A kamra majdhogynem üres volt. Mrs. Landemare tanácstalanul állt a polcok előtt, amelyeket korábban még ő maga terített le fehér csomagolópapírral. Hol voltak már azok a napok, amikor csak elment a boltba és minden hozzávalót megkapott! Most örült, ha krumpli és liszt jutott. Olykor az úrnak küldtek ajándékba vajat, esetleg tojást. No igen, akkor ő volt a konyha királynője.
– Cukor, vaj, teában áztatott aszalt gyümölcsök… – a receptet fejből tudta, és bár túl volt már hatvanadik évén is, a memóriája remekül működött, főleg az ételekkel kapcsolatban.
– Melasz, liszt, tojás. Istenem, add, hogy minden legyen itthon – azzal gyorsan körbeszaladt újra a konyhában, ismét kinyitotta a kamra ajtaját, és szépen sorban letette a hozzávalókat az asztalra. Már amit megtalált. Mert a melasz, az a sűrű, sötét szirup, ami megédesítette a legkeserűbb napokat is, elfogyott. Ahogy fogyatkozott már a remény is a szebb napokat megélt Londonban.
– Sebaj, ennél nagyobb bajunk sose legyen – gondolta Mrs. Landemare. A pult fölött kipillantott a hátsó kertre, sütött a nap, ő pedig elmosolyodott. Noha a háború szürke pora vékony rétegben ott volt a fák levelein, azok mégis vidáman táncoltak a szélben. A természet sosem adja fel – futott át a nő agyán, miközben elővette a keverőtálat. Belekanalazta a vajat és a cukrot, habosra keverte az összetevőket, amíg az elegy hófehérré nem vált. Ezután egyesével beleütötte a tojásokat, hozzáadta a lisztet is, hogy ne váljon túróssá a massza, végül pedig az apróra vágott aszalt gyümölcsöket, amelyeknek már halvány barna színük volt a teás fürdőtől.
Ezt a fogást még a nagymamájától leste el. Magvakat vagy aszalt gyümölcsöket tenni a jó erősre főzött fekete teába, álljon legalább egy éjszakát, de ha lehet, akkor még többet. A tea ugyanis kihozza a mélyen rejlő, titkos ízeket, pont úgy, ahogy a megfelelő kulcs segítségével megfejtjük a kódolt üzeneteket.
A massza sima és sűrű volt, lassú, hömpölygő folyóként ömlött bele a kerek tortaformába. Mrs. Landemare éppen betette a süteményt a sütőbe, amikor a férfi berontott a konyhába.
– Adjon nekem abból a gyümölcskenyérből vagy miből, két perc múlva indulnom kell a parlamentbe, és muszáj ennem valamit útközben.
A nő áldotta az eszét, hogy az előző adagból megmentett egy vaskosabb szeletet, mert tudta, az úr enélkül nem tud gondolkozni. Szó nélkül kivette a kredencből a dobozt, becsomagolta szalvétába a süteményt, majd átnyújtotta a férfinak, aki azonnal sarkon fordult és kiviharzott a konyhából. Beszállt a kocsiba és robogott a parlamentbe.
Amikor a szavazás véget ért, a férfi felállt a székéből, elővette a jegyzeteit, rápillantott a lapra, majd letette. Felemelte a fejét, végigpásztázta hallgatóságát, bal kezével benyúlt a zsebébe, összegyűrte benne az üres szalvétát, és belekezdett a beszédbe: – Uraim, nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!
(Karantének)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.