Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott. Gazdáját, a hetvenegy éves Emmát a tíz év alatt sorra figyelmeztette az állatorvos, ha nem herélik ki a dögöt, egyszer meglép. Emma azonban sajnálta szegényt, így meghagyta annak kandúri bájait. Igaz, emiatt nem lehetett megmaradni a lakásban eluralkodó savanyú szagtól, mert a macska mindent megjelölt. Emmát ez nem zavarta, mert a maga hetvenegy évével nem remélte már, hogy bárki rányitja az ajtót. A szagokat meg nem érezte úgy öt éve. És mivel a kandúrjához hasonlóan ő is csak büszkeségből viselte női bájait, azokat másnak soha meg nem mutatta, tapintani nem engedte, így macskájával sorstársakként ültek órákig a nagyszoba ablakában. Együtt néztek el a távolba, egészen a Galvsjön tóig.
Ahogy az említett reggelen Emma kibotorkált a napilapért, félrezárta a bejárati ajtót, és ezt a pillanatot kihasználva osont ki a kandúr. Emma a megszokott rendben sétált vissza. Azonban amikor a reggeli után az ablakhoz egyedül ült le, kirázta a hideg. Egész délelőtt kereste a macskáját, de az nem került elő. Hiába készített ki lazacos pürét vagy csörgő labdát, csendes maradt a szoba.
Mindeközben a kandúr a kisváros központja felé tartott. S hiába a városi csatazaj, a buszok és robogók dübörgése, a közlekedési lámpák villogó fénye, az apró lábak kitartóan rótták a kilométereket.
Hogy mi hajtotta a kandúrt ennyire, az nyilvánvaló volt: hogy megérezze, mi végre rendeltetett az az apró testrésze, amire a mindennapokban oly dölyfösen ülhetett rá. De a kérdés megmaradt: hol talál most egy tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskalányt, aki hajlandó lesz segédkezni a titok megfejtésében?
A sarki gyógyszertárnál elkanyarodott, és szabályosan haladt a járdán, s közben kurtán nyávogott, farkát a hátára felcsapva kereste a partnerét.
Már délre járt, amikor Emma végre konstatálta, a macskája elveszett. Ahogy az állatorvos megmondta, meglépett a dög. Emma kendőt kötött a vállára, bezárta a nagykaput maga után, és lassan csoszogva nyakába vette a várost. Hol hangosan szólította a macskát, hol szitkozódott, hogy az a nyavalyás így faképnél hagyta.
A kandúr ekkortájt már elhagyta a központot, és a galvsjöni stégek felé kanyarodott. Puha szőnyeghez szokott talpa sem az apró kavicsnak, sem az elszáradt fenyőtüskéknek nem örült, de a vágy hajlamos legyőzni minden fájdalmat és akadályt, így egy pillanatra sem torpant meg. Az orra vitte-e a stégeken felszabdalt halak odaszáradt véréhez, vagy a farka − jelen esetben, jogosan, ezt sokféleképpen érthetjük −, azt csak ő tudhatta.
Ekkorra elfáradt, leült a korhadt stégre, és ha elhinnénk, hogy a macskák gondolkozni is tudnak, úgy vélnénk, hogy elmerengett eddigi életén. Sorra átgondolta mind a cirka háromezer-hatszázötven napot, a reggeli ébredéseket, a lazacos pürét, a csörgő labdát, az alapos és kényeztető nyalakodást, az ablakból meglesett szabad cicababákat és a napi tizennyolc óra alvást. Így ezeket összegezve nem találta izgalmasnak. És talán az a kérdés is megfordult aprócska fejében, hogy hazabandukol-e majd, ha újra megéhezik. Azonban a gondolatokon – érthető, hiszen mégiscsak egy macska volt – az ösztönök kerekedtek felül, és újra elindult a város felé, hogy végre megtudja, miért hívják őt úgy, ahogy, és nem egy herélt dögnek.
Szóban forgó kandúrunk előtt újra feltűnt a város, a széles járda, és a kirakatok fényesre tisztított üvegében szemügyre vehette önmagát. Testén jócskán meglátszott a hazai koszt, azonban amiatt, hogy ezért ne találhatna alkalmi partnerre, nem aggódott.
Még mindig a kirakaton tükröződő testében gyönyörködött, amikor egy másik macska vonalai is kirajzolódtak. Ahogy kandúrunk megfordult, egy vörös, kecsesen sétáló cica állt elé. Kevésbé sem visszafogott mozdulatokkal a hátsóját a kandúr orrába tolta, térdre ereszkedett, és halk morgással jelezte, ő benne van a játékban. Még ilyet!, gondolhatta a kandúr. Ennyi koplaló és áhítozó év után itt az alkalom, és most megtudja, mit jelent az igazi gyönyör, ami nem csak annyi, hogy Emmácskája a füle tövét kapargatja.
Amit ilyenkor az ösztönök diktálnak, az meg is történt. Csodálatos remegés és borzongás hatotta át a kandúrt, és végre meglelte a nagy kérdésére a választ. Olyan pillanat volt ez, amit örökre kívánt magának. Elhatározta azt is, hogy soha többé nem megy vissza az ablakpárkányról fürkészni a világot.
Ekkor egy hatalmas csapást érzett a nyakán.
– Azt a büdös macskáját, hogy elkóboroltál! – üvöltött rá Emma Fürst. – Egész nap utánad járkáltam! – Majd erősen nyakon csípte a gyönyörének küszöbén járó macskáját, betette a dobozába, és hazacipelte. Az úton végig morgolódott, és már tudta, hogy holnaptól a macska többet ilyet nem tesz vele. A kandúr pedig szomorú szemekkel köszönt el a kirakat párkányára felugró alkalmi párjától.
Emma Fürst és a macskája már kora reggel az állatorvosnál ült. Emma az este kért mai időpontjára jött, macskája nem kérte az időpontot, őt csak hozták.
– Ugye megmondtam! – nevetett az orvos, és beadta a macskának az altatót.
Pár nap elteltével, túl a macska gyors felépülésén, Emma már nyitott ajtó mellett is behozhatta a napilapját. A reggeli után újra együtt ültek ő és a macskája az ablakban, a távolba merengve, egészen a Galvsjön tóig, és többet egyikük sem vágyott már ki a lakásból.
