és lelkébe. Az impresszionisták és az absztrakt festők ábrázolási eszközeiket az érzelmek és a lélek nagy kérdéseinek megválaszolására használták. A 20. század képzőművészetében olyan alkotók is választottak orientalista témákat, mint Auguste Renoir, Henri Matisse, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, August Macke és Oskar Kokoschka. Persze a felsorolt művészek képei is sokszor tükröztek építészeti stílusokat, helyi jeleneteket vagy szokásokat, de inkább merültek bele személyes utazásokba, az egyén gondolataiba és érzéseibe, mintsem a világ kollektív látásmódjába.

Mirror for a Blind Man elemzése és értelmezése során kihagyhatatlan ennek a képzőművészeti hagyatéknak a megvizsgálása, hiszen minden ecsetvonásban ott van a művész elődeinek ecsetvonása is.

Jovančić közel 30 éves művészeti pályájának alapja az önmitológia: egy képi világba zárt napló, amely végigkíséri életének eseményeit, gondolatait, lélekváltozásait. A képein megjelenő szimbólumoknak sokszor növényi motívumokat, állatokat és mesébe illő emberi figurákat használ, hogy egy egységes hangulatot, egy pillanatot fogjon meg velük. Művészeti folyamata függ attól az átformáló pillanattól, amikor a tapasztalatból emlék lesz. Ez a körülírhatatlan tudat alatti tér az, amit játszóterének használ, és ez az, amit próbál megragadni legtöbb alkotásán.

Mirror for a Blind Man ezt a teret megtöbbszörözi: egyszerre játszódik a kontempláció mezején, és teszi fel számunkra a kozmosz kérdéseit. A nagy méretű vásznat egy szabálytalan kör uralja, óvatos körkörös ecsetvonásokkal megfestve. A jellegzetes marokkói kék csillagokat ölel magába: egy-egy halványan pislákol, mások fényesen ragyognak. A világűr körablakát csempeminta veszi körbe. Ismétlődő, geometrikus minta négyzetekből és rombuszokból. Minden kissé szabálytalan, szabadkézi, nyers. A festmény két fő eleme két külön világot mutat: a csempe a tapasztalat világa, az utazás alatt látottaké, vizuális benyomás. Míg a második elem, a kozmosz ablaka, a kontempláció állapotának emléke: nem egy konkrét csillagkép ábrázolása, hanem az elmélkedés során feltörő kép benyomása. Az egész kompozíció egy elme teljesen szubjektív gondolatmenete, amely a nézőnek szinte alig árul el valamit, mintha nem is akarna. Ezt a távolságtartást csak egy dolog töri meg: a cím a festménybe írva. Ez fontos, hiszen magyarázatot kapunk arra, hogy ez tükör azoknak, akik nem látják önmaguk valóját, akik átvitt értelemben vakok. Pedig a festményen nincs tükör, és soha nem is volt, mi nem láthatjuk, és azt sem, hogy ebben a bizonyos tükörben mi volt. Jovančić tükre éppen az a pillanat, az a gondolat volt, amiben felismerte önmaga valóját.

A Mirror for a Blind Man talán ezért különleges: figurális ábrázolás nélkül összpontosul benne maga a pillanat, amikor magunkba nézünk, és ráébredünk valami mélyebb titokra. Jovančić azt mondta ezzel a munkájával kapcsolatban, hogy azért ragadta meg Mohamed Moksidi versének címe, mert úgy érezte, neki is szüksége van egy ilyen tükörre.

Egy út megtétele talán segíthet ebben, és elődeink lábnyomaiból is olvashatunk közben, de mindnyájunknak a saját tükrünket kell megtalálnunk. Miroslav Jovančićnak pedig addig is megmarad az a több száz tükör, amit közel 30 év alatt alkotott.

 
[1] Ford.: Tükör egy vak embernek.

Szülővárosában végezte el a középfokú zeneiskolát, majd az újvidéki zeneakadémián folytatta tanulmányait. Oklevelet a belgrádi Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskolán és az újvidéki Művészeti Akadémia festészeti szakán szerzett, Vladimir Tomić professzor osztályában. 1992-től rajztanárként és az általános iskolások képzőművészeti oktatásával foglalkozó szakmunkatársként dolgozott. 1998 óta a szabadkai Képzőművészeti Találkozó Modern Galéria, ma Szabadkai Kortárs Galéria kurátora. Művészeti tevékenységének meghatározó részét képezi a zene, különféle együttesek hegedűse.
FONTOSABB DÍJAK
2012 Pro Urbe díj, Szabadka
2009 Nagyapáti Kukac Péter-díj
2010 A XII. Pávatoll fotó- és filmművészeti fesztivál legjobb filmzenéért járó díja, Boldogasszonyfalva
2004 Dr. Bodrogvári Ferenc–díj (Ethnokor együttes)
ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁSOK
2019 Levendula Galéria, Gödöllő
2017 Klein House Social Bar and Art Gallery, Szabadka
2017 Dobó Tihamér Képtár, Magyarkanizsa
2016 Bösze Szalon, Veszprém
2015 Művelődési Ház, Kiskunhalas
2015 If Caffe, Budapest
2011 Torony Galéria, Cres, Horvátország
2011 Prodajna galerija, Belgrád
2010 Parti Galéria, Pécs
2009 Zentai Városi Múzeum – Zenével érkezem
2008 Képzőművészeti Találkozó, Szabadka – Zenével érkezem
2008 Bash Ház, Szabadka
2007 New Castle, Nagy-Britannia
2007 Kosztolányi Dezső Gimnázium, Szabadka
2004 Tableau Galéria, Újvidék
2004 Francer Galéria, Szabadka
2003 Caffe Sax, Szabadka – Jazz színekben
2001 Laza Kostić Galéria, Zombor
2000 Platoneum Képtár, Újvidék
1999 Képzőművészeti Találkozó, Szabadka
1995 Képzőművészeti Találkozó, Szabadka (Jasmina Jovančić Vidakovićtyal és Szarapka Tiborral)
1992 HOL Galéria, Művészeti Akadémia, Újvidék
 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)