Ült Lavotta János 1784 egy későtavaszi délutánján a kastély tágas várószobájában, mindjárt az ablak mellett, kibámult a parkra, arra várt, hogy behívják a nagy szalonba, a fényes társaság elé muzsikálni. Külön erre az alkalomra csináltatott, aranyhímzéses kabát volt rajta, bal kezében a térdére támasztott hegedű, jobbjában a vonó, készen rá, hogy bármelyik pillanatban induljon játszani. Mikor a libériás inas bevezette ide a várószobába, még izgult, hevesen dobogott a szíve, mégiscsak egy herceg előtt kell játszani, azért az nagy dolog. De túl sokáig tartott a várakozás, már egyáltalán nem izgult, inkább unatkozott.
Arrébb osztrák muzsikusok ültek, szintén hívásra várva, kezükben a hangszerük, halkan beszélgettek egymással, néha Lavottára pillantottak, de nem szóltak hozzá. Lavotta értett, beszélt is németül, de nem szerette ezt a nyelvet, nem is figyelt oda. Húsz évének magabiztosságával nézte le ezeket az öreg, parókás udvari muzsikusokat, akik viszont a sokat látott szakmabeliek kíváncsiságával várták, mit tud ez a magyar ifjú, akinek már egészen komoly híre kelt Bécsben.
A szalonba vezető hatalmas, kétszárnyas ajtó még mindig csukva volt, népes társaság beszélgetésének zaja szűrődött át, felcsattanó nevetés, zongorafutamok, taps, megint beszélgetés. Egy másik ajtón libériás inas lépett be a várószobába, a zenészek várakozva fordultak felé, de az inas rájuk sem pillantva a szalonba sietett. Ahogy kinyitotta a szalon ajtaját, egy pillanatra felerősödött a benti zaj, aztán megint visszahalkult, ahogy az inas becsukta az ajtót maga mögött.
Vártak tovább. Az osztrák hegedűsök halkan hangolni kezdtek.
– Maga nem hangol? – kérdezte az egyikük Lavottát.
– Majd bent. Nem szoktam előre.
– Inkább itt kellene.
– Majd bent.
Többet nem szóltak hozzá. Lavotta nézte, ahogy lent a park virágágyásaiban kertészek dolgoznak. Bosszantotta, hogy ennyit váratják.
Váratlanul kitárult a szalon mindkét ajtaja, a várószobába szinte beáradt a szalonbéli zajos jókedv. Pompás öltözékű, magas, sovány úr lépett be.
– Uraim, önök következnek.
A zenészek felálltak, meghajoltak, indultak a szalon felé. Lavotta is fölállt. A magas úr őfelé fordult.
– Á, szóval ön az, fiatalember. A híre ön előtt jár. Hogy is hívják?
– Lavotta János.
– Igen, persze. No hát jöjjön, kedves Lavotta, kíváncsian várjuk.
– És én kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte Lavotta.
– Hát ez pompás! – kiáltott fel meglepetten az úr. – Ez igazán pompás! Hallják? – fordult a szalonban várakozók felé. – Lavotta úr megkérdezte, ki vagyok. Nos hát a házigazda volnék, kedves Lavotta, Koburg herceg, ők pedig – széles mozdulattal körbemutatott – a vendégeim, ha megengedi, eltekintenék az egyenkénti bemutatástól. Önt meghallgatni jöttünk itt ma össze. Ugye játszik nekünk, kedves Lavotta?
A herceg választ sem várva hátat fordított, a vendégeihez lépett. Lavotta nem tudta eldönteni, hogy a herceg gúnyolódott-e, vagy komolyan beszélt. Az egyik osztrák hegedűs megfogta a könyökét, a zenészek számára odakészített székekhez vezette, leültette. A többi zenészek is letelepedtek, mindenki kinyitotta a maga kottáját az előtte álló állványon. Lavotta nem hozott kottát, fejből készült játszani.
A társaság helyet foglalt a félkörben elrendezett székeken. Az első hegedűs felállt, meghajolt, és bejelentette, hogy először Mozart egy vonósnégyesét adják elő, aztán az ifjú magyar virtuóz következik.
– Mozartot nem játszik? – kérdezte a félkör közepén ülő herceg Lavottát.
– Bocsásson meg, kegyelmes uram – állt fel ismét az első hegedűs –, de erre nem készültünk. Nem próbáltunk.
– Á, értem. Kár. Nos tessék akkor.
– Én játszanék – szólalt meg Lavotta.
– Hogyan? – kérdezte a herceg. – Próba nélkül?
– Tessék nekem kottát adni.
– Tud kottából játszani?
Lavotta indulatosan nézett a hercegre, előre dőlt, mint aki föl akar állni. Látszott rajta, hogy lenyeli, amit mondani akart.
– Tessék nekem kottát adni – mondta végül.
A vendégek összesúgtak.
– Adják oda neki a második hegedűt – mondta a herceg. – Üljön be, Lavotta. Játsszék.
Az osztrák hegedűs átadta a helyét. Lavotta kinyitotta a kottát, látszott, ahogy fut a szeme a sorokon. Befejezte, fölnézett.
– Kezdhetjük.
Az első hegedűs a fejével intett, megszólalt a zene. Lavotta játék közben meredten nézte a kottát, kapkodva lapozott. A három osztrák muzsikus rá figyelve játszotta a maga szólamát. A zene az elején kissé nyersen szólt, aztán szépen kibomlott, a négy muzsikus a második felére egymásra hangolódott.
A darab véget ért, csönd lett, minden arc a herceg felé fordult. A herceg várt, aztán halkan, lassan hármat tapsolt.
– Jól van, Lavotta. Viselkedni nem tud, de hegedülni tud. Távozhat, a pénzét majd megkapja az inastól. Barátaim, most szünetet tartunk, kérem fáradjanak át a frissítőkhöz.
A vendégek székeket tologatva, hangosan beszélgetve kivonultak. A zenészek is felálltak, indultak vissza a várószobába, csak Lavotta maradt a helyén ülve. A második hegedűs, akinek a szólamát átvette, odalépett hozzá.
– Jöjjön, mi ott kapunk enni a váróban. – Elgondolkodott. – Az a baj magával, fiam, hogy magyar. A magyarok reménytelenek. Kár, hogy így nem lesz magából semmi. Pedig akár jó muzsikus is lehetett volna.
– Miről beszél? – állt föl Lavotta. – Én már most jobb muzsikus vagyok, mint maga.
Köszönés nélkül hagyta el a palotát. A legszívesebben a bokorba hajította volna a tiszteletdíjat, amit az inas kimenet a kezébe nyomott. Ő nemesember, egyenrangú akárkivel! Ezek meg itt szolgának nézik, mint a szakácsot meg a mosónőt. Ezeknek ő nem muzsikál többet, arra mérget vehetnek.
Kedve támadt valami igazán kedvére valót játszani. Meglátott a közelben egy kocsmát, bement. Leült egy asztalhoz, elővette a hegedűt, játszani kezdett. Lassúval indított, egészen halkan, szinte nem is lehetett hallani. Azért a vendégek kezdtek odafigyelni. Fölállt, gyorsabbra váltott. Egyre többen gyűltek köré. Már egészen belelendült, a szemébe lógott a haja, teljes hangerővel húzta, úgy szólt, mint talán még soha.
Mikor befejezte, és fáradtan, mosolyogva leengedte a hegedűt, valóságos tapsvihar tört ki. Az asztalra dobta a pénzt, amit a palotában kapott.
– Mindenki a vendégem.
Megint tapsoltak.
– Magyar az úr? – kérdezte valaki.
– Miből gondolja? – kérdezett vissza mosolyogva Lavotta.
– Ahogy játszik, abból. Veszedelmes fajta maguk, én mondom. Ha így verekednek, ahogy hegedülnek, jobb nem rosszban lenni magukkal.
Elmosolyodott Lavotta János. Ezek értik az ő muzsikáját. Ezek az ő igazi közönsége.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)
