A kamra majdhogynem üres volt. Mrs. Landemare tanácstalanul állt a polcok előtt, amelyeket korábban még ő maga terített le fehér csomagolópapírral. Hol voltak már azok a napok, amikor csak elment a boltba és minden hozzávalót megkapott! Most örült, ha krumpli és liszt jutott. Olykor az úrnak küldtek ajándékba vajat, esetleg tojást. No igen, akkor ő volt a konyha királynője.
– Cukor, vaj, teában áztatott aszalt gyümölcsök… – a receptet fejből tudta, és bár túl volt már hatvanadik évén is, a memóriája remekül működött, főleg az ételekkel kapcsolatban.
– Melasz, liszt, tojás. Istenem, add, hogy minden legyen itthon – azzal gyorsan körbeszaladt újra a konyhában, ismét kinyitotta a kamra ajtaját, és szépen sorban letette a hozzávalókat az asztalra. Már amit megtalált. Mert a melasz, az a sűrű, sötét szirup, ami megédesítette a legkeserűbb napokat is, elfogyott. Ahogy fogyatkozott már a remény is a szebb napokat megélt Londonban.
– Sebaj, ennél nagyobb bajunk sose legyen – gondolta Mrs. Landemare. A pult fölött kipillantott a hátsó kertre, sütött a nap, ő pedig elmosolyodott. Noha a háború szürke pora vékony rétegben ott volt a fák levelein, azok mégis vidáman táncoltak a szélben. A természet sosem adja fel – futott át a nő agyán, miközben elővette a keverőtálat. Belekanalazta a vajat és a cukrot, habosra keverte az összetevőket, amíg az elegy hófehérré nem vált. Ezután egyesével beleütötte a tojásokat, hozzáadta a lisztet is, hogy ne váljon túróssá a massza, végül pedig az apróra vágott aszalt gyümölcsöket, amelyeknek már halvány barna színük volt a teás fürdőtől.
Ezt a fogást még a nagymamájától leste el. Magvakat vagy aszalt gyümölcsöket tenni a jó erősre főzött fekete teába, álljon legalább egy éjszakát, de ha lehet, akkor még többet. A tea ugyanis kihozza a mélyen rejlő, titkos ízeket, pont úgy, ahogy a megfelelő kulcs segítségével megfejtjük a kódolt üzeneteket.
A massza sima és sűrű volt, lassú, hömpölygő folyóként ömlött bele a kerek tortaformába. Mrs. Landemare éppen betette a süteményt a sütőbe, amikor a férfi berontott a konyhába.
– Adjon nekem abból a gyümölcskenyérből vagy miből, két perc múlva indulnom kell a parlamentbe, és muszáj ennem valamit útközben.
A nő áldotta az eszét, hogy az előző adagból megmentett egy vaskosabb szeletet, mert tudta, az úr enélkül nem tud gondolkozni. Szó nélkül kivette a kredencből a dobozt, becsomagolta szalvétába a süteményt, majd átnyújtotta a férfinak, aki azonnal sarkon fordult és kiviharzott a konyhából. Beszállt a kocsiba és robogott a parlamentbe.
Amikor a szavazás véget ért, a férfi felállt a székéből, elővette a jegyzeteit, rápillantott a lapra, majd letette. Felemelte a fejét, végigpásztázta hallgatóságát, bal kezével benyúlt a zsebébe, összegyűrte benne az üres szalvétát, és belekezdett a beszédbe: – Uraim, nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!
(Karantének)
Csengettek. Négyet. Mara belemarkolt a takaróba és úgy figyelt. Az éjszakai csendet újabb berregés törte meg. Négyszer, ahogy a lánya tette, gyakran, sok évvel ezelőtt. Ilyenkor Mara mérgesen nyitott ajtót, mi ez a türelmetlenség. Hogy tudd, én vagyok, volt a válasz. Évek óta nem csengetett, nemcsak négyszer nem, hanem egyszer se.
Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetően az ütött-kopott kapu keresztvasán.
Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.
Hallgattuk az érthetetlen horvát zenéket, mert a rádió csak horvát adókat fogott be, magyar nyelvű közvetítésről nem is álmodhattunk. Anyám vezetett. Woland hátradőlve, két kezét az üléstámla mögé kulcsolva sütkérezett. A bátyám a játékkonzolján hülyéskedett valami verekedős játékkal, én meg, mint egy igazi turista, szívtam magamba az új ingereket, bámészkodtam az ablakon keresztül.
A kocsmában húsz percig állt kézállásban, ő tartotta a rekordot. Este címvédés volt, nem lehetett hülyéskedni. Kézállásban is meg tudta inni a tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt), ez volt a specialitása. A barátai őrjöngtek a hetedik után. László elmosolyodott, és egy keveset a szőnyegre hányt. A többivel még idejében kiért a fürdőszobába.
Lajos a bosszúszomjtól lihegve dobta le ruháit s kezdetét vette a hajtóvadászat. Ölte a méreg, amiért az interneten korábban nem nézett bolhaelfogó videókat, vagy nem keresett rá legalább egy szimpla leírásra, de most már nem tehetett semmit. Amatőrként, célszerszámok nélkül kellett nekilátnia a műveletnek. A hófehér padlócsempe azonban segítségére volt. Negyedóra múlva diadalittasan jött elő, hüvelyk- és mutatóujja közt a magányos terroristával.
Balázs csigát talál, tetszik neki a mintás mészház, hozza a tenyerében. Tibi is akar magának, keres és talál. Erre mindkettő fölpezsdül, már csak csigákból áll a világ, fa tövében, bokor alatt, gallyrakás mélyén kutakodnak, gyűlnek a puhatestűek. Nem fér a kezükbe, minket is bevonnak − segítsünk vinni a zsákmányt.
Nem volt mit ennünk. Hétközben nem is volt baj ez, a gyerekek az óvodában kaptak ételt, a vacsora eddig mindig kialakult valahogy, de most nem kaptam fizetést, azt mondták, hogy valamilyen papírozás miatt csúszik egy hetet a pénz. Befizettem az ovit, a villanyszámlát is, az a fontos, nehogy áram nélkül maradjunk, mert akkor hideg is lesz. Valakitől pénz kell a hétvégére, de senki nincs, akitől kérhetnék.
Zugló, másképpen tizennegyedik kerület, megint másként, itt ülünk a kedvesemmel valahol az M3-as és a Rákospatak mentén, egy parkban, egy padon. Régi szokásunk ez, afféle rituálé, télen-nyáron érvényes öröm, ha a nap is süt, sokszor csak hallgatunk, nézve a névtelen világot, mint ahogy a történelem előtti ősgyíkok sütkéreztek és sütkéreznek a boldog jelenbe dermedt szemükkel a sugárzó fényben, a tengerparti sziklákon, mondjuk a Galápagoson.