Bencsik Gábor: Lavotta bolyongásai – a koncert

2020. augusztus 12., 09:15

„Ily különös talentomát tsudálván az ottan megjelent leg híresebb musikusok: egyikőjük felálla, megveregette a’ Lavotta vállát, s ezt mondta nékie fülbe súgva: »az úrban felette kár az, hogy magyar«”.

Bernátfalvi Bernát Mihály: A híres virtuosus s dilettant Lavotta János életének leírása, Tisza-füred 1818, kézirat

Vágó Pál: Lavotta János portréja (1890-es évek) – Forrás: Wikimedia Commons

Ült Lavotta János 1784 egy későtavaszi délutánján a kastély tágas várószobájában, mindjárt az ablak mellett, kibámult a parkra, arra várt, hogy behívják a nagy szalonba, a fényes társaság elé muzsikálni. Külön erre az alkalomra csináltatott, aranyhímzéses kabát volt rajta, bal kezében a térdére támasztott hegedű, jobbjában a vonó, készen rá, hogy bármelyik pillanatban induljon játszani. Mikor a libériás inas bevezette ide a várószobába, még izgult, hevesen dobogott a szíve, mégiscsak egy herceg előtt kell játszani, azért az nagy dolog. De túl sokáig tartott a várakozás, már egyáltalán nem izgult, inkább unatkozott.

Arrébb osztrák muzsikusok ültek, szintén hívásra várva, kezükben a hangszerük, halkan beszélgettek egymással, néha Lavottára pillantottak, de nem szóltak hozzá. Lavotta értett, beszélt is németül, de nem szerette ezt a nyelvet, nem is figyelt oda. Húsz évének magabiztosságával nézte le ezeket az öreg, parókás udvari muzsikusokat, akik viszont a sokat látott szakmabeliek kíváncsiságával várták, mit tud ez a magyar ifjú, akinek már egészen komoly híre kelt Bécsben.

A szalonba vezető hatalmas, kétszárnyas ajtó még mindig csukva volt, népes társaság beszélgetésének zaja szűrődött át, felcsattanó nevetés, zongorafutamok, taps, megint beszélgetés. Egy másik ajtón libériás inas lépett be a várószobába, a zenészek várakozva fordultak felé, de az inas rájuk sem pillantva a szalonba sietett. Ahogy kinyitotta a szalon ajtaját, egy pillanatra felerősödött a benti zaj, aztán megint visszahalkult, ahogy az inas becsukta az ajtót maga mögött.

Vártak tovább. Az osztrák hegedűsök halkan hangolni kezdtek.

– Maga nem hangol? – kérdezte az egyikük Lavottát.

– Majd bent. Nem szoktam előre.

– Inkább itt kellene.

– Majd bent.

Többet nem szóltak hozzá. Lavotta nézte, ahogy lent a park virágágyásaiban kertészek dolgoznak. Bosszantotta, hogy ennyit váratják.

Váratlanul kitárult a szalon mindkét ajtaja, a várószobába szinte beáradt a szalonbéli zajos jókedv. Pompás öltözékű, magas, sovány úr lépett be.

– Uraim, önök következnek.

A zenészek felálltak, meghajoltak, indultak a szalon felé. Lavotta is fölállt. A magas úr őfelé fordult.

– Á, szóval ön az, fiatalember. A híre ön előtt jár. Hogy is hívják?

– Lavotta János.

– Igen, persze. No hát jöjjön, kedves Lavotta, kíváncsian várjuk.

– És én kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte Lavotta.

– Hát ez pompás! – kiáltott fel meglepetten az úr. – Ez igazán pompás! Hallják? – fordult a szalonban várakozók felé. – Lavotta úr megkérdezte, ki vagyok. Nos hát a házigazda volnék, kedves Lavotta, Koburg herceg, ők pedig – széles mozdulattal körbemutatott – a vendégeim, ha megengedi, eltekintenék az egyenkénti bemutatástól. Önt meghallgatni jöttünk itt ma össze. Ugye játszik nekünk, kedves Lavotta?

A herceg választ sem várva hátat fordított, a vendégeihez lépett. Lavotta nem tudta eldönteni, hogy a herceg gúnyolódott-e, vagy komolyan beszélt. Az egyik osztrák hegedűs megfogta a könyökét, a zenészek számára odakészített székekhez vezette, leültette. A többi zenészek is letelepedtek, mindenki kinyitotta a maga kottáját az előtte álló állványon. Lavotta nem hozott kottát, fejből készült játszani.

A társaság helyet foglalt a félkörben elrendezett székeken. Az első hegedűs felállt, meghajolt, és bejelentette, hogy először Mozart egy vonósnégyesét adják elő, aztán az ifjú magyar virtuóz következik.

– Mozartot nem játszik? – kérdezte a félkör közepén ülő herceg Lavottát.

– Bocsásson meg, kegyelmes uram – állt fel ismét az első hegedűs –, de erre nem készültünk. Nem próbáltunk.

– Á, értem. Kár. Nos tessék akkor.

– Én játszanék – szólalt meg Lavotta.

– Hogyan? – kérdezte a herceg. – Próba nélkül?

– Tessék nekem kottát adni.

– Tud kottából játszani?

Lavotta indulatosan nézett a hercegre, előre dőlt, mint aki föl akar állni. Látszott rajta, hogy lenyeli, amit mondani akart.

– Tessék nekem kottát adni – mondta végül.

A vendégek összesúgtak.

– Adják oda neki a második hegedűt – mondta a herceg. – Üljön be, Lavotta. Játsszék.

Az osztrák hegedűs átadta a helyét. Lavotta kinyitotta a kottát, látszott, ahogy fut a szeme a sorokon. Befejezte, fölnézett.

– Kezdhetjük.

Az első hegedűs a fejével intett, megszólalt a zene. Lavotta játék közben meredten nézte a kottát, kapkodva lapozott. A három osztrák muzsikus rá figyelve játszotta a maga szólamát. A zene az elején kissé nyersen szólt, aztán szépen kibomlott, a négy muzsikus a második felére egymásra hangolódott.

A darab véget ért, csönd lett, minden arc a herceg felé fordult. A herceg várt, aztán halkan, lassan hármat tapsolt.

– Jól van, Lavotta. Viselkedni nem tud, de hegedülni tud. Távozhat, a pénzét majd megkapja az inastól. Barátaim, most szünetet tartunk, kérem fáradjanak át a frissítőkhöz.

A vendégek székeket tologatva, hangosan beszélgetve kivonultak. A zenészek is felálltak, indultak vissza a várószobába, csak Lavotta maradt a helyén ülve. A második hegedűs, akinek a szólamát átvette, odalépett hozzá.

– Jöjjön, mi ott kapunk enni a váróban. – Elgondolkodott. – Az a baj magával, fiam, hogy magyar. A magyarok reménytelenek. Kár, hogy így nem lesz magából semmi. Pedig akár jó muzsikus is lehetett volna.

– Miről beszél? – állt föl Lavotta. – Én már most jobb muzsikus vagyok, mint maga.

Köszönés nélkül hagyta el a palotát. A legszívesebben a bokorba hajította volna a tiszteletdíjat, amit az inas kimenet a kezébe nyomott. Ő nemesember, egyenrangú akárkivel! Ezek meg itt szolgának nézik, mint a szakácsot meg a mosónőt. Ezeknek ő nem muzsikál többet, arra mérget vehetnek.

Kedve támadt valami igazán kedvére valót játszani. Meglátott a közelben egy kocsmát, bement. Leült egy asztalhoz, elővette a hegedűt, játszani kezdett. Lassúval indított, egészen halkan, szinte nem is lehetett hallani. Azért a vendégek kezdtek odafigyelni. Fölállt, gyorsabbra váltott. Egyre többen gyűltek köré. Már egészen belelendült, a szemébe lógott a haja, teljes hangerővel húzta, úgy szólt, mint talán még soha.

Mikor befejezte, és fáradtan, mosolyogva leengedte a hegedűt, valóságos tapsvihar tört ki. Az asztalra dobta a pénzt, amit a palotában kapott.

– Mindenki a vendégem.

Megint tapsoltak.

– Magyar az úr? – kérdezte valaki.

– Miből gondolja? – kérdezett vissza mosolyogva Lavotta.

– Ahogy játszik, abból. Veszedelmes fajta maguk, én mondom. Ha így verekednek, ahogy hegedülnek, jobb nem rosszban lenni magukkal.

Elmosolyodott Lavotta János. Ezek értik az ő muzsikáját. Ezek az ő igazi közönsége.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)