Lélekmarcangoló idő, januárban végig. A legvége sem különb: ilyenkor szoktak az emberek fegyvert fogni, vagy nyúlnak kötél után. A kilátástalanság az égig ér. A madarak is elvonultak, a galambok és a varjak is, csak néhány ember lépeget az utcán, szinte futólépésben. Volt szomszédom a síelők futólépteit-siklását utánozva lépeget, valószínűleg így edz, mert manapság minden a kondícióról szól, meg a testedzésről.
Régen mi is, már akinek volt sítalpa, így jártuk a határt, fácánok, foglyok nyomait kutatva. A beszaribbak a falu végén gyülekeztek, sóvárogtak az elvonuló, rapsic érdeklődésű határnézőbe igyekvők után. Ha visszajöttek, meg-megkérdezték: kipróbálnánk-e mi is? S mivel senki nem merte mondani, hogy dehogyis, nem, hát a síléc körülményes felcsatolását követően próbáltunk időt nyerni. – Hol is lehetnek fácánok? – az átlátszó kérdés után általában véget is ért a tanfolyam, próba: pofonnal kísért röhögés, majd megvető mozdulat.
A sorban állók szinte mindegyike számára a föntiek szerint végződött a sípróba, ezért nem is nagyon feszegettük a témát. Inkább maradtunk a nagyon kezdetleges szánkóinknál – sámli alakú, fémpánttal talpalt löködönc –, tréfálkoztunk is vele, remekül siklott a jégen s a fagyos hófelületen is. Fönn szikrázó nap, a nap közben olvadásnak induló hóból gyenge ereszvíz (östökcsöpögő), éjszaka kemény fagyok… Valahogy ilyen volt a Szent Pál-nap környéki időszak. A február már lazábbnak számított, szűnt a gyerekek rajongása is, inkább a tűzhely mellett játszadoztunk, facsigát csapdostunk, esetleg kártyáztunk. (Könyv csak ritkán került elő, ha a tankönyvön kívül akadt egyáltalán más a mestergerenda nélkül épült, stukatoros mennyezetű szobákban.)
Anyámék meg passzióból cekkert kötöttek, ami komoly bevételi forrásnak számított. S az átvételre, Lendvára vagy Csáktornyára való utazásra is módot adott, meg egy kis pénz is jutott a konyhára. Leginkább a tökmagköpesztés és a rengeteg történet maradt meg az emlékezetemben, meg a versenyszellem, hogy kinek lesz több a végén, kinek a kupaca lesz szélesebb, nagyobb. A tollfosztásokat csak hírből ismertük, a nagylányok itt kapták az első legényfogó tanácsokat, amelyek a fiatalembernek a „kengyelénél” való fogásának obszcén módozatát éppúgy magukban foglalták, mint a gyomron keresztül történő, finom ételekkel való „fogás” lehetőségét. Egyben azonban mindegyik ajánló egyetértett, hogy a kezdeményezést még véletlenül se bízzák a jobbára „mámászi” fiúkra, mert akkor az egészből nem lesz semmi.
A borzongató történetek a sötét utcán is folytatódtak, különleges kabátjukat kifordított figurákkal, kikről másnap is regéltek a pletykálók, akik arról is tudomást szereztek, hogy a sötétség leple alatt csók is elcsattant. S nem is csak a leány és fiú, hanem tévedésből az egyneműek, két bajuszos között.
Hát ebből is volt botrány bőven, ahogy a farsangi beöltözések leple alatt szövődő, kissé rosszul időzített szerelmek felébredéséből is, amelyek húsvétig szunnyadásra voltak ítélve. S csak pünkösd táján lángoltak fel újra. S akkor ismét lángolt a tűz, dúlt a szerelem…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.