A kamra majdhogynem üres volt. Mrs. Landemare tanácstalanul állt a polcok előtt, amelyeket korábban még ő maga terített le fehér csomagolópapírral. Hol voltak már azok a napok, amikor csak elment a boltba és minden hozzávalót megkapott! Most örült, ha krumpli és liszt jutott. Olykor az úrnak küldtek ajándékba vajat, esetleg tojást. No igen, akkor ő volt a konyha királynője.
– Cukor, vaj, teában áztatott aszalt gyümölcsök… – a receptet fejből tudta, és bár túl volt már hatvanadik évén is, a memóriája remekül működött, főleg az ételekkel kapcsolatban.
– Melasz, liszt, tojás. Istenem, add, hogy minden legyen itthon – azzal gyorsan körbeszaladt újra a konyhában, ismét kinyitotta a kamra ajtaját, és szépen sorban letette a hozzávalókat az asztalra. Már amit megtalált. Mert a melasz, az a sűrű, sötét szirup, ami megédesítette a legkeserűbb napokat is, elfogyott. Ahogy fogyatkozott már a remény is a szebb napokat megélt Londonban.
– Sebaj, ennél nagyobb bajunk sose legyen – gondolta Mrs. Landemare. A pult fölött kipillantott a hátsó kertre, sütött a nap, ő pedig elmosolyodott. Noha a háború szürke pora vékony rétegben ott volt a fák levelein, azok mégis vidáman táncoltak a szélben. A természet sosem adja fel – futott át a nő agyán, miközben elővette a keverőtálat. Belekanalazta a vajat és a cukrot, habosra keverte az összetevőket, amíg az elegy hófehérré nem vált. Ezután egyesével beleütötte a tojásokat, hozzáadta a lisztet is, hogy ne váljon túróssá a massza, végül pedig az apróra vágott aszalt gyümölcsöket, amelyeknek már halvány barna színük volt a teás fürdőtől.
Ezt a fogást még a nagymamájától leste el. Magvakat vagy aszalt gyümölcsöket tenni a jó erősre főzött fekete teába, álljon legalább egy éjszakát, de ha lehet, akkor még többet. A tea ugyanis kihozza a mélyen rejlő, titkos ízeket, pont úgy, ahogy a megfelelő kulcs segítségével megfejtjük a kódolt üzeneteket.
A massza sima és sűrű volt, lassú, hömpölygő folyóként ömlött bele a kerek tortaformába. Mrs. Landemare éppen betette a süteményt a sütőbe, amikor a férfi berontott a konyhába.
– Adjon nekem abból a gyümölcskenyérből vagy miből, két perc múlva indulnom kell a parlamentbe, és muszáj ennem valamit útközben.
A nő áldotta az eszét, hogy az előző adagból megmentett egy vaskosabb szeletet, mert tudta, az úr enélkül nem tud gondolkozni. Szó nélkül kivette a kredencből a dobozt, becsomagolta szalvétába a süteményt, majd átnyújtotta a férfinak, aki azonnal sarkon fordult és kiviharzott a konyhából. Beszállt a kocsiba és robogott a parlamentbe.
Amikor a szavazás véget ért, a férfi felállt a székéből, elővette a jegyzeteit, rápillantott a lapra, majd letette. Felemelte a fejét, végigpásztázta hallgatóságát, bal kezével benyúlt a zsebébe, összegyűrte benne az üres szalvétát, és belekezdett a beszédbe: – Uraim, nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.