A lányon látszott, hogy reggeli sminkjét tovább tartott elkészíteni, mint amennyi időt addig jószántából könyvek olvasásával töltött. Nem ismertük egymást. A reggeli tömegben szúrtam ki, hogy aztán építgessem kitalált portréját. A megyeszékhelytől vonattal negyvenpercnyire álló faluban, az állomástól húszpercnyi gyaloglásra található kockaházukban a tankönyveken kívül soha sem bukkant fel kötött, nyomdaipari termék. Próbáltam megértő lenni. A magát húsz év kitartásával a negyvenedik születésnapja előtt koporsóba piáló apa, a titkolt pofonok között, alkalmi munkákból életben maradni próbáló anya, meg a két lusta testvér között, minták hiányában, a középiskola napi látogatása is a rögvalósággal szembeni lázadás.
Mindent csak kitaláltam róla erős színekkel operáló sminkje, házilag szőkített haja miatt. Pedig gőzöm sem lehetett arról, hogy azon a fázós hajnalon is ötkor kelt, és mint minden hétköznap, fél hat után kilépett a földes utcájuk vékonyka járdájára, és a ritkás falusi lámpák fényénél elbotorkált a soha fel nem újított százéves állomásépületig. Ott negyedik éve sok helybélivel együtt kapaszkodott fel a menetrend szerint hat tíz körül befutó piros dízelszerelvényre, amin minden ülés fejét ismerte, de már egyikkel sem akart beszélgetni. Mint a többiek, csak arra vágyott, hogy az embergőzös vagon műbőr ülésén lophasson még fél órát az ébrenlét és az alvás közé csúszó kómás szendergésből. A helyén ülve talán én is átgondolom, hogy a saját ágyban lenne a legjobb az a harminc perc, csakhogy az egy órával későbbi vonattal esélytelen lenne hallani az első becsengetést.
Hat óra ötvenkor már ott hömpölygött az ingázókkal a vasúti aluljáróban. A csarnokban aznap ő vette a szelet pizzát, amin barátnőjével osztoztak, keresve az egyensúlyt az éhség csillapítása és a smink megőrzése között. Mivel nem álltam mellettük, nem tudhattam, hogy a 199 forintos pizzaszeletet hetente felváltva veszik, és a késő délutáni hazaindulásig az minden, amit esznek. Meg azt sem, hogy az a nap jól indult, hiszen a csillagszemű srác a szomszéd faluból megosztotta velük a legolcsóbb fajtából való energiaitalát, így néhány visszafojtott büfögéssel elkerülhette, hogy a hideg, zsíros pizza egész nap bántsa a hasát.
A lánnyal, akiről csak képzeltem, hogy tovább tartott reggeli sminkjének az elkészítése, mint amennyi időt addig önszántából szépirodalommal töltött, az iskolája felé vezető úton, a lottózó előtt találkoztunk. Ugyanúgy nem ismertem, mint a megyeszékhely sok száz vidéki diákját elnyelő iskolasor felé özönlő társait. Csak arra lettem figyelmes, hogy férfiak becsületére váló káromkodással kiemelkedik az emberáradatból, és azt visítja, jó napja van, érzi a szerencsét, sorsjegyet kell vennie. Satufékezett az idő. Jól megnézhettem az előttem keresztbevágó lányt, aki belépett a helyre, amiről nem tudhattam, hogy azt gondolja, az egyetlen lehetőséget ígéri a kitörésre mindabból, amibe ősei beleragasztották.
Aztán megfeledkeztem róla. Csak akkor ugrott be ismét az a kimerevedett pillanat, amikor egykori kollégám, aki nem adta fel, hogy örökre a nemzet napszámosa maradjon, a szombati sörözésnél mesélni kezdte a hete egyetlen nem rutintörténetét.
A tanítványáról, akit a kötelező oktatásban más lehetőséget nem kínáló harmincfős, szakképzős osztályban negyedik éve próbál bárminemű kapcsolatba hozni a számokkal. Az első találkozásuk óta sejti, a másodiktól pedig tudja, hogy már az eredmény, ha legalább fizikailag jelen van az órákon, és nem várhat többet, mint a táblára írt példák és megoldások aprólékos lemásolását a kockás füzetbe. Ez minden mérce alapján nemhogy az érettségihez, de a tanévek befejezéséhez is kevés. Ám igazgatói nyomásra, a kedvező statisztikák parancsára és a felesleges magyarázkodások elkerülése érdekében náluk elégséges. Miközben azzal áltatják magukat, hogy az érettségin majd átügyeskedik az ilyeneket, mint minden évben sokakat, akikből akár még remek melós is válhat valamikor.
A tanítvány a szokásosnál is üvegesebb tekintettel ült az első órán. A másodikon meg se moccant. Ha néha nem pislog, azt hiszik, nyitott szemmel alszik. Miután ez másoknak is feltűnt, a harmadik szünetben egykori kollégámra várt, hogy kiderítse, előző este túl sok volt a faluban kevert boldogság vagy teherbe esett a diákja. Sokadik szólításra, bökdösésre ocsúdott fel a lány, és azt kérte, kettesben beszélhessen a tanárával. A folyosón átadott egy apró, színes lapocskát, amiről először volt kollégám se tudta, micsoda. Csak amikor a lány azt kérdezte, hogy az a szám tényleg annyi-e, amennyit ő gondol, akkor kezdte alaposabban vizsgálgatni a sorsjegyet. Neki is többször el kellett olvasnia az apró betűs szabályokat, de végül megállapította, hogy ugyanazt látják. A sorsjegy ötmillió forintot ért.
Elsőre senki sem hitte el a történetet, hiszen nem ismertünk olyat, aki valaha is pár ezer forintnál többet nyert volna, de még az ismerősök ismerősei között is csak egy akadt, aki hallott valakiről, akinek egyszer összejött egy négyes. Ötmillió forint? Bólintott a volt kollégám, majd hozzátette: kétévi fizetése volt a kezében. És aztán? Aztán visszakísérte a lányt a lottózóba, ahol reggel, iskolába menet vette a sorsjegyet. A lottózós kisasszony csodálkozott, hogy miért, hiszen reggel már elmagyarázta a lánynak, miként veheti fel az ötmillió forintot. Sőt, együtt hívták fel az anyját, aki először nem válaszolt, majd csak zokogott. A lány semmire sem emlékezett. Visszafelé azt mesélte volt kollégámnak, hogy legalább három óra esett ki neki abból a napból. Az utolsó emléke, hogy felkiált, jó napja van, szerencséje lesz, és egy szembejövő, őt bámuló pasast majdnem fellökve, bevágódik a lottózóba. A következő pedig, hogy a tanár bökdösi.
Nem hitték el, hogy én voltam a majdnem fellökött pasas, és emlékszem a lányra, akinek a sminkjét valószínűleg tovább tartott reggel elkészíteni, mint amennyi időt addigi életében könyvekkel töltött. Röhögtek, de jobban érdekelt mindenkit, hogy aztán mi lett. Mi lett volna?, értetlenkedett a volt kollégám. Az elmúlt két napban már nem volt iskolában a lány. Bólintottunk, és másik téma került a sörök közé.
Soha nem tudtuk meg, hogy a lány mindenki tanácsát illedelmesen meghallgatta, mit is csináljon azzal a rengeteg pénzzel. A megyeszékhelyen való lakásvásárlásról csak addig álmodozott, amíg kiderült, hogy ahhoz legalább még kétszer annyi hitel kellene, mint a hatalmas nyeremény, arra pedig nemhogy neki, de az ismerősei közül senkinek se lenne esélye. Vehetett volna a falujában nagy portán álló kockaházat, de félt, hogy akkor örökre ott ragad, ahonnan reggelenként menekül, délután meg farkaséhesen hazavágyik.
A falubeliek beszéltek egy ideig a lányról meg a nyereményéről, amiből kifizette az anyja évek óta halmozódó tartozásait, hogy aztán újra gyűlhessenek. A munkakerülő bátyjának megvette a vágyott, használt sportkocsit, amivel pár hónappal később, a szokásos részeg szombat éjszaka felcsavarodott egy út menti fára. Az öccse megkapta a falu legszuperebb számítógépét, és hitte, gazdag e-sportoló vagy influenszer lehet, de évek múlva is csak ugyanabban a mackóban gubbasztott a kék fényben úszó szobában. A maradékot elvitte néhány mámoros éjszaka, a kölcsönöket kérő és aztán elfelejtő alkalmi barátok, meg pár nagyobb, addig csak vágyott feleslegekkel végződő bevásárlás. Az utolsó százezreket pedig a pár hónapos szerelem gyümölcsétől megrémülő apajelölt tartotta meg, mintegy kárpótlásul, mert szerinte becsapta a lány.
Soha többé nem láttam a reggeli vonattal érkező tömegben. Pedig kerestem. Mert olyan jó lett volna mesélni a hétvégi sörözésnél, hogy láttam a lányt, aki valamikor sokkal több időt töltött a reggeli sminkje elkészítésével, mint bármilyen könyvvel, de aztán egyszer az életben szerencséje volt, és olyan mesébe csöppent, amilyet soha nem olvasott.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
