A kamra majdhogynem üres volt. Mrs. Landemare tanácstalanul állt a polcok előtt, amelyeket korábban még ő maga terített le fehér csomagolópapírral. Hol voltak már azok a napok, amikor csak elment a boltba és minden hozzávalót megkapott! Most örült, ha krumpli és liszt jutott. Olykor az úrnak küldtek ajándékba vajat, esetleg tojást. No igen, akkor ő volt a konyha királynője.
– Cukor, vaj, teában áztatott aszalt gyümölcsök… – a receptet fejből tudta, és bár túl volt már hatvanadik évén is, a memóriája remekül működött, főleg az ételekkel kapcsolatban.
– Melasz, liszt, tojás. Istenem, add, hogy minden legyen itthon – azzal gyorsan körbeszaladt újra a konyhában, ismét kinyitotta a kamra ajtaját, és szépen sorban letette a hozzávalókat az asztalra. Már amit megtalált. Mert a melasz, az a sűrű, sötét szirup, ami megédesítette a legkeserűbb napokat is, elfogyott. Ahogy fogyatkozott már a remény is a szebb napokat megélt Londonban.
– Sebaj, ennél nagyobb bajunk sose legyen – gondolta Mrs. Landemare. A pult fölött kipillantott a hátsó kertre, sütött a nap, ő pedig elmosolyodott. Noha a háború szürke pora vékony rétegben ott volt a fák levelein, azok mégis vidáman táncoltak a szélben. A természet sosem adja fel – futott át a nő agyán, miközben elővette a keverőtálat. Belekanalazta a vajat és a cukrot, habosra keverte az összetevőket, amíg az elegy hófehérré nem vált. Ezután egyesével beleütötte a tojásokat, hozzáadta a lisztet is, hogy ne váljon túróssá a massza, végül pedig az apróra vágott aszalt gyümölcsöket, amelyeknek már halvány barna színük volt a teás fürdőtől.
Ezt a fogást még a nagymamájától leste el. Magvakat vagy aszalt gyümölcsöket tenni a jó erősre főzött fekete teába, álljon legalább egy éjszakát, de ha lehet, akkor még többet. A tea ugyanis kihozza a mélyen rejlő, titkos ízeket, pont úgy, ahogy a megfelelő kulcs segítségével megfejtjük a kódolt üzeneteket.
A massza sima és sűrű volt, lassú, hömpölygő folyóként ömlött bele a kerek tortaformába. Mrs. Landemare éppen betette a süteményt a sütőbe, amikor a férfi berontott a konyhába.
– Adjon nekem abból a gyümölcskenyérből vagy miből, két perc múlva indulnom kell a parlamentbe, és muszáj ennem valamit útközben.
A nő áldotta az eszét, hogy az előző adagból megmentett egy vaskosabb szeletet, mert tudta, az úr enélkül nem tud gondolkozni. Szó nélkül kivette a kredencből a dobozt, becsomagolta szalvétába a süteményt, majd átnyújtotta a férfinak, aki azonnal sarkon fordult és kiviharzott a konyhából. Beszállt a kocsiba és robogott a parlamentbe.
Amikor a szavazás véget ért, a férfi felállt a székéből, elővette a jegyzeteit, rápillantott a lapra, majd letette. Felemelte a fejét, végigpásztázta hallgatóságát, bal kezével benyúlt a zsebébe, összegyűrte benne az üres szalvétát, és belekezdett a beszédbe: – Uraim, nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!
(Karantének)
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.
Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.