Csengettek. Négyet. Mara belemarkolt a takaróba és úgy figyelt. Az éjszakai csendet újabb berregés törte meg. Négyszer, ahogy a lánya tette, gyakran, sok évvel ezelőtt. Ilyenkor Mara mérgesen nyitott ajtót, mi ez a türelmetlenség. Hogy tudd, én vagyok, volt a válasz. Évek óta nem csengetett, nemcsak négyszer nem, hanem egyszer se.
Mara kicsoszogott a bejárathoz és keskeny résre nyitotta az ajtót. A félhomályban, álmos szemmel csak annyit látott, egy fiatal lány áll ott, csapzott hajjal, elnyúlt kardigánban, ölében alvó kisgyerek. Szeretnék… hadart egy érhetetlen mondatot, de Mara becsapta az ajtót az ismeretlen látogató orra előtt, bár a hang kissé ismerősnek tűnt, de az utóbbi időben a hallása is sokat romlott, szemüveg nélkül a lány arcát sem tudta tisztán kivenni. Visszafeküdt, várt. Néhány perc múlva újabb csengetés. Számolta, egy, kettő, három, négy. Aztán még egyszer, négy, egyenletesen, majd már csak egy, de hosszan. És még egyszer. Mara még várt, sokáig visszhangzott benne az egyetlen, hosszú csengőhang.
Nem bírt elaludni, egyébként is nehezen jön álom a szemére, esténként nehéz az elalvás, zakatol a szíve a csendben, a légszomj éjszaka még inkább kínozza. Hajnalban aludt el, mégis korán ébredt, azt hitte, álmodta az éjszakai csengetéseket, ki zavarná ilyenkor éppen őt.
Megfőzte a koffeinmentes kávéját, legalább az illata adjon egy kis illúziót, kavargatta az üvegpohárban, amikor szóváltást hallott a folyosóról, kiabálást, majd gyereksírást. Kinyitotta az ajtót és kilépett a lakásból, már csak Marcsa néni átkozódását hallotta, ahogy kihajolva a körfolyosón kiabált, nem átjáróház ez, kurva cigányok, menjetek dolgozni. Még látta homályosan a tegnapi lány alakját hátulról, ahogy átszaladt az udvaron, a kisgyereket a kardigánba csomagolva vitte. Nem cigány az a lány, szaladt ki Mara száján, inkább magában szólva. Marcsa néni ekkor még hangosabban ordított, érteni se lehetett a szavait, közben rázta a korlátot.
Mara visszahúzódott a lakásába, bekapcsolta a rádiót, zenét hallgatott, ez mindig megnyugtatta. Most nem, felerősítette a Chopin-szonátát, de ez is zavarta a fülét. Nem akarózott kimennie a házból, vásárolnia kellett volna, ami eddig is nehezére esett, de megfogadta, naponta jár egyet, mielőtt teljesen legyengülne. Ma nem megy sehova, határozta el, nem aludt az éjszaka szinte semmit, lepihent, de az álom elkerülte. Nagy nehezen összeütött egy ebédet, de mire elkészült, az étvágya is elment, csak egy pirítóst evett meg margarinnal, a paradicsomot hiába szeletelte fel, nem ment le a torkán. Nem baj, ha fogyok, minden gramm számít, amivel kevesebb munkát adok a szívemnek, hajtogatta magában.
Pár pillanatra elbóbiskolt a fotelben, amikor megszólalt a csengő. Nem tudta, éjjel van vagy nappal, ránézett az órára, mivel a redőnyök le voltak húzva, a fény se adott támpontot. A csengő még egyszer megszólalt, kétszer, kétszer kettő, hosszan nyomva, mintha tudnák, hogy otthon van. Moccanni se mert, csak várt. Harmadszor is megszólalt a csengő, idegesen, számolhatatlanul. Befogta a fülét és a szemét is behunyta. Néhány perc múlva csend lett, nem állt fel a fotelből, maga elé meredt. Miután megszokta a szeme a sötétséget, észrevette, a bejárati ajtó mellett a padlón fehér papír világít. Odavánszorgott. Felvette a papírlapot, csak annyit látott, gyűrött és piszkos. Még jobban összegyűrte és a konyhai kukába dobta. Szemüveg nélkül, amit gyakran nem vett magához, anélkül is bevillant valami ismerős motívum, amit a papírlapon akarata ellenére látott. Kivette a gombóccá gyűrt papírt és lassú, gépies mozdulatokkal simítgatta, rátette a konyhaasztalra, ott is folytatta ezeket a mozdulatokat, mintha vasalná, és még mindig nem nézett oda, csak mereven maga elé. Ujjával tapogatta, ahogy a vakok olvassák a Braille-írást, most se nézett a lapra, de annak sarkában megállt és azt a kis suta csengőt sejtette ujjai alatt, amilyeneket Csenge rajzolt gyerekkorában minden lap sarkába. Mara mindkét tenyerét ráhelyezte a papírra, csak így mert odanézni.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.