Bencsik Gábor: Haydn felesége

– Luise! Luise, hova tetted már megint a majoránnát? Ezerszer megmondtam, hogy mindent tegyél a helyére.

– Ott van, asszonyom, ahol lenni szokott, a só mögött.

– Ne feleselj nekem, nincs itt semmi.

– Jövök, asszonyom. Hiszen itt van.

Teljesen a fejemre nőnek, mert romlik a szemem, már azt hiszik, hogy bolondot csinálhatnak belőlem. Akkor is majoránnás sült volt, amikor Joseph először járt nálunk. Zeneigazgató úr, na hiszen! Josephnek Therese tetszett, a szép Therese, a tehetséges Therese, a papa kedvence, én a béka, ő a pillangó. Huh, de forró! Ennek még főni kell, Joseph úgy szereti, ha omlós. Jött aztán egyre többször, nekem cukrot hozott, Theresének a rajongását. Aztán megláttam őket, a kiskamrában, a befőttek alatt, csörömpöltek az üvegek, majdnem belehaltam. Igen, én voltam, én intéztem úgy, hogy apánk is meglássa, ezt kellett tennem. Hogy tehettek ilyet, hogy tehettek velem ilyet, ó istenem, hogy tehettem ilyet? Joseph tudja vajon, hogy én voltam? Honnan tudhatná, apám biztosan nem mondta el. De lehet, hogy tudja, régen volt, mindegy. A levest nagyon szereti. Amikor itt van, vagy amikor odaenged magához Eszterházán, akkor mindig főzök neki, de már alig enged, már látni sem akar, még a leves, talán az hazahozza.

– Asszonyom, a sült…

– Mi van vele?

– A sült… meg kellene nézni.

– Hát akkor nézd meg.

– Haydn úr nem szereti, ha sötétre sül…

– Kérdeztelek? Kérdeztelek? Azt hiszed, nélküled nem tudom, hogyan szereti az úr a sültet? Ne bámulj, mert nyakon váglak!

Joseph régen titkolta a nőit, de most már mutogatja is őket, a kis Polzelli, most az a babája, a kis cafatnak persze tetszik, a nagy ember, naná! A férje meg tartja a gyertyát. Micsoda világ, azelőtt ilyen nem volt, nem tűrték, apám sem tűrte, Therese zárdába ment, megölelt és elment egy szó nélkül, engem meg odaadtak Josephnek, el kellett engem vennie, én győztem. Azóta férfias lett, csúnyább, mégis szebb, tetszik a nőknek, jó ránézni. Én tudtam, hogy ilyen lesz, az első percben, amikor a nevetséges nadrágjában belépett a szobába, én tudtam, hogy Josephnek rám van szüksége, nem Theresére, de Therese mindent meg akart kapni, őt is, ránézett a szép kék szemével, ez meg elolvadt. Hagynom kellett volna? Hogy hagyhattam volna?

– Luise! Hol a fenében kujtorogsz? Luise!

– Igen, asszonyom?

– Nem hallod, hogy hívlak?

– Asszonyom elküldött.

– Miért nincs fölmetélve a levestészta? Az úr mindjárt itt lesz, és még meg sincs főzve a tészta.

– Igen, asszonyom.

Mindenre nekem kell gondolni, ez rajtam maradt kiskoromtól, anyám is rendetlen volt, Isten nyugosztalja, szigorú, de rendetlen, Therese is széjjelhagyta a holmiját, én mindent rendben elraktam a helyére. Josephnek is gondját viseltem, minden reggel kikészítettem a tiszta ruháját, mindig meleg étellel vártam. Tiszta ágynemű, ropogós. Tizennégyszer ölelt meg összesen, tizennégyszer. Az esküvőnk napján, mindjárt utána öt éjjel, aztán elmaradt, onnan már csak kilenc ölelés volt, nem voltam jó neki, unta a testemet, tudom, az első éjszakától kezdve. Elmentem egy olyanféle nőhöz, adtam neki pénzt, jaj, azt hitte, vele akarok, elkezdett vetkőzni, istenem, csak azt akartam tudni, hogy kell ezt csinálni, hogy Joseph örömét lelje bennem, mondott mindenfélét, istenem, égett az arcom, de felírtam mindent, olyan dolgokat, Szűz Máriám, bocsáss meg, amelyekről azelőtt soha nem is hallottam, amiket még most is szégyellek, de felírtam, megpróbáltam, hiába. Jaj, a mártás!

– Kész a mártás?

– Kész, asszonyom.

– Mutasd.

A mártás jó, ehhez ért a kis cafka, ezt jól tudja. Ezt még a papnak sem gyóntam meg, szégyelltem Isten előtt is, most is szégyellem, de ezt a kis cafkát Josephnek vettem ide, hogy szívesen legyen itt, a mi házunkban, tiszta ruha, meleg étel, melles-faros cseléd, mindet elfogadta. Ezt csinálja egész életében, a pénzt, a sikert, a szeretőket, mindent elfogad, és cserébe zenét ír. Azt mondják, jó zenét, a hercege csodálja, meg a többiek is mind. Én nem tudom, nem értek hozzá, akartam, Isten látja, nagyon akartam, sokszor imádkoztam, a Szűzanyát kértem, hogy adjon nekem értést a zenéhez, de nem adott. Joseph soha nem bántott emiatt, régebben sokat beszélt a zenéről, fel-alá járt a szobában, lelkesedett, egészen nekitüzesedett, hadonászott a kezével, én meg ültem a széken és néztem és csodáltam és igyekeztem megérteni, hogy mit mond. Egyszer próbáltam mondani valamit, ami odaillik, megállt, nézett egyenesen a szemembe, aztán leengedte a karját és abbahagyta a beszédet, többet nem beszélt a zenéről. A levesről beszélt. Most már arról sem beszél.

– Asszonyom…

– Mit akarsz?

– Készen vagyunk. Terítsek?

– Teríts.

Ha gyerekünk lett volna. Máriám, Jézus anyja, nem adtál nekem gyereket sem, térdeltem a hideg kövön, könyörögtem, de hiába, ezt is hiába, pedig te anya vagy, Mária, neked meg kellett volna hallgatnod engem, neked segítened kellett volna rajtam. Szülj neki gyereket, azt vágta anyám a fejemhez. Hát rajtam múlt? Hát én nem akartam? Pedig féltem nagyon a szüléstől, kislánykoromban meglestem egy vajúdó asszonyt, úristen, hogy szenvedett, kiabált, sikoltozott, elszaladtam, bebújtam a paplan alá, a fülemre szorítottam a párnát, de még ott is hallottam a sikoltozását, féltem, hogy én is szenvedni fogok, hogy meghalok a szülésben, és mégis könyörögtem gyerekért, Mária, hozzád könyörögtem, ha belehalok is, hogy adhassak Josephnek egy gyereket, hogy legalább holtomban szeressen érte. Nem tudtam adni. Csak a levest tudtam adni.

– Asszonyom, az úr mikor ér ide?

– Amikor ideér.

A kedvenc levese, erre hazajön, haza kell jönnie, istenem, mi van rajtam, csak ülök itt ebben az ócska göncben, tiszta szerencse, hogy késik, át kell öltöznöm, mit vegyek fel, talán a hosszú kéket, azt egyszer megdicsérte, igen, az lesz, és fölveszem azt a gyöngysort, amit tőle kaptam. Joseph, haza kell jönnöd, hát nem megbocsátottam mindent, hát nem eltűrtem mindent, a szeretőidet, akik idejöttek a vállamon zokogni, amikor elhagytad őket. Még az udvarba is elvitted őket, a barátaid visszamondták nekem, hogy lássák az arcomon a fájdalmat, de nem szereztem meg nekik ezt az örömet, mert tudtam, hogy mindent meg kell bocsátanom neked, hogy megtarthassalak.

– Asszonyom.

– Mit akarsz?

– Elmúlt hét. Sötétedik.

– Hozd a levest.

– Megmelegítsem?

– Nem kell.

Nem jött el, már a leves sem hozza el. Azt hittem, azt reméltem, azt akartam remélni, hogy az öregség majd hazahozza, amikor már terhére vannak a szeretők, amikor már köszvényes lesz, és csak meleg takaróra és meleg levesre vágyik, de ő soha nem lesz öreg, nem is tud öreg lenni, talán soha többé nem fogom látni, hiába tűrtem mindent, hiába tűrtem volna tovább is, Istenem, pedig bármit elviseltem volna, bármit, csak hogy a közelében lehessek, a kedvesnek, a csúnyának, az egyetlen férfinak a világon, aki számít, jaj, Joseph, egyetlenem!

Enni kell. Élni kell. Sötét van. Hideg. A zsír ráfagy a kanálra. Így minek élni? Joseph, ne hagyj el, mindent megbocsátok, Joseph szerelmem, könyörgök, bocsáss meg, ne hagyj el, gyere vissza!

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 14-i számában.)