Antal Sándor: Tamás hazamegy

A kis kerek asztal mellett ül a szőke, a hosszú, szögletes asztal innenső végén pedig a barna úr ül. A szőke úr egészen fiatal, angolnak látszik. Frissen borotvált arca, dupla fehér gallérja, gyűretlen kabátja meg az a jófajta szivar, amit a szájában lógat, azt a látszatot kelti, hogy a szőke úr csak véletlenül vetődött be az automatába, a kispénzű emberek vendéglőjébe. De a mellénye már gondolkodóba ejt. A mellénye nagy kockájú, szép divatmellény, de téli, pedig júniusban itt is nyár van. A nadrágja kitérdelt, a cipője pedig szomorú. Ha nem dugná hátra a szék alá a bal lábát, látni lehetne a harisnyáját is, mert a cipője talpa egészen elkopott elöl. Vagyis az angol nem egészen véletlenül kávézik az automatában. A barna úr ötven körül járhat, széles karimájú, puha kalapját lehúzta a szemére és az előtte lévő három nagy pohár sörből váltogatva iszik. Az egyik pohárban sötét hamburgi, a másikban sárga pilseni, a harmadikban vegyes.

A barna úr, aki inkább fekete, mint barna, olasznak látszik, bajusza beér a szájába és éppen csak annyi sörhab van rajta, amit nem érdemes letörülni. A ruhája nem divatos, de tiszta és nem ócska. A nyakkendőjétől kezdve minden úgy áll rajta, mintha hirdetni akarná, akinek nem tetszik, ne nézzen rám. Mellényén vastag aranylánc, ujjain nehéz aranygyűrűk, a bal keze kisujján egy halálfejes ezüstgyűrűje is van. A lábán nehéz amerikai sárga cipő. Az angol úr sovány, az olasznak is kiáll a pofacsontja, de azért az olasz jó húsban van. Az angol nagy élvezettel szemléli a nőket, az olasz unatkozik, nézi az angolt és úgy pöfékel egy hatőrés szivarból, mintha pipálna.

Itt tartunk, amikor az angol észreveszi, hogy nem ég a szivarja. Körülnéz. Gyufatartó csak a pénztárnál van, oda nem szívesen megy, már a cipője miatt se. Kénytelenségből így az olasztól kér tüzet.

Juhász Dósa János | Aki elindította a Holnapot

Antal Sándor Nagyváradról indult, megjárta Németországot és a skandináv országokat, de ahogy évszázadokig szinte minden (ki)tanult honfitársa, ő is visszatért, hogy idehaza hasznosítsa külföldön megszerzett tudását. A Nagyváradi Napló szerkesztőségében dolgozott, meglátta Ady Endrében a zsenit, s megírta a Holnap antológia első kötetének előszavát. 

 – Engelsman? – kérdi az olasz, mikor visszakapja a szivarját.

– Nej – feleli az angol – ungare, hungarien.

– Micsoda? – mondja az olasz magyarul és ráncos vörös nyakára tolja a kalapját.

– Hát maga magyar?

– Igenis – feleli örvendezve az angol – és tíz hónapja most először hallok magyar szót. Régen itt lakik?

– Régen. Maga pesti? – kérdezte majdnem minden érdeklődés nélkül.

– Igenis – felelte a szőke szelíden, mint egy iskolásgyerek – Budapesten születtem 1886-ban. – Meg tetszik engedni, hogy átüljek az ön asztalához?

– Csak maradjon ott. Úgy se lehet itt beszélgetni, mikor az ember maga szalad a sör után.

Jó ideje ültek már némán egymás mellett, mikor az öregebbik felállott. Na, hála istennek, sóhajtotta megkönnyebbülten a szőke, csakhogy már elmegy.

– No, öcsém, menjünk egy tisztességes kocsmába. Másfél óra múlva a Kronprinen szögletasztalánál ül a két magyar. Az asztalon az ebéd maradványai. Három üres borosüveg, a negyediket most nyitotta ki a pincér.

– Menj haza, Tamás fiam, mi keresnivalód van itt? Minek is jöttél ide? – Azt hittem, hogy mint festő…

– Mint festő? Gyerek vagy, hát tudsz te úgy festeni, mint az a bivalyképű Zorn? Nem tudsz. De ha tudnál, akkor is éhen halhatsz. Megkérdik, hogy miért jöttél ide, gyanakszanak arra, akinek nincs pénze. Igazuk van.

– Van munkám.

– Munkád? Hát azért jöttél ide, hogy fancsali cselédek fényképéről lenyald a szeplőket? Ezt otthon is megcsinálhattad volna. Menj haza, amíg lehet. Ha nem vagy senki, de legalább otthon vagy.

– Hát maga, Vattai úr, miért jött el? – kérdezte Tamás, akit az olasz bor felbátorított.

– Miért? Mi közöd hozzá, nyálas kölyök? Hogy miért jöttem el? Azért, mert alávaló voltam. Mert azt hittem, hogy muszáj eljönni. Az ember elkövet egy csomó aljasságot, és amikor számadásra kerül a sor, szépen megszökik. Egy hónappal az orvosi szigorlat előtt. Mondd, van szeretőd?

– Együtt dolgozunk egy leánnyal, ő is retusál, de úrilány.

– A szeretőd? Lefeküdtél már vele?

– Dehogy kérem, hiszen úrilány. Csak úgy mindent enged.

– Na, a korodhoz képest elég nagy szamár vagy. Én is olyan szamár voltam, mint te. Otthagytam egy lányt, méghozzá milyen lányt, istenem! Olyan lányt, akiről ezren álmodnak, de csak egy találkozik vele. Én találkoztam vele és vakon, aljasul otthagytam. Pedig csak dolgozni kellett volna érte. Sírt, mondta, hogy meg fog halni. Te persze nem hiszel semmiben, nem félsz a sötétségtől?

– Nem én. Trágya lesz mindenkiből – felelte Tamás nevetve.

– Trágya? Na, te már elég jókor bűzlesz. Hát én félek. Egyszer, a nyáron lesz 15 éve, csakis őmiatta mentem haza. És nem mertem kimenni a sírjához.

– Hát meghalt?

– Meghalt, hamar, fiatalon halt meg. Aki fiatalon hal meg, az örökké fiatal marad. Most is látom, most is huszonegy éves, mindig huszonegy éves marad, mindig szép marad.

A bor meg az emlékezés nedvessé tette Vattai szemét. Tamás nem mert szólni, pedig szeretett volna legalább húsz koronát kölcsönkérni.

– Kíváncsi vagy rá, mi történt ezután? Az történt, ami veled is meg fog történni. Mosdóvízért mentem reggel a konyhába és ott találtam a háziasszony lányát egy pendelyben. Úrilány volt, mint a tied. Olyan, mint egy ronda cseléd, akire otthon rá se néztem volna. De elvettem, csak azért, mert nagyon lehajolt a cipőjéért, mert máskülönben nem kaptam volna meg. Most azután egy lakásban élek vele, egy olyan nővel, akivel húsz szót egyfolytában még nem váltottam, mert nincs miről. Aki az újságból is csak a pletykákat olvassa, aki mindjárt röhög, mihelyst egy férfi ránéz. Aki engem lenéz, mert ő csinált embert belőlem. Társa lettem az anyósomnak. Krétaporral, szódabikarbónával és szalicillal gyógyítjuk a tüdővészeseket, a nyavalyatörősöket. A pénz dől, mert a nép buta, ha tud is olvasni. Idd meg a sörödet, ne menjen kárba semmi. Menjünk.

 Tamás véglegesen lemondott arról, hogy kölcsönkérjen a honfitársától. A sarkon elváltak. Vattai folytatta az útját, Tamás pedig ellenkező irányba indult el. Néhány perc múlva mindketten megálltak. Visszanéznek. Tamásnak nagyot dobban a szíve. Mégis, hátha ad… Hátha ad annyit, hogy hazautazhatok. Várja, hogy visszamenjek hozzá. Gyorsan, elszántan, futva megy Vattaihoz.

– Na, mit akarsz?

Tamás nem ijed meg a durva hangtól, hanem majdnem lélegzet nélkül, elfúlva mondja:

– Nézze, haza akarok menni. Magának van pénze, segítsen, olyan magamban vagyok itt. Van valakim otthon, aki vár, s azt írta legutóbb, hogy nagyon beteg. Nem akarom, hogy meghaljon. Adjon száz koronát!

– Vár valaki? Adok, hogyne adnék, kapsz száz koronát, többet is kapsz. Várj csak, még nincs kilenc óra, tízkor megy az utolsó vonat.

Hátha csak tréfál ez az ember és otthagy a vonatnál. Hátha csak nevetni akar rajtam egy jót? Fél tíz alig múlt és már a pályaudvaron voltak. Vattai ment a pénztárhoz.

– Nézd, fiam – mondta Tamásnak – itt van öt korona, több pénzt nem adok a kezedbe. Itt a jegy Berlinig. Itt most a szemed előtt feladok egy borítékba zárva három tízest Berlinbe, poste restante a nevedre. Ez a százas pedig Pestre megy, megkapod a postán. Ezt azért adom, hogy otthon ne szégyelld magad. Néhány perc múlva benn van Tamás a harmadosztályú kocsiban. Kihajlik az ablakon és szeretne valamit mondani. De nem tud, nem jutnak eszébe a szavak.

– Nem baj, fiam, írj majd egy képeslapot, de nem muszáj. Hanem egyet ígérj meg. Ha otthon megkérdik, hogy milyen világ van erre, ne arról beszélj, hogy mindenkinek van telefonja. Ne azt mondd el, hogy mije volt másnak, hanem hogy mit csináltál te. És el ne menj még egyszer, hogy ne legyen baja senkinek miattad.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)